Hirdetés

Harry Potter legendás dallamai - Filmzene

|

17 év, 10 film, 5 zeneszerző, 1 franchise. Röviden így lehetne összegezni a kis túlélő 2011-ben lezárult kalandjait filmzenei szempontból, de persze J.K. Rowling regényfolyamának filmes adaptációi ennél lényegesen többet érdemelnek.

J.K. Rowling immár több, mint 20 éve varázsolja el a nagyérdeműt varázsvilágával, amely filmes világának immár a tizedik fejezete nyílik meg a most bemutatott Legendás állatok: Grindelwald bűntetteivel. Ahhoz, azonban, hogy a könyvek lapjairól a varázslat a mozivásznakra költözhessen, a filmesek kitartó és odaadó munkája is kellett, amiben a neves komponistáknak oroszlán részük volt. Nézzük  - pontosabban hallgassuk - végig, hogy miként is varázsoltak el minket eddig!

Hirdetés

John Williams - Harry Potter and the Philosopher's Stone (2001)

J.K. Rowling Dickens-i vonásokat magában hordozó varázslótanonca, Harry Potter a megjelenését követően egy csapásra népszerű lett a fiatalok körében - olyannyira, hogy visszaszoktatta őket az olvasásra - Hollywood pedig nem volt rest lecsapni az akkor még befejezetlen történet megfilmesítési jogaira. A producerek a nagy elvárásokra való tekintettel a stáb összeállítására is nagy hangsúlyt fektettek, elég, ha csak a fontosabb mellékszerepekben feltűnő brit színészlegendákra (Maggie Smith, Alan Rickman, Richard Harris) gondolunk. A rendező kiválasztása még ennél is lényegesebb kérdés volt. Sokáig Steven Spielberg tűnt a biztos befutónak, ő azonban a főszerepben az akkor még ígéretes tehetségnek bizonyuló, azóta azonban drog és alkohol botrányairól elhíresült Haley Joel Osmentet látta volna szívesen a főszerepben, a vétójoggal rendelkező írónő viszont ragaszkodott az ízig-vérig brit színészekhez. Spielberg dobbantott, és a helyére a gyerekfilmek legnagyobb veteránja, Chris Columbus ülhetett. Spielberggel együtt állandó munkatársa és barátja, az öt Oscar-díjas zeneszerző-legenda, John Williams jelenléte is garantált volt, aki a rendező távozása után is maradt a fedélzeten. Egyrészt a készítők az ő jelenlétével nyilván biztosra akartak menni a minőséget illetően, másrészt a Mesternek nem okozott különösebb gondot a Columbusszal való együttműködés, hiszen példa nélküli fényes karrierjében ő komponálta a rendező két Reszkessetek, betörők! filmjének aláfestését, melyekért két Oscar-jelölést is bezsebelt. Williamsnek az átlagosnál több ideje volt a zene megírására, a jól ismert cselesztás főtéma, a "Prologue" először a szerző egyik koncertjén hangzott el, majd a film előzeteseihez is ezt használták fel. Ilyet ezelőtt a szerző legutoljára Spielberg Hookja esetében csinált. A már említett "Prologue"-ban megismert és elhíresült "Hedwig's Theme" (mellyel az album zárul, ezzel jól keretbe foglalva az egészet) az alapja az egész zenének, és ennek kapcsán érte a legtöbb vád Williamset, hogy nem tud megújulni. Kétségtelen, hogy az első rész szinte minden tételében felbukkan a híres téma (Harry's Wondrous World, Visit To The Zoo And Letters From Hogwarts), vagy más tételek esetében ráismerni a szerző korábbi munkáira (ilyen pl. a "The Quidditch Match", vagy a "Christmas At Hogwarts") és ezek a vádak ebből a szemszögből nézve nem is alaptalanok. Viszont ha azt nézzük, hogy ez nemcsak a szereplőket, hanem a nézőt is a varázsvilágba bevezető epizód, ahol a későbbi részek lehetőséget adnak új témákra és a régiek továbbgondolására, már más a helyzet. A főtéma mellett Williams a már itt ármánykodó Tudjukkinek is alkotott egy visszatérő motívumot, mely első ízben a - középkori hangzásvilágot az album során először megidéző - "The Diagon Alley and the Gringots Vault"-ban csendül fel, de visszatér még a női kórussal megtámogatott "Hogwarts Forever! and The Moving Stairs"-ben vagy a végső összecsapás alatt hallható "The Face of Voldemort"-ban. Az akció tételekben jól hallható Williams rutinja, ilyen a már emlegetett (és semmi újat nem nyújtó, de élvezetes) "The Quidditch Match" vagy az egyszerre katonás és drámai "The Chess Game".

