George A. Romero emlékére: Az írek, a katonák és a zombik

|

Geroge A. Romero 1968-ban sikeresen értelmezte újra (modernizálta) a zombikat fillérekből, hogy ezzel egy új szörnytípust szabadítson a világra, mely szaporább és halálosabb, mint addig bármi, illetve persze továbbra is alkalmas, hogy pellengérre állítson mindent, amit mi oly fontosnak és nagynak hiszünk a civilizációnkban.

1968-at írunk, mikor is a világ egyik felében tombol a békés forradalom drogokkal és virágokkal, a másik fele pedig maga a pokol, ahol katonák néznek egymással farkasszemet, a lehető legmodernebb technológiával, hogy elpusztítsák a másik eszméjét. Vietnám és a hippik egymás mellé helyezése talán nem a legeredetibb ötlet, hogy elkezdjünk Romero munkásságával foglalkozni, s ezzel a zombi evolúció második lépcsőfokával, de mindenképpen elengedhetetlen.

Hirdetés

Tehát '68-as az Élőhalottak éjszakája új ösvényre helyezi az egykor még vudu papokat kiszolgáló élőhalottakat. Mondhatni Romero tökéletes érzékkel öltöztette újra e két lábon járó fenevadakat, rohasztotta el húsukat, s kielégíthetetlen éhséggel ruházta fel őket az emberi hús iránt, mely az emberiség végét jelentheti. Barbara és testvére kalandjai (bár ez utóbbi szemszögéből enyhe túlzás) tehát az első lépések, melyek az apokalipszishez vezető úton történnek, de nem csupán a film kontextusán belül.

Egyáltalán nem kétséges, hogy a kor moziba látogató közönsége könnyedén ismerhetett rá az üres tekintettel csoszogó rémekben a Vietnámból visszatérő katonákra, vagy akár furcsa szögből rátekintve a hippi mozgalom fűtől és LSD-től megváltozott tudatú fiataljaira (mely persze nem fest reális képet erről, de az amerikai nyárspolgárok szemében e társítás könnyen elképzelhető).

A film meglepő sikere ellenére (talán az egyik legsikeresebb üzletnek tekinthető, hiszen gyártási költségének "rengetegszeresét" hozta vissza az évek alatt) 10 évet kellett várni, hogy Romero újra a témához nyúljon, s egy újabb perspektívával bővítse "saját" teremtményeinek olvasati lehetőségét. A Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) ugyanis zseniálisan hozza párhuzamba a zombikat az ész nélkül fogyasztó tömegekkel, s teszi ezt roppant profán és mégis zseniális módon, hiszen ahogy a halálból visszatértek végtelen áradata körbe veszi a túlélők birtokába került bevásárlóközpontot, s mint vásárlási szándékukban kielégítetlen tengerként jelennek meg, az pontosan szíven találja ezt az egész "kultúrát".

Persze könnyedén tekinthetünk az egészre úgy is, mint a kapitalizmus kritikájára, hiszen a kevesek dőzsölése a tömegek szenvedésével és nélkülözésével szemben alternatív értelmezését kínálja az alkotásnak. Ebben az esetben persze azonosulási problémákkal nézünk szemben, hiszen a film fináléját előkészítő fosztogató bandát jó színben feltüntetni ellentmond a jó ízlésnek (ami persze nem feltétlen akadály, mégis szükséges egy lélegzetvétel előtte).

Mindenesetre a záró képsorokban jégen és mindenhol "ünneplő" zombik burleszkbe hajló jelenete talán az egész zsáner legviccesebb és mégis legfájdalmasabb momentuma. (Jegyezzük meg már talán itt, hogy Zack Snyder 2004-es remakeje - mely minden bizonnyal a legzseniálisabb Romero, de talán úgy nagy általánosságban is, újraforgatás - az egész képletet a hatványára emeli, s még mélyebbre vágja az egész társadalomba a fejszéjét.)

A harmadik rész előtt egy hétéves szünet következik, de az eltelt idő most nem válik a film javára. A hidegháborúra utalgató, s a vég elkerülhetetlenségét hirdető Holtak napja (Day of the Dead, 1985) nem állja meg a helyét az előzőekhez képest, s igazából érthetetlen, hogy miért. A képlet - úgy tűnik - tökéletesen fennáll, igaz, azzal az előfeltevéssel, hogy már nincsen visszaút, a maroknyi túlélő már csak a föld alatt képes az élethez hasonlót produkálni, s igazából, már nem is a zombik jelentik az első számú veszélyforrást (akik közben üres hüvelyekből névvel rendelkező valakik lettek), hanem az élők.

