Hazafutás, avagy Pókember újra otthon

Az elmúlt napokban sok rajongó nedves álma valósult meg azzal, hogy Pókember a Marvel Filmes Univerzum tagja lett. Egyértelműen az év híre és mégjobban megnövelte a stúdió filmjeinek a várakozási faktorát, elsősorban a jövőre esedékes Amerika Kapitány: Polgárháborúét, melynek a Hálószövő kihagyhatatlan tagja. De vajon így septiben beemelni feltétlenül jó döntés-e és valóban elsősorban a rajongóknak akarnak kedvezni, vagy a profitmaximalizálás az elsődleges cél? Elsősorban viszont az a kérdés, hogy mi vezetett idáig? A csodálatos Pókember széria rossz csillagzat alatt született. Az elmúlt egy napban késre menő vitákat folytattam elvakult rajongókkal a különböző fórumokon arról, hogy ezzel a Sony beismerte-e: a reboot pocsék (az alpáribb kifejezést csak azért se vagyok használni), ahogy a színésze is, és ezért kötöttek megállapodást. Köztudott rólam, hogy Andrew Garfield filmjeinek egyfajta jogi képviselője vagyok, és hogy azokat, számtalan hibájuk ellenére – amiket sohasem vitattam – védtem őket és teszem ezután is. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy minél jobban átlássam, vagy legalábbis igyekezzek átlátni bizonyos tényezőket, amikből van jópár jelen esetben, ahogy tévhitekből is. Ezeken menjünk most végig. Az első, amit nehezményeznek, hogy minek kellett ilyen hamar rebootolni Raimi szériáját? Miért nem lehetett azt folytatni más színészekkel? Avi Arad, a Pókember filmek producere szerint A csodálatos Pókember filmek eredetileg Sam Raimi akkor még betervezett és egyszerre forgatott 4. és 5. részével párhuzamosan futottak volna, a képregényekhez hasonlóan. Azonban az elhúzódó munkálatok, valamint a már harmadik rész forgatásán jelenlévő feszültségek (Raimi nem akarta Venomot, de a producerek a rajongókra hivatkozva ráparancsoltak a rendezőre, hogy tegye bele) következtében a rendező dobbantott. Így a film elkészülte létszükségletté vált a Sony számára, hiszen akkor ez volt az egyik arany tojást tojó tyúkja, viszont ha 2012 év végéig nem jelentkeznek filmmel, elvesztik a jogokat – legrosszabb esetben 5 évente kellett jelentkezniük eggyel.

Ez az üzleti szempont, ami talán érthető. A művészi pedig nagyon egyszerű: a készítők máshova kívánták helyezni a hangsúlyt, fiatalosabb hangvétellel, ez pedig nem volt megoldható azzal, hogy egyszerűen lecserélik a színészeket fiatalabbra és ott folytatják, ahol abbahagyták (annak idején láttuk Batmannél, hogy ez nem a legjobb megoldás). Plusz az Ultimate Spider-Man sorozat az egyik legjobban fogyó képregény, így adta magát, hogy azt dolgozzák fel. Ennél fogva jött az új rendező, a kultsátusznak örvendő 500 nap nyár és számtalan videoklip rendezője, Marc Webb, valamint a szakmailag a Boy-A-vel BAFTA-díjjal is elismert, feltörekvő Andrew Garfield (A közösségi háló, Doctor Parnassus és a képzelet birodalma). Közben a Marvel háza táján nagyüzemben folyt az univerzumépítés, az addig nem ismert hősök bemutatkozása a nagyvásznon Thorral és Amerika Kapitánnyal, hogy aztán ennek betetőzéseként a géppuskaszájú és felettébb népszerűvé vált Vasemberrel vállvetve egyesítsék erejüket a nagyvásznon. Hogy a közkedvelt Hálószövő is csatlakozzon hozzájuk filmes berkekben egészen addig nem került szóba – noha a képregényekben gyakran megfordul mellettük – amíg fél évvel a Bosszúállók és A csodálatos Pókember premierje előtt ki nem tudódott a hír (le kell szögezni, hogy nem pletyka), miszerint a két stúdió tárgyalt arról, hogy Andrew Garfield esetleg felbukkanna Robert Downey Jr.-ék oldalán. Ez annak fényében is, hogy mindkét mozi meghatározója New York városa és közel volt egymáshoz a filmek bemutatója, plusz a képregényes alapok is adottak, teljes mértékig érthető, pláne egy ráncfelvarráson átesett hőssel. Akkor azonban a tárgyalások lukra futottak és a Sony úgy kommunikálta, hogy Pókember elvan a saját világában a bűnözőkkel. Ezzel viszont kiszabadították a szellemet a palackból, hiszen addig a rajongókban nem merült fel, hogy ez kivitelezhető lenne. A tetemes fanbase pedig már az előzetesekben Thor vörös köpönyegének a suhanásában is Pókfejet vélte látni, és később a filmek bemutatójakkor is reménykedtek valamelyik hős felbukkanásában, egy-egy elrejtett utalásban. Így csak olaj volt a tűzre, amikor kiderült, hogy a két stúdió ismét tárgyalt egymással, méghozzá arról, hogy a kulcsszerepet betöltő Oscorp torony felbukkanjon a Bosszúállókban (és fordítva: a Stark torony mellett lengedezzen Pókarc), azonban mire egyezségre jutottak, Josh Whedonék lerenderelték a digitális New Yorkot. Ennél a résznél bocsátkozhatunk némileg találgatásba, de a Sony (élükön Avi Arad producerrel) megmakacsolta magát, és ők is a meglévő univerzumuk mellett döntöttek, elvégre sikeres lett az első rész (erről egy picit később).