John Williams, William Ross - Harry Potter and the Chamber of Secrets (2002)

A nagy sikerre való tekintettel (közel egy milliárdos bevétel világszerte) természetes volt a folytatás, noha sokan fanyalogtak (mind a kritikusok, mind a rajongók), hogy a film nem volt több egy két órás felolvasásnál. Ez természetesen nem különösebben izgatta a készítőket, és bevált csapaton ne változtass alapon egy év alatt el is készült a minőségibb és sötétebb hangvételű Titkok Kamrája. Azonnal szembeötlik azonban az album borítóján egy bizonyos William Ross neve, aki karmesterként és a zene adaptálójaként van feltüntetve. Ross bevonása a munka fázisba érthető volt, hiszen a Mester arra az évre kissé túlvállalta magát, mivel a második Potter-felvonással együtt készítette Spielberg Kapj el, ha tudsz!-ának az aláfestését is, ezt pedig a varázslótanonc zenéje sínylette meg. Ugyan nem tudni pontosan, hogy mi az amit Ross követett el, mivel a kollaborációról mind a mai napig nem találni pontos információkat, de ha a film DVD extráiból indulunk ki, ahol maga Williams nyilatkozik a zenéről (és látni, amint éppen vezényli a "Dobby the House Elf" című tételt), akkor arra lehet következtetni, hogy a Maestro megkomponálta és felvette az új témákat valamint fontosabb tételeket, a többit pedig Ross igazította a filmhez. Új témákból pedig van bőven, azonban az első rész egy témára épülő szerzeményével itt a másik végletbe esett a szerző(k). Túl sok van belőlük. De azok micsoda tételek! Ott van rögtön a második szerzemény, a méltóságteljes "Fawkes, the Phoenix", de nekem a rajongókkal ellentétben az ezt követő két szám a kedvencem. Az első a címadó, fenyegető fanfárokkal telített "The Chamber of Secrets", és az ezt követő, bohókás "Gilderoy Lockhart" (mely kísértetiesen emlékeztet Williams harmadik Indiana Jones albumának "No Ticket" című szerzeményére). Ezen kívül a pókok is kaptak egy sötét témát ("Spiders"), valamint a két vicces mellékszereplő, a depressziós kísértet ("Moaning Myrtle") és az önsanyargató házi manó ("Dobby the House Elf") is, ezek azonban kevésbé markánsak, mint társaik. Van pár tétel, ahol felsejlik, hogy Ross lehetett az elkövető, ilyen a nyitótétel "Prologue: Book II and The Escape from the Dursleys", ami az előző rész néhány újrahasznosított elemén kívül annyit tud felmutatni, hogy a szériára jellemző, részről részre sötétedő tónus rögtön ebben a számban felüti a fejét. A "Cakes from Crabbe and Goyle" valamint az albumról (szerencsére) lemaradt, kviddics mérkőzést aláfestő részek viszont egy az egyben újrahasznosítottak, és nem a jó értelemben. Előbbiben hangjegyről hangjegyre visszatér Williams Reszkessetek, betörők!-jének két balfácán rablójának motívuma (talán hasonlóságot láttak az IQ-light bűnözők és a mardekárosok között), utóbbi pedig az előző rész "The Quidditch Match"-ének, valamint a szintén 2002-es Star Wars mozi, A Klónok Támadása "Zam The Assassin and The Chase Through Coruscant" rezeseinek az ötlettelen kombinációja. Az akció tételek, mint a vonat zakatolását heves vonósokkal alátámasztó "The Flying Car" vagy a teljes zenekart igénybe vevő "Dueling the Basilisk" viszont most is parádésak, ezek vélhetően Williams keze munkáját dicsérik, míg a Voldemort téma erőteljes újrahasznosításánál ("Meeting Tom Riddle") vagy az új motívumok ügyes kombinációjánál ("The Dueling Club") Ross lehetett a tettes. Az albumot a "Hedwig's Theme" első részből is jól ismert variációja, a "Harry's Wondrous World" zárja, a végén egy apró változtatással.

John Williams - Harry Potter and the Prisoner of Azkaban (2004)