A filmmel szembeni ellenvetés talán a zsáner túllépéséből fakad, mely tovább folytatódik a Holtak földjében (Land of the Dead, 2005). Itt nem csupán egy zombi az emberektől tanulva válik hozzánk hasonlatossá (anamnézis?), hanem egy egész csoport kommunikál, él és áll bosszút rajtunk, mely aztán tényleg felrúgja a zsáner minden szabályát, annak ellenére, hogy tökéletesen logikus lépés az előzmények tükrében.

A történetben elhelyezett utalások persze azt sejtetik, hogy csupán a Bush-rendszer szurkálásáról van szó, de véleményem szerint, ha ez valós is, sokkal izgalmasabb és félelmetesebb az emberiség elszakadási képtelensége a jól bevett szokásoktól. Jöhetnek zombik, vagy akármi, mi nem értékelünk újra semmit, s körömszakadtáig ragaszkodunk a kényelemhez, társadalmi berendezkedésünkhöz (mondhatni az eddig megfogalmazott kritikai mozzanatok ismétlődnek és tömörülnek be a játékidőbe, két trancsir közé).

Romero eddigi zombifilmjeinek legfiatalabbika első ránézésre behódolva az új szeleknek egy kézi kamerás, dokumentarista köntösbe öltöztetett alkotás, mely ráadásul újraindítja az eddig kibontakozó apokalipszist.

Néhány filmszakos egyetemista éppen horrort forgat, de a rendező nincsen megelégedve az élőhalott játékával, akár csak az előző két alkotás kapcsán a nézők, azaz a klasszikus média kritikája, s az új, Web 2.0-ás generáció dicshimnusza mögött sokkal súlyosabb tételek húzódnak meg a szokatlanul kevés húsevést és vérfröcskölést felvonultató filmben. Romero oly könnyedén neveti képen a mindent tudó nézőt, aki nem egy élményre, hanem a jól működő panelekre kíváncsi, hogy az zseniális.

Romero legutolsó zombi-dzsemborijában egy paradicsomnak ígérkező szigeten haladhatunk tovább a Day of the Dead (1985) kijelölte útvonalon. Aktuális túlélőink egy része ráadásul ismerős lehet a legutóbbi kézi kamerás Diary of the Dead-ből (2007), hiszen a rövid ideig két szálon futó események egyik részében az ott előbukkanó, szararcú katonák próbálkoznak az életben maradással.

 A másikban viszont két eddig ismeretlen ír család, az O'Flynn és a Muldoon família viszályába csöppenünk, mely új síkra terelődik, amikor a rokonság jelentős része emberevővé válik. Míg az egyik fél néhány fejlövéssel oldaná meg az újdonsült problémát, addig Muldoonék inkább láncon tartva szoktatnák kímélő étrendre a desszertnek emberi belsőségeket falatozó lényeket.

Muldoonék végül a puskagolyó jótékony hatásában hívő klán fejét egyszerűen száműzik a szigetről, ám ő hamarosan visszatér a már említett katonákkal, hogy végül egy belekben-vérben tocsogó fináléval záródjon le a nemzedékek óta tartó családi civódás.

Romero ismét kultúránkat próbálja ostorozni, és igyekszik toleranciára tanítani. Nehéz nem észrevenni a jellegzetes nyugati hozzáállást, mely szerint vagy olyan leszel, mint mi, vagy rábasztál. Hasonlóan sötét képet festenek felvilágosult és szabad világunkról a pénzzel kapcsolatos eszmefuttatások, vagy a szigetre érkező kívülállók lemészárlását ábrázoló jelenetek.

Mindennek ellenére a film nem működik, talán a komolytalanság, a humor erőltetése miatt. Esetleg hibáztathatjuk a forgatókönyvet, vagy a csapnivaló színészi játékot, melyet most nem mentenek meg a zombitömegek.

Mindenesetre az utolsó előtti részen kívül az összes Romero zombifilm ízig-vérig húsba vágó horror, melyekről nehéz eldönteni, hogy a vértől, hústól és agyvelőtől terhelt események, vagy a mögöttes tartalmak miatt. Ami viszont egyértelmű: egyik sem könnyed délutáni családi filmezéshez ajánlott.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!