Így jutottunk el az ambícióktól, expozícióktól, és karakterektől roskadozó második részig, ami sem anyagilag (mondom, hogy később!), sem kritikailag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Érdekes megfigyelni, hogy a Rotten Tomatoes kritikusi oldalán ramatyabbul áll, mint Raimi harmadik része, pedig kevés filmet rühellnek annyira a műfajban.) Közben pedig már be volt jelentve a harmadik rész mellett a Sinister Six mozifilm, a Josh Whedonnal korábban együtt dolgozó Drew Goddard (Ház az erdő mélyén) dirigálása alatt, megszellőztettek egy Fekete Macska spin-offot is, nem is beszélve az évek óta emlegetett Venom mozifilmmel, de a legelborultabb kétségtelenül May néni külön filmje lett volna. Aztán a tavalyi Comic Con-on tűzoltásként a Sony előre hozta a szupergonoszok moziját, a harmadik részt pedig 2016-ról elpaterolta 2018-ra. De már ez sem volt elég: Andrew Garfield nem volt rest kijelenteni, hogy A csodálatos Pókember 2. végleges verziója nem volt összhangban azzal, ami a forgatókönyvben eredetileg szerepelt, és rengeteg érdemi szcéna végezte a vágószoba padlóján (köztudottan a stúdió az első részből is rengeteget vágott ki, mert Webb sokat pepecselt, amit a Gyík jelenetei sínylettek meg). Ezt csak tetőzte, hogy a második rész egyik forgatókönyvírója, Roberto Orci dobbantott a harmadik részből és kifakadt, hogy a Sonynak gőze sincs, hogy mit akar a franchisezal. Felteszem (és ez tényleg csak feltételezés a részemről), hogy ezekben a 2012-es rebootot végül meg nem érő, addig a sorozat felett bábáskodó producerasszony, Laura Ziskin hiánya is visszaütött.   És aztán jött a Sonynak a tavalyi év legnagyobb csapása: a hackertámadás. Amellett, hogy a Kim Dzsong Un-t kifigurázó The Interview-t végül nem merték bemutatni (aztán végül fű alatt mégis), számos filmjük idő előtt kikerült a netre, és vagy fél milliárd dollárt buktak, a legnagyobb folt így is a renoméjukon esett, amikor belsős levelezések láttak napvilágot. Ezekből nem csak alkalmazotti fizetések (vagy azok elmaradása) derültek ki, hanem ostoba power point prezentációk is, amik alapján a stúdió mindent a könnyen fogyaszthatóság alá rendelt (lásd. az Elysium esetét). Ezekből az is kiderült, hogy a stúdiónál újabb rebootot emlegettek, ami a rajongókat ismét csak kiborította, hiszen még az újjal se barátkoztak meg, és pár éven belül egyazon szériának ez már a második újraindítását jelentette volna. Némi bizakodásra adott okot, hogy a Sony ismét hajlandó volt leülni a Marvellel, és egy megegyezésről röppentek fel pletykák, de a verdikt csak tegnap lett kimondva. Itt pedig álljunk meg egy kicsit, mert úgy tűnhet, hogy a Marvel a megmentő szerepében tetszeleg, de ez közel sincs így. Jelenleg a legkifizetődőbb franchise az övé, ez kétségtelen, a Bosszúállók gigászi sikere éppúgy a magasba emeli (anyagilag elsősorban) a már bejáratott hősöket (Vasember, Amerika Kapitány), mint az újonnan belépőket (A galaxis őrzői). Azonban mindezek ellenére a Marvelnek éppúgy szüksége van Pókemberre, mint fordítva. A Hálószövő ugyanis a Marvel világának a koronaékszere. Ő az a figura, akivel akármelyik korosztály képes azonosulni, akinek a problémái, morális döntései és kérdései átélhetők, átérezhetők. Nem hiába ő a legkifizetődőbb mind a mai napig merchandising szempontból, aki mögött a Bosszúállók, Batman és Superman csak kullognak. Vasember és társai ugyanis mindig is a képregények másodvonalába tartoztak, és sikerükben nagyban közrejátszott a Vasember (és Robert Downey Jr.) lefektette lazaság, ami a későbbi filmek hangvételét is meghatározta, valamint az egybefüggő univerzum tudata. Emellett a Marvel Filmes Univerzumát is számos kritika éri: a túlzott könnyedség vádja csak félig állja meg a helyét, ugyanis ezek alapvetően kétdimenziós karakterek, akiket egy bizonyos szerepben akarunk látni (Vasember – laza, Thor – dölyfös, Amerika Kapitány – patrióta, Hulk – zúzzon!), így komoly morális kérdések nehezen/nehezebben eladhatóak, habár a Tél Katonája a szabályt erősítő kivétel. A Marvel kétségtelen bátorsága ugyanis a műfaji kísérletezgetésben mutatkozik meg, nem az összetett karakterekben, vagy történetben. Hiába bővítette Vasember hightech világát fantasyvel (Thor 1-2), kémthrillerrel (Amerika Kapitány: A Tél Katonája), vagy űroperával (A galaxis őrzői), és hiába szerethető típusfigurák a főszereplői, az előre jól láthatóan kijelölt dramaturgia, valamint az erőtlen gonoszok (mínusz Loki) túlontúl tétnélkülivé teszik ezeket (ezen persze Ultron változtathat). Magyarán nincs olyan figurája, mint Pókember, aki összetett karaktere mellett hasonló nemezisekkel is rendelkezik (pl. Gyík, Zöld Manó, Venom, Kraven, a Sakál).