A harmadik rész nem csak a történet menetében bekövetkező változásairól különbözött az első kettőtől, hanem a filmadaptációkban is fordult a szélirány. Az első két epizódot jegyző Chris Columbus családi okokra hivatkozva távozott a rendezői székből (itt még azért producer maradt), és átadta a helyét az addig inkább szerzői filmeket jegyző, Alfonso Cuarón-nak (Anyádat is!, Az ember gyermeke, Gravitáció). Ez pedig az Azkabani Fogoly minden képkockáján érződött: a Roxfortot "elköltöztették" Skóciába, a történetet megkurtították, ugyanakkor érzelmekkel telítették, ezáltal pedig egy sötét tónusú ifjúsági fantasy kerekedett belőle, amit a rajongók okkal tartanak a széria (egyik) legjobbjának. John Williams aláfestése is illeszkedett az új koncepcióhoz és harmadik nekifutásra megtalálta az arany középutat. Nem használta agyon a jól ismert Potter-témát, de nem is rendelt minden új karakterhez zenei motívumot (így sem Lupinhoz, sem Sirius Blackhez), ennél fogva egy sokkal emocionálisabb darab született. Maga a jól ismert főtéma a nyitótételben ("Lumos") is karcosabban szól, a sötét taktusok azonban csak a dementorok felbukkanásával nyernek igazán teret ("Apparition on the Train"), de a lélekszipolyozó lidércek még az olyan számokban is felbukkannak, mint a kellemes "Secrets of the Castle". Az album talán legismertebb és legkedveltebb szerzeménye a "Double Trouble" című kórusmű, amihez a szöveget Shakespeare Macbethjéből a boszorkányok dala szolgáltatta (melyet a híres drámaíró állítólag valódi boszorkányoktól kölcsönzött, ezért azok megátkozták a darabot). Ez az egyszerre komor és játékos dalocska adja az album egyik új témáját, mely a "Hagrid the Professor"-ban tér vissza a leghangulatosabban, tovább erősítve a szériára jellemző középkori hangzást. Az ezt követő, hangfal szaggató - és szívroham okozó - dobszólóval induló, majd a vonósokkal lecsillapodó "Buckbeak's Flight"-tal mi is kedvet kapunk egy hippogriff repülésre, azonban az album igazi gyöngyszeme, az "A Window to the Past". Ez az ír furulyán alapuló, majd szép lassan az egész zenekart megszólaltató szám gyönyörű variációja a "Hedvig's Theme"-nek, mely tökéletesen érzékelteti a Potter család szomorú történetét. Vannak érdekesebben sikerült tételek is, amiket nem feltétlenül neveznék rossznak. Ilyen a Rossini ihletésű "Aunt Marge's Waltz", a jazzes, kakofóniába hajló "The Knight Bus", valamint az óraketyegésen és izgatott vonósokon alapuló "Forward to Time Past", vagy az éteri hangzású "The Patronus Light". Ugyan a film nem nagyon bővelkedik akciójelenetekben, de természetesen akadnak mozgalmasabb tételek is, ilyen az éves kviddics meccset aláfestő "Quidditch: Third Year" vagy a "The Werewolf Scene". Az albumot pedig az összes fontosabb motívumot magában foglaló "Mischief Manage!" zárja.  

Patrick Doyle - Harry Potter and the Goblet of Fire (2005)

A széria készítői az Azkabani Fogolynál belátták, hogy jó munkához idő kell, ezért a későbbiekben is betartották a másfél éves forgatási periódust. A kedvező kritikai fogadtatás és a producerek marasztalása ellenére Cuarón nem vállalta még egy rész rendezését, ezért a negyedik etap direktori székébe Mike Newell ülhetett, aki az első brit volt a franchise élén. Sokáig úgy tűnt, hogy a zeneszerzői poszton Williams marad, de a Mester 2005-ben ismét túlvállalta magát, a Tűz Serlege kedvéért pedig örök barátja, Spielberg Münchenjére kellett volna nemet mondania, ezt viszont a több évtizedes barátság nem engedte, így búcsút intett a varázslók világának. Ezt követően egy darabig úgy tűnt, hogy a filmben - és sajnos az albumon is - elhangzó betétdalokat jegyző Radiohead-es Jonny Greenwoodék jegyzik az aláfestést, végül a producerek választása a skót komponista Patrick Doylera esett, aki már több ízben dolgozott együtt Newellel (Várva várt nagy kaland, Fedőneve: Donnie Brasco). Akármennyire is minőségi zenét tett le a harmadik résszel Williams, a szériának jót tett a vérfrissítés, erre pedig keresve se találhattak volna rátermettebb komponistát Doylenál. Már a nyitótételbe ("The Story Continous") sötéten beleszőtt "Hedwig's Theme"-ből kitűnik, hogy ez már nem a kelta tündérmanók, kviddics meccsek és büntetőmunkák világa, hanem a vérengző sárkányoké, Halálfalóké és gyilkosságoké. Ezt az érzést hivatott elősegíteni az új, nyugtalanító Voldemort téma, ami az album során többször felbukkan ("Frank Dies", "The Dark Mark", "The Goblet of Fire"), hogy végül a közel tíz perces "Voldemort"-ban teljesedjen ki, ezzel is jelezve, hogy a Sötét Nagyúr visszanyerte hatalmát. A Trimágus Tusa látványos eseményei grandiózus zenei aláfestést követeltek, ezekkel talán csak annyi a nüánsznyi probléma, hogy az első próba eseményei után - hála nemzeti kincsünk, a Magyar Mennydörgő látványos tombolásának - a másik kettő kevésbé tűnik érdekesnek, és a zene is ehhez igazodik. Persze ettől ezek még nagyszerű tételek, a fanfárokkal teli "Golden Egg" minket is az egekbe emel, míg a nyugtalanító "The Black Lake", "The Maze" kettőstől a nyakunkon érezzük a gonosz leheletét. Mivel a főhősökön ebben a részben ütköznek ki először a hormonok, ezért a könnyedebb tételek is helyet kaptak az albumon a feszültséget oldandó. Míg Williams általában a középkori hangzással érte el ugyanezt, Doyle inkább az 1800'-as évek báljainak zenei világát hívta segítségül, amit a cselekmény is megkövetelt. Ez rögtön a hármas, "The Quidditch World Cup"-ban tetten érhető, ahol a hegedűk könnyed játéka hirtelen átcsap a dobok és egy mély férfikórus határozott témájába. A báli hangulat azonban a "Neville's Waltz", a "Harry in Winter" és a "Potter's Waltz" hármasban teljesedik ki, melyből én az utóbbit tartom a legsikerültebbnek. A CD-n még helyet kapott néhány érdekesebb darab, ilyen a lágy énekkel megtámogatott "Underwater Secret's", vagy a bohókás roxforti induló, a "Hogwart's Martch". Az album - pontosabban Doyle munkájának - végét először a síró hegedűkön előadott "Cedric's Death" jelzi, hogy a gyászt csillapító, emelkedettebb "Another Year Ends"-"Hogwart's Hymn" kettőssel záruljon az instrumentális rész, amit teljesen tönkre vág a már emlegetett Greenwoodék által előadott három betétdal.  

