Gáspár Katával, Supergirl magyar hangjával az első évad fináléjának szinkronfelvétele után volt szerencsék beszélgetni. Az interjúban többek között arról is olvashattok, a színésznő hogyan kezdett el szinkronizálni, mennyire volt nehéz beletanulnia, könnyű munkának számít-e egy szuperhőst magyarítani, valamit szóba kerültek egyéb szinkronszerepek - mint például a Bates Motel Emmája - és a színésznő megosztott velünk pár történetet annak kapcsán, megismerik-e a hangja alapján.
Kisgyerekként vagy felnőttként kezdtél szinkronizálni?
Felnőttként, szerintem hét vagy nyolc évvel ezelőtt.
Mennyire volt nehéz levetkőzni a gátlásaidat, kinőni a mikrofonlázból?
Hálás vagyok azért, hogy tömegezéssel kezdtem, és nem egy kisebb szereppel, mert azalatt a két év alatt, amíg a különféle tömeghangokat csináltuk, szépen kialakult az a minimális önbizalmam, ami kellett ahhoz, hogy el tudjak mondani egy-egy mondatot. Amikor megkaptam életem első mondatát, olyan boldog voltam, hogy majdnem elájultam.
Aztán ahogyan fejlődtem, és a rendezők látták bennem a lehetőséget, úgy kaptam öt, majd tíz mondatot, és végül egy nagyobb szerepet. Utólag azt mondhatom, szerencsésen alakult, hogy az elején sokáig csak gyakoroltam.
Aprics Laci volt pont az, akihez talán először jöttem mondatos szerepre, és nem tömegezni. Ettől persze akkor teljesen kiborultam, kérdeztem is tőle, hogy miért engem hívott, hiszen nekem még csak tömegeznem kellene, és mondtam, hogy nincs is elég önbizalmam, hogy meg tudjam csinálni. A kisebbségi komplexusomból fakadóan elkezdtem nála "hisztizni". Ezt pedig a mai napig szereti emlegetni.
Emlékszel esetleg az első, nem egy-két mondatos szerepedre?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, egyrészt annyira összefolynak a különféle munkák, hogy nehéz visszaemlékezni arra, mi is volt pontosan a legelső, másrészt pedig amikor csinálunk valamit, akkor ritkán találkozunk a végleges címével. Ha mégis kapunk valamilyen magyar címet, nem biztos, hogy nem változik, de ha látok egy képkockát, vagy arról a színésznőről egy képet, akit szinkronizáltam, akkor egyből beugranak a munkák.
Arra emlékszem, hogy az első közepes nagyságú karakterem szintén Aprics Lacinál volt, a Gengszterkorzóban, és ez azért is volt különös feladat, mivel énekelnem kellett benne, én viszont nem tudok énekelni.
Lacival egyébként nagyon sokféle munkán dolgoztunk már együtt, ritka ha egymás után két azonos figurát csinálhatok nála, és ezért is nagyon hálás vagyok neki. Nagyon jó érzés ebben a szakmában is a bizalom, az, amikor olyan szerepre hívnak, amilyet még nem csináltál, de a rendező tudja, hogy ezt is meg fogod tudni vele együtt oldani.
A közös szinkronjaitok közül az én hatalmas kedvencem Emma, a Bates Motelből. Játszottatok valamit a hangoddal a légcső miatt?
Emmát én is imádom. Próbáltuk úgy érzékeltetni a betegségét, illetve azt a csövet, ami az orrában van, hogy közben azért ne vigyem el túlságosan más irányba a karaktert. Annyit szuszogtam és hörögtem, amennyit az eredeti színésznő is, illetve megcsináltuk azt is, amikor egy-egy szó között hallhatóan nehezen veszi a levegőt. Az újabb részekben sokszor be van rekedve, és ezeknél a jeleneteknél egy picit kísérleteztünk azzal, hogy úgy szólaljak meg, mintha az eredetit hallanád.
A Supergirl könnyedebb munkának számít, vagy azért itt is van meló?
Azt nem mondanám, hogy könnyebb, mivel megmenti a világot minden egyes nap, és ezért nagyon sokat verekszik. Rengeteg lihegés, nyögés, ütés és esés van benne, és ha ezeket sokat csinálod, akkor bele lehet szédülni. Ilyen szempontból nem egy torokkímélő karakter Supergirl, de nagyon szeretem, főleg a Ms. Grantes jeleneteket, mert azokból kiderül Kararól, hogy valamilyen szinten ő egy lúzer lány. A magánéletében nem meri fölvállalni a véleményét, viszont amikor Supergirl lesz, akkor tolja az energiát. Nagyon tetszik a kettősége, hogy egyik pillanatban egyszerű, aranyos, cuki lány, aztán a másikban már kőkeményen rombol és harcol.
