"Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak" - szól Arany János halhatatlan verssora. Tanácsát egyik-másik, bicskanyitogató habitusú filmesnek sem ártott volna megfogadnia - lássuk hát a publikumot idiótaként kezelő, szégyenpadra való fércműveket!
Gandzsa mama
Bár azt hihetnénk, hogy a szervezett bűnözői csoportok megtollasodásán kívül roppantmód szerény eredményeket hozó szesztilalom lezárultával az USA véleményformálói békésebb vizekre eveztek, erről szó sem volt. A semmiből sem tanuló vészmadarak éppen olyan veszett-vad vehemenciával estek neki gyűlöletük éppen aktuális tárgyának, mint anno. Legfeljebb arra ügyeltek, hogy kevésbé elterjedt és marginálisan pártolt nézetek kipellengérezésével, vagy az össznépességhez képest elenyészően kevesek által használt szerek démonizálásával adjanak lökést karrierüknek.
A gazdasági világválság, illetve a második világháború idején a marihuánát kiáltották ki az egyik fő mumusnak, és az elítélő tirádák kiötlői jellemzően ritkán törődtek azzal, hogy vádjaik szilárd talajon álljanak. A nem szándékos paródiák sorát bővítő, 1936-os Reefer Madness is ebbe a vonulatba illeszkedik. A direktort, Louis J. Gasniert a munkálatokat finanszírozó kisegyház vezetői arra kérték fel, hogy egy szájbarágós tanmesével érzékeltesse a fű borzalmait. A némafilmesként hatalmas sikereket arató, ám utána rohamtempóban lecsúszó férfi kapva kapott az ajánlatukon, és egy ravasznak vélt terv körvonalazódott a fejében. Jelesül, hogy a közerkölcsöt védeni hivatott Hays kódex zavaros előírásait kihasználva egy sajátos, néha horrorba is átcsapó, morális töltetű nyomorpornót dob piacra. Mivel ezzel nemcsak a támogatók vágyait teljesítheti, hanem csinos hasznot is bezsebelhet, ha a kényszeres rettegőket és legkisebb apróságon is felháborodó nyárspolgárokat veszi célba.
Emiatt fáradozásai enyhén hónaljszagú gyümölcse hemzseg a már ott és akkor is megmosolyogtató, manapság pedig harsány kacagásra ingerlő, életszerűtlen-ostoba jelenetektől. A spanglikra egyetlen slukktól rászokó tinik oda se figyelve gyilkolnak, és kéjes élvezettel árulják a testüket, hogy hozzájussanak pár grammhoz az ördög sajátos aromájú káposztájából. Sorsukat nem is kerülhetik el: aki nem lesz az ördögi nepperek áldozatává, az katatón roncsként kerül a diliházba, vagy szembesülve jóvátehetetlen erkölcsi züllésével, szégyenében kiugrik az ablakon. Nem csoda, hogy az elbaltázott kísérlet rútul megbukott - pontosabban fogalmazva, groteszk komédia-pótlékként hellyel-közzel jegyzik a kikapcsolódás alternatív formáit preferáló, gyakorló mazochisták.
A gyávák jussa
John Milius 1984-es klasszikusa, a Vörös hajnal a létező legkedvezőbb időszakban debütált. 1982-ben az '56-os forradalom leverésében is aktív szerepet játszó, testileg-lelkileg leépült Andropov követte az alkoholista Brezsnyevet főtitkárként. Míg 1983-ban az oroszok lelőtték a KAL-007-es repülőgépet - 268 másik utas mellett Georgia kongresszusi képviselője, Larry McDonald is elhunyt. Ergo, hirtelen nem tűnt annyira abszurdnak, hogy a megsemmisülés felé masírozó birodalmat kormányzó őskövületek mindent egy lapra téve megkísérelnek valami őrültséget.
Így, mikor a döntéshozók bejelentették, hogy újragondolják a torokszorítóan feszült remeket, a projekt egyből az érdeklődés kereszttüzébe került. De a rajongók nagy bánatára igen hamar kisült, hogy egy gyáva, viccnek erős, komolyan viszont nyilván nem gondolt marhaságról van szó. Eredetileg ugyanis a magukat Farkasoknak nevező, gerillákként harcoló patrióta tinédzsereknek Kína katonáival kellett volna összemérniük erejüket, ám a profitjukat féltő producerek végül nem merészelték negatív színben feltüntetni az országot.
Ezért Észak-Koreát tették meg agresszornak, hitetlenkedő röhögésre késztetve az embereket - mert a gondolat, hogy a nagyrészt külföldi segélyeken tengődő, koldusszegény siralomvölgy szedett-vedett serege végrehajt egy efféle akciót, lázálomba illő. A hitvány alapkoncepció egyéb gyengeségekkel együtt túl soknak bizonyult ahhoz, hogy a nézők tömött sorokban tóduljanak a mozikba. Ráadásul igazolva, hogy a sors humora felettébb fanyar, és hiába alázkodik meg valaki, a diadal egyáltalán nem garantált, a gigászi ázsiai nagyhatalomnál nem is forgalmazták az alamuszi remake-et.