Nicholas Hooper - Harry Potter and the Order of the Phoenix (2007)

A Tűz Serlege hatalmas anyagi sikere nyilvánvalóvá tette a végig a sorozat felett bábáskodó producer, David Heyman számára, hogy elkészítik Rowling maradék Potter könyveinek a filmváltozatát is. Ez furcsának tűnhet egy ilyen sikeres franchise esetében, de a Bölcsek Köve kimagasló eredményei után, a két folytatás csökkenő bevételei aggodalomra adhattak okot, hogy a történet iránti érdeklődés nem fog a végsőkig kitartani. A rajongók azonban akkor a sorozat második legsikeresebb darabjává tették Newell rendezését, így zöld út nyílt a folytatások előtt. Meglepő módon a rendezésre Heyman az addig csak brit tv-filmeket dirigáló, BAFTA-díjas David Yatest kérte fel, aki a hátralévő epizódokat is rendezte. Ez pedig azért is volt jó döntés, mert - a némileg ingadozó színvonal ellenére is - egy egységes koncepció érvényesült a későbbi fejezetekben. Yates hozta magával a franchise-ba állandó munkatársát, a szintén BAFTA-díjas zeneszerző, Nicholas Hoopert, aki elődeivel szemben a zenében teljesen más hangszerelést alkalmazott, ezt viszont az érzelmekben gazdag Főnix Rendje meg is kívánta. Az album két részre osztható: az egyik egy a nagyzenekart alkalmazó, témacentrikusabb tételekre, valamint a visszafogottabb, inkább a képeket, pontosabban Harry lelki megpróbáltatásait kiszolgáló dallamokra. Sajnos a CD-re valaki konfúziós bűbájt szórhatott, mert a számok sorrendje valami kaotikusra sikeredett. Ha kronológiailag nézzük, akkor az "Another Story"-ból kitűnik a mérsékeltebb, mégis érzelemdúsabb hangzás, mely a jól ismert, de minden eddiginél fájdalmasabb Potter-témával indít, mely a későbbiekben is tökéletesen kifejezi Harry magányát és bánatát. Maga a jól ismert "Hedwig's Theme"-et Doylehoz hasonlóan Hooper is csak elvétve használja, ilyen a kórus rejtélyes morajlásával megtámogatott "Hall of Prophecy" eleje, ami a szám végére a vonósokat erősen igénybe veszi, vagy a nyugodtabban induló, majd szomorkásba átcsapó, mégis derűs végjátékba átcsapó "A Journey to Hogwarts". Utóbbi leginkább Harry és Sirius apa-fiú kapcsolatát volt hivatott aláfesteni, de az egykori azkabani fogoly kapott egy vonósokra épülő motívumot, mely először a "The Sirius Deception"-ben, majd teljes pompájában a "Death of Sirius" kaotikus fináléjában hallható. A szerző rengetegszer sejtet egy-egy témát - ilyen az induló jellegű "The Flight of the Order of the Phoenix", vagy a "Ministry of Magic" - de ezeket nem bontja tovább, részben azért mert ezek (a cselekményből adódóan) nem is igénylik, és egy számon keresztül képes kifejteni, mint például az album leghosszabb tétele, a "The Room of Requirement". A Főnix Rendje legjellegzetesebb (és legutálnivalóbb) karaktere kétségtelenül a negédesen mosolygó, pink mániában tobzódó, pszichopata Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Dolores Umbridge. Hooper egy egyszerre bohókásan csilingelő, ugyanakkor vészjóslóan hangzó témát alkotott meg számára a "Professor Umbridge"-ben, mely végig vonul az albumon, jelezve, hogy a Mágiaügyi Minisztériumhoz hű boszorkány szép fokozatosan átveszi az irányítást a varázslóképző felett, erre a legjobb példa "Darkness Takes Over" sötét fenyegetése. Hooper nemegyszer zeneileg is válaszol Umbridge fenyegetésére, ilyen a már említett, csilingelő motívumot megtartó "The Room of Requirement", valamint a könnyed ír hangzással induló, majd az elektromos gitárral némileg kizökkentő "Fireworks", mely jól reprezentálja a Weasley-ikrek lázadását a rezsim ellen, valamint hogy a Roxfort sem az a régi nemes intézmény, ahogy azt Williams zenéi sugallták. 