Viszont szintén felmerülő kérdés Pókemberrel kapcsolatban, hogy egy tini szuperhős mennyire integrálható ebbe az univerzumba? Alapvetően könnyen, elvégre Downey Jr. Vasembere sem feltétlenül az érett viselkedéséről híres, és ha megnézzük a csapat többi tagját, olyan tulajdonságaikon emelkednek felül, amelyek tanító célzattal bírnak a fiatal célközönség számára. Garfield Pókemberét sok kritika éri – magukat rajongóknak valló egyénektől éppúgy, mint önjelölt filmkritikusoktól – hogy túlságosan tini célközönséget üt, ami már az Alkonyatok szintjét verdesi. Elfelejtik (vagy tisztában sincsenek vele), hogy a figura népszerűsége ebből fakad és annak idején első körben Stan Lee-t is ezért utasították el, mondván az olvasó közönséget nem érdekli egy tini szuperhős (akik addig csak segítő szerepben tündököltek, lásd. Batman Robinját, vagy Amerika Kapitány Bucky Barnes-át) és a problémái. Ennek a cikknek a léte is bizonyítja, hogy Leenek volt igaza.   Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha valóban népszerű a karakter, akkor miért nem volt sikeres? Az egyik, hogy Webb filmjei túl korán érkeztek, ezért megkellett küzdeniük Raimi trilógiájának az élénk emlékével, amit leginkább úgy próbáltak elérni, hogy új utakat kerestek, más gonoszokkal, narratívával. A másik, hogy Raimi filmjei még egy jelentős piaci rést és közönség igényt töltöttek ki 2002 és 2007 között, Vasember 2008-as felbukkanása óta azonban ezek a könnyed mozik megszaporodtak, ezzel jelentős mennyiségű nézőt vontak el, a rajongók pedig önmagukban nem képesek egy ekkora filmmonstrumot sikerre vinni. Ráadásul az első rész idején volt a hírhedt mozis lövöldözés Amerikában, ami nemcsak Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiazáróját torpantotta meg, hanem Pókember (egyébként a vártnál 20 millióval jobban nyitó) visszatérését is. A második rész alulteljesítésében pedig nemcsak a bitang mód megosztó színvonal, hanem a rosszul pozícionált bemutató is közrejátszott, amikor Amerika Kapitány második kalandja még nem futott ki, az eljövendő múlt mutánsai pedig már ott voltak a kanyarban.

Ezek fényében nem lehetne kijelenteni EGYÉRTELMŰEN, hogy a Sony most látta volna be, elszúrta a dolgokat, hiszen a már megkezdett franchise és a Marvel Univerzum egyesítésére számos kísérlet történt ezt megelőzően is, plusz Webbék vizualitásban nem álltak messze Vasember hightech orientált világától. Azt se tudjuk, hogy mik hangoztak el a tárgyalóasztalok mögött, miket próbáltak érvényesíteni a stúdiók. Az viszont már biztosan látszik, hogy Andrew Garfield és Marc Webb röpül, ezzel egy félkész franchiset hagyva maguk után és a Marvel egy a 31 évesnél fiatalabb aktort keres, aki könnyebben eladható tinédzsernek (tehát a fiatal vonalat folytatják), hogy aztán a (vélhetően) jövőre esedékes Polgárháborúban debütáljon, hogy 2017-ben, továbbra is a Sony gondozásában jöjjön az újabb különfilmje. A szerepre már most emlegetik a 2010-ben a Garfielddal szintén versenyben lévő Logan Lerman-t (Percy Jackson 1-2, Egy különc srác feljegyzései, Harag) valamint a Teen Wolffal és a tavalyi Az útvesztővel egyre népszerűbb Dylan O’Brian-t. Hogy ezzel kik járnak a legjobban a stúdiók, vagy a rajongók, az még egyelőre a jövő zenéje.