Öngól
A FIFA minimum furcsa húzásainak utózöngéiként fel-fel szoktak reppenni olyan pletykák, hogy a planéta egyik, ha nem egyenesen a legnépszerűbb sportjának világbajnokságai felett őrködő szervezet tagjai közepesnél jobban korrumpálhatóak. Hovatovább, a cinikusabbak nem rejtik véka alá azt a meglátásukat, hogy kellően mély zsebbel harmadik világbeli, vendégfogadásra alkalmatlan diktatúrák vagy a doppingolást új szintre emelő, háborús agresszor banánköztársaságok is megszerezhetik a rendezés tisztes PR-értékű jogát.
Hogy ez helytálló-e, arról a független bíróságoknak mondják ki az utolsó szót, de a patinás szövetségnél is érezték, hogy imázsuk sürgős reparálásra szorul. Hogy lemossák a nevüket bemocskoló szégyenfoltot, azzal a feladattal bízták meg a hazáján kívül érintőlegesen sem jegyzett Frédéric Auburtint, hogy sztárok felvonultatásával mutassa be küzdelmekben és izgalmakban gazdag történelmüket. Ám sajnálatosan az A közös szenvedély címet kapó 2014-es dráma, melyben Gerald Depardieu, Tim Roth és Sam Neill is feltűnt, nem oszlatta el a kételyeket.
Sőt, mivel az eseményeket hurráoptimista stílusban tálaló végeredményhez viszonyítva egy, a tényeket lazán kezelő, habos-babos Disney-tündérmese is BBC-dokumentumfilm, a próbálkozást közröhej fogadta. Elvégre a többség nem bírta ki hahotázás nélkül, hogy a megvesztegetési botrányok mocsarába a szóbeszéd szerint kis híján a feje búbjáig merülő Sepp Blatterből tisztakezű héroszt akartak faragni.
A szereplők is bevallották, hogy kizárólag a pénzért taposták sárba a renoméjukat, és Auburtin többször is arra utalt, hogy akár tangóharmónikázással is tölthette volna a munkaidejét. Mert a harminckét millió dolláros projekt befektetői hallani sem akartak árnyalt megoldásokról, vagy csupán egy kicsit is realistább megközelítésről.
Magát kéne bevonni, maga vén reakciós szatyor!
Zárásként pedig következzen egy hazai elrettentő példa. Azt, hogy a 1990 után elkészült alkotások közül melyeket fogják a filmesztéták közel egyhangúlag megvetésre sem méltó, hitvány propaganda-próbálkozásnak bélyegezni, korai megmondani, bár természetesen bárkinek lehetnek igen határozott tippjei. Azt ellenben minimum trükkös tagadni, hogy az Állami Áruház egyike a Rákosi-korszak a valóságot egy bizarr, a hétköznapok realitásait zárójelbe tevő mesevilággal pótolni hivatott blődlijeinek - ha nem egyenesen azok kvintesszenciája.
Papíron egy habkönnyű, dalbetétekkel megspékelt romantikus vígjátékot kapunk, azonban a cselekmény jobb pillanataiban sem több didaktikus kliséhalmaznál. Egy derék, ifjú káder-igazgató nemcsak, hogy leszámol a feketéző áruhalmozókkal, hanem szerelmével és kisebb-nagyobb hibákkal bíró, de haladó gondolkodású elvtársaival bebizonyítja a szocialista tervgazdaság felsőbbrendűségét a piac anarchiájához képest. Ez persze nem feltétlen emelné ki a szürke tömegből, ám vérlázító pimaszsága miatt aligha feledik valaha is el.
Hiszen az 1952-ben forgatott és 1953-ban bemutatott blődli az országot nyomorba döntő, katasztrofális nehézipar-politika legsötétebb érájában igyekezett elhitetni a közönséggel, hogy orwelli mintára a pártnak, és ne a szemüknek higgyenek. Sejthető annak a fizetése tekintélyes hányadát az eleve szerény lehetőségeket tovább csökkentő békekölcsön-befizetésre költő szerencsétlennek az arca, akivel azt akarták elhitetni, hogy a boltok polcai roskadoznak a szebbnél szebb portékáktól. Holott Sztálint még szinte el se temették, már tarkopasz-korpulens legjobb magyar tanítványa is kénytelen-kelletlen beismerte, hogy a józan eszet takarékra csavaró intézkedések folyományaként az életszínvonal a bányászbéka ülepe alá süllyedt.
Ha úgy érzitek, hogy egy a fentiekhez hasonló, agyvíz-forralóan aljas film lemaradt a listáról, egyetlen kurta percig se habozzatok: osszátok meg velünk, hogy mit hagytunk ki!