Nicholas Hooper - Harry Potter and the Half-Blood Prince (2009)

2008-ban a Warner Brothers annyira megszedte magát bevételek tekintetében Christopher Nolan Sötét Lovagjával, hogy Potter úrfi hatodik kalandját inkább áttették 2009-re. Noha a kritikusokat és a rajongókat is megosztotta a kelleténél könnyedebb hangvételű mű, szerény véleményem szerint az igen harmatos 2009-es év - valamint a széria - egyik legszórakoztatóbb blockbustere született a Félvér Herceggel. Erre a könnyedségre pedig az ezt megelőző ötödik részt követően, valamint a depresszív két felvonásos finálé előtt szükség is volt. Hasonlóan megosztotta Hooper újabb műve a filmzene rajongókat is, pedig ez lett talán a széria legváltozatosabb szerzeménye, ami mégis képes volt összeállni egy kerek egésszé. Elvégre egy ehhez hasonló fantáziavilágban éppúgy megfér egymás mellett az ír gyászzene ("Farewell Aragog"), mint a jazzes muzsika ("Whizard Wheezes"), igaz utóbbit a filmben az előző részből ismert "Fireworks" helyettesíti. A legjelentősebb témát az ebben a részben kulcsszerepet betöltő bölcs roxforti igazgató, Dumbledore kapta, mely összefogja az egész score-t. Az "In Noctern"-ben kiteljesedő, szomorú gyerekkórus által előadott szám már rögtön a nyitótételben ("Opening") felbukkan, karöltve az alig hallható "Hedwig's Theme"-mel, valamint a Halálfalók új, vonósokra és ütősökre épülő motívumával.  A Roxfort igazgatójának témája még többször felbukkan az album során ("Dumbledore's Speech", Dumbledore's Foreboding"), de talán a legkiemelkedőbb a bölcs mágust sirató "Dumbledore's Farewell" lett. Mivel hangsúlyos a filmben a szerelem - talán túlságosan is - ezért az érzelmesebb darabok is helyet kaptak az albumon. A két legjobban sikerült ezek közül a hárfán alapuló "Harry & Hermione" valamint a gitáron előadott "When Ginny Kissed Harry". Ugyan nem a szerelemhez kapcsolódik, de az album legszebb tétele a "Slughorn's Confession" lett, mely áraszt magából egyfajta földöntúli nyugalmat. A sötét nagyúr ebben a részben nem tette személyesen tiszteletét, de követői a Halálfalók, valamint a fekete mágia annál inkább. Előbbiek sejtelmes és fenyegető témája többször felbukkan az album során (pl.: "Into the Rushes"), mellyel néhol Malfoy szomorú, fuvolán előadott motívuma is vegyül ("Malfoy's Mission"). Utóbbi egy ambientes jelleget kapott, mely a Voldemort múltjában elmerülő "Into the Pensieve"-ben, valamint az inferusok támadását aláfestő "Inferi in the Firestorm"-ban ölt testet. Ezen sötét tételek mellett azonban említést érdemel még néhány könnyedebb szerzemény is, mint a jazzes "The Slug Party", a Williams harmadik részhez komponált kviddics témáját felhasználó "Ron's Victory" vagy a drámai végkifejletet könnyed tánczenével levezető "The Weasley Stomp". 