Ma vettétek az utolsó két részt és kívülről valamiért nagyon hosszúnak tűnt a munka.
Pedig annyira nem is volt az. Az elején hat-hét órát csináltunk egyhuzamban belőle. Nem tudom, min múlik ez. Van, amikor egy új sorozatból csak egy-két részt veszünk az elején, úgymond ízelítőnek, de itt, a Supergirlnél nagyon sokat megcsináltunk.
Mennyi ideig tart megismerkedni a szereplővel, megtalálni a hangját?
A lehető leggyorsabban meg kell találnunk, mert nincs rá nagyon idő. Egy új sorozat eleje legtöbbször úgy néz ki, hogy elkezdjük venni, és amikor a rendező, meg én is úgy érezzük, hogy megismertem a karaktert, megtaláltuk a hangját, akkor visszamegyünk az elejére és újra megcsináljuk azokat a tekercseket, amiken keresztül beleszoktam a figurába. A nézőknek is kell idő, hogy megismerjék egy új sorozatnál a szereplőket, ez a szinkronnál is így működik, így lehet belerázódni.
Akkor lehet is az első és az utolsó részek között hallani a fejlődési ívet?
Azt gondolom, hogy igen, de nagy szerepe van ebben is a szinkronrendezőnek. Hiszen ő már látta a jeleneteket, tekercsekre szedte a részeket, kiosztotta a szerepet, egyszóval foglalkozott már annyit a filmmel, vagy jelen esetben sorozattal, hogy tud olyan dolgokat mondani, ami segíti, a helyes irányba tereli a színészeket. Olyan instrukciókat tud mondani, amelyekből megértjük, hogy kit is szinkronizálunk.
Mi az, ami nehézséget okoz szinkronizálás közben?
Az, hogy ki kell találni, milyen legyen a karakter, de ez egy olyan nehézség, ami élvezetes. Szeretek kísérletezni a hangommal. Az Időhurok című filmben például egy olyan csajt szinkronizáltam, aki fiúvá változott, majd visszament a múltba és találkozott régi, akkor még lány önmagával. Arra tisztán emlékszem, hogy amikor a "fiút" vettük, akkor órákon keresztül nyomtam fölfele a manduláimat, hogy más legyen a hangom. Ez például fájdalmas volt, de tudtam, hogy muszáj, mivel egy fiút kell szinkronizálnom, és ezért változtatnom kell a hangomon.
Nem tudtátok utólag megoldani?
Azt kérték, hogy így csináljuk. Az eredeti színésznő hangján, én úgy gondolom, utólag alakítottak valamit, de mi nekünk ezt ott, a mikrofon előtt kellett megoldanunk.
Milyenek voltak a reakciók?
Az egyik barátnőm, aki szintén szinkronizál és mélyebb hangja van, mint nekem, ő mondta, hogy nem értette az elején, hogy miért az ő hangján akarok beszélni. Jólesik az embernek, hogy ha kap visszajelzést, ha azt hallja másoktól, hogy ez biztos jó szinkronmunka lehetett, vagy hogy jó volt hallani benne a hangomat. Ezek nagyon jó kis dolgok.
A hétköznapokban, az utcán vagy vásárlás közben megismerik a hangodat?
Azt párszor mondták már, hogy biztosan magyartanár vagyok vagy logopédus, mert tisztán beszélek és pontosan ejtem a betűket. Meg nemrég, az egyik hétvégén találkoztam egy idős házaspárral egy balatoni büfében, és megkérdeztem tőlük - mivel már régóta várakoztam -, hogy van-e kiszolgálás. A bácsi mondta, hogy csöngetni kell, majd egyszer csak megjegyezte, hogy milyen szép hangom van. Ez pedig annyira jól esett. Az embernek nem szokták megdicsérni a hangját. Meg én azt gondolom, hogy nekem egyáltalán nincs érdekes hangom. Nem vagyok rekedt és nincs is valamilyen spéci különlegessége, szomszédlány-hang.
Nemrég csináltál egy olasz sorozatot, ahol szintén te vagy a főszereplő.
Ebben is az volt a nehézség, hogy amikor a főszereplő visszatér a családjához, akkor megváltoztatja a hangját, hogy ne ismerjék föl. Erre nekünk is figyelnünk kellett, hogy a hangváltoztatással kicsit összezavarjuk a nézőket is, bár ők pontosan tudják, hogy mi a helyzet, de azért nekik is kell hallaniuk, hogy ezt is csinálja a szereplő. Egyébként nagyon vicces, hogy a filmesek ilyen dolgokkal operálnak. Attól, hogy valaki fölvesz magára egy fekete fátylat, akkor az már nem is ő. A Supergirlben is, amint felveszi a csajszi a kis feketekeretes szemüvegét, akkor ő már nem Supergirl, hanem egy átlagos lány, egy egyszerű titkárnő.