Arany János Toldi című műve 1846-ban látta meg a napvilágot, azóta pedig töretlen kultuszánál csak az az elán nagyobb, hogy az általános iskolás/középiskolás tanrendben rendületlenül ott szerepeltetik kötelező olvasmányként. Az a törekvés, hogy mozgóképen is újrameséljék a klasszikus történetet szintén nem új, ám élőszereplős változat helyett egyelőre még "csupán" rajzolt verzióban ismételhetjük át az elbeszélő költeményben történteket.
Legutóbb még Pálfi György szerette volna vászonra álmodni. Illetve álmodta is, épp csak álma végül nem tudott bizonyos anyagi és megegyezési problémák miatt a vászonra manifesztálódni. Továbbra is reménykedünk abban, hogy egyszer csak összejön a projekt (még ha jelenleg úgy is gondolom, ez a remény meglehetősen meddő), ám addig is ízlelgethetjük a legújabb adaptációt.
Az idei év folyamán elhunyt legendás rajzfilmes, a Magyar népmesék vizualitásának és még sok más mesének megálmodója, Jankovics Marcell volt az, aki még halála előtti utolsó projektként vizionálta a Toldit. Apró, tíz perces epizódokban, melyek mind egy-egy éneket dolgoznak fel. A Duna TV szeptember 19-én műsorára tűzte az Előhangot, illetve az első két éneket, így most már van fogalmunk arról, hogy miként dolgozta fel a klasszikus alapművet.
Elnézve ezt a huszonvalahány percet, azt teljes bizonyossággal merem állítani, hogy egy alapjaiban hagyományőrző, vizuálisan a Magyar népmesék sziporkáit és kreativitását idéző alkotással lettünk gazdagabbak. Az elsősorban fiatalokat megcélzó rajzfilmsorozat a kezdettől meséli el Toldi kalandjait, úgy, hogy a szerző, azaz maga Arany János szelleme jelenik meg előttünk és ő regéli hőse históriáját. Hol képen kívül narrálva, hol konkrétan megjelenve, gesztikulálva, az eseményeket átélve, Toldi mellett, mintegy jótékony kísértetként. Ez a döntés az alkotók részéről jótékonynak bizonyul, hiszen ezáltal megjelenik egyfajta puha, játékos kikacsintás a néző felé: enyhítve ezzel azt az esetleges keserű érzést, ami körbelengheti az alkotást az alapanyag kötelező voltából fakadóan.
Az animáció, amely klasszikus, kézzel rajzolt technológiával készült kellemes-szellemes és igyekszik változatos lenni: fantáziát lel a nyelvi leleményben, a szövegben rejlő hasonlatokban (például amikor Toldit testvére ölebnek csúfolja, hősünk át is változik, ahogyan anyja ölében van és ide-oda viszi). Meglehet, hogy ebben különösebb újító szándék nincsen, mindenesetre mindenképpen feldobja az eredményt és egy olyan mozgóképpé avanzsálja, amely pont annyira izgalmas és érdekes vizuálisan, hogy ébren tartsa az érdeklődést.
Toldi Miklós karaktere Jankovics Marcell ábrázolásában is adekvát módon egy dacos, dühödt ifjú, aki szeretne túlnőni saját árnyékán és megmutatni, hogy többre képes. Egy olyan fiú, aki nem tűri, ha mások lenézik és degradálják őt. Ha úgy tetszik - és bocsánatot kérek a távoli, nyugati hasonlatért - a magyar ugar Luke Skywalkere ő, aki egyre csak a horizontot bámulja és akit előbb-utóbb óhatatlanul is utolérnek a családi drámák és intrikák. És hogy a további események miként tárulnak majd szemünk elé, az kiderül az elkövetkezendő vasárnapokon, a soron következő tíz epizódból. Az biztos, hogy bár szó nincsen arról, hogy formát bontson az adaptáció, az ehelyett megjelenő hagyományőrzés jóleső, az alkotói védjegyként értékelhető ötletesség pedig mindig kifizetődő.