Alexandre Desplat - Harry Potter and the Deadly Hallows - Part I. (2010)

Hooper hivatalos indoklása szerint túl megterhelő volt számára a két Potter muzsika, és családja is megsínylette elfoglaltságait, ezért búcsút intett a szériának. Sokáig nem lehetett tudni, kié lesz a megtiszteltetés, hogy a két részre bontott finálé aláfestését ellássa. 2007-ben, egy koncertjét követően, John Williams tett is egy kijelentést, miszerint szívesen visszatérne a befejező epizódokra, a producerek azonban az elmúlt évek legfelkapottabb komponistája, a francia Alexandre Desplat mellett tették le a voksukat, akinél tényleg csak Williams lett volna jobb választás. Desplat maga is nagy rajongója a Mesternek, ez nem egy zenéjén érződik - elég, ha megvizsgáljuk Az Arany Iránytűhöz komponált aláfestését - ugyanakkor az egzotikus hangszerek iránti vonzódása, valamint sajátos stílusa senki mással össze nem téveszthetővé teszi munkáit. Ezzel szemben Desplat jelen szerzeményét az a kritika érte - némileg joggal - hogy alulkomponálta. Kétségtelen, hogy film alatt visszafogottnak hat a zene, és a cselekmény se követeli meg feltétlenül a mozgalmasabb, kirobbanó tételeket. Viszont az érzelmesebb dallamok komponálásában otthonosan érzi magát a szerző, erre pedig a Halál Ereklyéi első része jó alkalmat nyújtott, hiszen szereplői itt már végérvényesen felnőttek, megszokott környezetüket el kellett hagyniuk, ezzel együtt mégis elveszettek a minden eddiginél veszélyesebb varázsvilágban. Ezt Desplat már az első két tételben nyomatékosítja a hallgatóban: az "Obliviate" gyakorlatilag egy lassan felépülő, a végére kiteljesedő variációja a Hedwig-témának - amit elődeivel ellentétben alig használ - míg a "Snape to Malfoy Manor" a Halálfalók új témáját vázolja fel, vonósokkal és kórussal. Ez a két tétel összekapcsolódik a "Death Eaters"-ben, melyben fenyegetően erőre kap a zenekar, ezzel érzékeltetve, hogy Voldemort hatalma kiteljesedett. A drámai zenék vannak többségben az albumon, mint a "Ron Leaves", a "Hermione's Parents" vagy a szívbemarkoló "Dobby's Farewell". Ezek közül is kiemelendő azonban a "Godrics Hollow's Graveyard" melynek szomorúságába bele vegyül a Halál Ereklyéinek mandolinon előadott motívuma, mely a "The Deadly Hallows"-ban bontakozik ki teljes valójában. Harry Dumbledoreban megrendült bizalma is kapott egy pár hangos zongorára írt dallamot, mely a "The Will"-ben, és a "The Detonators"-ban valamint a csak különleges kiadásokra felkerült "The Dumbledores"-ban csendül fel. Viszont hiányoltam egy, a filmben többször visszatérő, drámai vonós témát, amely a kiadott zene egyik változatán se hallható. Akció tételekben nem bővelkedünk, azonban a néhol latinos dallamok észrevétlen alkalmazása és minőségi hangszerelés végett ez fel sem tűnik. A két legjelentősebb akciószám ("Sky Battle", "Fireplace Escape") igénybe veszi a teljes zenekart, a horrorisztikus, shakuhachi-n (japán bambuszfurulyán) alapuló "Bathilda Bagshot" pedig az idegeinket. Néhány könnyedebb tétel hivatott oldani a feszültséget, mint például a "Polyjuice Potion", a "Dobby" vagy a személyes kedvencem, az egzotikus hangszerekben (mint például a theorba)  tobzódó "Lovegood", mely sajnos csak a stáblista legvégén hangzik el a filmben. Az iTunes-os és a gyűjtői kiadások több bónusz tracket is tartalmaznak, ezek közül csak a "The Tale of the Three Brothers" és a "My Love is Always There" című kórusmű érdemel említést.  

Alexandre Desplat - Harry Potter and the Deathly Hallows - Part II. (2011)

Közel tíz év kellett, hogy a mozirajongók láthassák A kis túlélő és a Sötét Nagyúr végső összecsapását, a kérdés csak az volt, hogy a finálé parádésra sikeredik, vagy pofára esés lesz a vége. Szerencsére az előbbi következett be, melyben a látványelemek inkább csak a drámát voltak hívatottak alátámasztani, ezt pedig a beérett fiatalok és színészlegendák játékának egyaránt kedvezett - élükön Alan Rickmannel és Ralph Fiennesszal. Kérdéses volt, hogy Desplat az előző részben őt ért kritikákat megfogadja-e, de a félelem alaptalannak bizonyult, mivel a szerző, Williams Azkabanja mellett a széria legjobb zenéjét szállította a fináléra. Érdekes módon Desplat az előző részben megalkotott témákat - egyet leszámítva - nem gondolt tovább, hanem újakat komponált. Az a bizonyos továbbgondolt téma az első rész "Polyjuice Potion"-jában volt hallható, ami ott a barátok viszontlátásának szólt, itt viszont a történet végére kikupálódott Neville Longbottom önálló dallamává formálódott. Ez az egyszerű, fúvósokra íródott pár hang érzékelteti a reményt a kilátástalanságban, mint ahogy azt a címadó "Neville" is bizonyítja, de a zseniális akciótételekben - mint a "Battlefield" eleje - is rendre felbukkan. Egy ízben az előző rész "The Locket" című számában hallható horcrux téma is visszaköszön az "Underworld"-ben, akárcsak az "Obliviate" a "Harry's Sacrifice"-ban. Utóbbi a film alatt megcsonkítva csendül fel, amiben közrejátszhat az is, hogy olykor a nagyobb hatás érdekében maga Desplat javasolja a rendezőknek a csend használatát, David Yates pedig eddig is élt ezekkel a módszerekkel, gondoljunk csak a Főnix Rendje végén látható Dumbledore- Voldemort párbajra, ahol szinte végig nem szól semmilyen zene. Az akciótételek is mind egytől egyig parádésak, a már említett "Underworld" mellett grandiózusra sikerült, a Roxfort elleni offenzívát aláfestő "Battlefield", a kórussal, rezesekkel és pergődobbal előadott "Broomsticks and Fire" vagy a végső nagy összecsapás alatt, a teljes zenekart igénybe vevő "Showdown". Az új témák közül az egyik a méltóságteljes "Statues"-ban hallható, mely jól kifejezi a Roxfort dicső múltját, miközben az iskola védőbűbájai működésbe lépnek, és ugyanennek van egy másik, sokkal drámaibb variánsa, a "Courtyard Apocalypse"-ban. A másik, az album és a széria egyik legjobban eltalált főtémája, a "Lily's Theme" (melynek kezdő hangja megegyezik az előző részt záró "The Elder Wand" utolsó hangjegyével). Ez a vonósokon és éteri női vokállal előadott dallam végig vonul az albumon, mint például a hősies "Dragon Flight"-ban vagy a gyászos "Snape's Demise"-ban, de a téma legcsodásabb feldolgozása a "The Resurrection Stone"-ban hallható, melyhez csak Williams "A Window to the Past"-ja hasonlítható. Emellett még remekül sikerült a téma feldolgozása a végső párbajt aláfestő "Voldemort's End"-ben, mely hatásosan beveti a teljes zenekart és kórust, hogy végül a jól ismert verzióban, még egyszer visszatérjen, ezzel is jelezve, hogy az anyai szeretet győzött Voldemort gonoszsága felett. Desplat - vélhetően a Williams iránti tiszteletből - nem nagyon mert a Hedwig-témához nyúlni, leszámítva az "A New Headmaster"-ben és a Mestert megidéző "In the Chamber of Secrets"-ben. A filmben a jól ismert dallamok mind a korábbi részekből lettek átemelve, erre a legjobb példa az epilógus és a stáblista. Ezen felül említést érdemel még a széria legdrámaibb és legmeghatóbb jelenete alatt hallható "Severus and Lily" című tétel, mely a filmben - némileg érthetetlen okból kifolyólag - kiegészül Hooper, a Félvér Hercegéből kölcsönzött "Dumbledore's Farewell"-jével, de az említett szcénához pont ez a két zene ad olyan sokat.  

James Newton Howard - Fantastic Beasts and Where to Find Them (2016)

Harry Potter kalandjainak a lezárultával az ifjúsági fantasy-k korának is bealkonyodott, hogy Hollywood egét minél inkább a szuperhősök lepjék el, vagyis azok a figurák, amelyektől annak idején Rowling egy generációt csábított vissza az olvasásra. Noha az írónő többször kijelentette, hogy a varázsvilág helyett más történetek érdeklik inkább, nem tudott elszakadni attól és értelemszerűen a Warner sem kívánt így tenni. A stúdió fejesei eredetileg Rowling egy jótékonyságból megírt tankönyvéből, a Legendás állatok és megfigyelésükből akart egy áldokumentumfilmet csinálni, Rowlingnak viszont ennél nagyobb szabású elképzelései voltak és a rajongók (valamint a Warner) legnagyobb örömére egy kezdetben 3, majd végül 5 részesre duzzadt sztorifolyammal állt elő, amely esetben még a forgatókönyvírásra is maga vállalkozott. A rendezői székbe visszatért az előző 4 Potter-filmet dirigáló David Yates, a cselekmény viszont 80 évvel Harry Potter első roxforti tanéve előtt, New Yorkban veszi kezdetét, amint a különc magizoológus, Göthe Salmander néhány varázslénye szabadul el a feszült politikai közeggel terhelt New Yorkban. Ebből is kitűnik, hogy noha a közeg ismerős, Rowling az azóta már felnőtt rajongóinak kedvezett, éppen ezért fordulhatott elő, hogy miközben az egyik pillanatban cuki állatkák kalandos befogadásán ügyködnek az ismerős karakterjegyeket magukon viselő szereplők, addig a másikban éjsötét horrort idéző jelenetek és gyermekbántalmazás történik.

Ezt a kettősséget kellett a komponistának megragadnia, aki végül a sorozat életében igen, de a szakmát tekintve igazi veteránnak számító James Newton Howard lett. Howard éppúgy ismert drámai zenéiről (mint például M. Night Shyamalan filmjei), mint a nagy blockbusterekéről (Batman: Kezdődik!),  azonban a szerző az elmúlt években a fantasy műfajban találta meg a saját kis játszóterét, ahol egyértelműen kiélhette minden kreativitását és tehetségét, elég ha csak a Hófehér és a vadászra, vagy Az utolsó léghajlítóra gondolunk. Ráadásul jelen esetben maga Howard kampányolt azért, amikor megtudta, hogy John Williams nem tér vissza, vagyis a szívügye volt a projekt a kezdetektől és ez a zene minden egyes hangjegyén érződik. Howard ugyan egyértelműen felhasználta Williams zenei DNS-ét, de a Harry Potter-témát csak elvétve használja és inkább abból kiindulva saját utakat keres. Erre tökéletes példa a Deluxe Edition nyitótrackje, az "A Man and His Beasts", amely a cseleszta miatt egyszerre ismerős, mégis vadonatúj, friss, különösen a jazzes betét végett. Emellett Howard rengeteg témát komponált a filmhez (az Obskurus-motívum olyan, mintha Charlie Closer Fűrész-témáját vette volna alapul), de azok mégsem lépnek egymás nyakára, hanem nagyon szépen építkeznek, adogatják egymásnak a stafétát. Howard belépője a varázsvilágba egyértelműen kiválóra sikeredett, jobban, mint anno Williamsnek magának, amely kellő optimizmussal láthatja el a rajongókat a jövőre nézve. 

James Newton Howard - Fantastic Beasts: Crimes of Grindelwald (2018)

Miután a visszatérés a varázsvilágba több, mint jól sikerült (a Marvel konkurens varázslóját, Doctor Strange-t felülmúló nemzetközi bevételek, végre egy Oscar-díj a kosztümökért), nem volt semmi akadálya, hogy Rowling története, azonos stábbal folytatódjon. Azonban a kritikák a széria eddigi leggyengébb darabjának titulálták a Grindelwald bűntetteit, elsősorban a szappanopera szerűséget felróva, hogy nem látni, hova akarják kifuttatni az egészet és elsősorban pont ezekért csak a rajongóknak kedvez, az átlag néző kezét elengedi.

Ez némileg James Newton Howard zenéjében is visszaköszön, aki az első részből építkező, masszívabb folytatást komponált, ami viszont így is a zsáner egyik ékköve. Már a 8 perces nyitó track ("The Thestral Chase") is egy masszív akciótétel, ami szokatlan az eddigiektől. Ezzel együtt új témák is akadnak, mint Leta Lestrange-é, vagy a Jude Law alakította Dumbledore-é, amelyek zongoraverzióit Salmander jól ismert motívumával karöltve) zárásként meghallgathatjuk. Viszont Howard a széria életében minden eddiginél jobban előtérbe tolja a kórus használatát, amelynek nem csak az album, hanem a széria és a szerző életművének is az egyik kiemelkedő pontja köszönhető a "Wands into the Earth" képében, amit nyugodtan odarakhatunk a komponista Az utolsó léghaljító "Flow like Water"-ja mellé. Felemelő, grandiózus, szép. Pont olyan, amit egy ilyen fantasy sorozat zenéjétől elvár az ember.

A sorozatot rejtélyes módon elkerülték a komolyabb díjak, és ez a filmzenék minőségét nézve különösen fájó. Noha Williamset az első és a harmadik részért jelölte az Akadémia, ezek a nominációk nagy valószínűséggel a nevének szóltak, a többiekre rá se hederítettek, még a mostanság Oscar-kedvenc Desplat-ra sem és vélhetően Howard is mindenféle komolyabb jelölés nélkül marad majd az elkövetkezendőkben. Ez persze nem kicsinyíti sem a filmek, sem a zenék érdemeit, és a váltakozó színvonal ellenére is varázslatos dallamok születtek a sorozat minden epizódjához, tökéletesen összhangot alkotva a vásznon látottakkal. Ilyen minőségi munkára pedig csak a zeneszerzés igazi mágusai képesek.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.