- Feltehetek egy kérdést, apám?
- Kérlek.
- Ha te teremtettél engem, ki teremtett téged?
- Ah…A legnagyobb kérdés, melyre remélem Te és én egy nap megtaláljuk a választ.
Az élet, az ember lényének velejárója a teremtés maga. Az alkotás. Alkotunk nap-mint-nap: ki ír, ki rajzol, ki zenét kreál, ki filmet készít, valaki kapcsolatokat teremt (oké, absztrakció, de alkotás ez is). Valahogy szükségesnek érezzük, hogy bizonyos értelemben re-kreáljuk saját magunkat, hogy saját elménk kivetülésének formát találjunk. Szükségesnek érezzük azt, hogy kifejezzük magunkat. Önkifejezés=alkotás. Kicsit önző dolog, igen, mégis létszükség. És igen, lényünkből fakad, hiszen valahogy mi is lettünk, valahogy létrejöttünk, csak érthető, hogy vonzódunk az életnek ehhez a rejtélyes és észbontó szegmenséhez. Ám a teremtésnek is vannak határai, amint azt megannyi történetből (legyen az írott vagy mozgóképen elmesélt) megtudhattuk. Vannak határok, amiket nem érdemes átlépni, mert ha átlépjük, úgy megüthetjük a bokánkat. Nagyon csúnyán.
A fenti idézet, mellyel cikkemet indítottam Ridley Scott tavalyi Alien-folytatásából, az Alien: Covenant-ből való, a dialógus pedig David, az android és alkotója, Weyland között zajlik le, amely párbeszéd egyben krédóját is adja Scott filmjének. A rendező a játékidő nagy részében arra keresi a választ, vajon honnét származunk mi emberek, de csak frusztrációt, nihilt, ürességet és még több istenjátszást lel. Az Alien: Covenant a teremtés filmje, azé a teremtésé, ami csak pusztítást okoz. David, a látszólag tökéletes android a cselekmény egy későbbi pontján találkozik Walterrel (egy továbbfejlesztett változatával), aki viszont vele ellentétben képtelen bármi újat létrehozni. David mindeközben ezt a képességét ezer örömmel kihasználja és lényegében teremtője ellen fordul, majd nagy általánosságban az emberek ellen, akikről habozás nélkül elmondható, hogy szeretnek Istent játszani és hiszik, hogy minden tudás a birtokukban van vagy birtokukban lehet. David maga is kokettál a teremtéssel, ezzel pedig groteszk láncolatot indít el. Az ember megteremtődik, majd őmaga is teremt, a teremtmény folytatja ezt, majd az ember látja kárát, amely kvázi büntetésként is felfogható, hogy ne packázzon a természet törvényeivel. [Scott egyébként egy ízben a karrierje során ismét flörtölt a témával a Szárnyas fejvadász című filmjében és átitatva némi egzisztencialista filozofálgatással, nagyjából ugyanarra jutott, mint később (csak a keserűségből van kevesebb): a replikáns saját kezűleg végez alkotójával, miután az megtagadja tőle a halhatatlanságot.]
Az egyik leghíresebb és egyben legalapvetőbb (óvaintő)példáig egészen visszább kell mennünk az időben. Alapvető, mert hatása tagadhatatlan, kétségbevonhatatlan, ha teremtésről beszélünk és arról, mennyire visszás dolog kísérletezni az élettel magával. Bizony, Mary Shelley Frankenstein-történetéről van szó (Frankenstein, avagy a modern Prométeusz), mely 1823-ban látott napvilágot, hogy aztán a későbbiekben a mozgókép annak rendje és módja szerint felfedezze magának. A közismert adaptációra 1931-ig kellett várnia a nagyérdeműnek (előtte készült egy rövid némafilm, melynek létezéséről sokáig nem is tudtak), melyben a filmben nyújtott szerepéről később elhíresült Boris Karloff formálhatta meg a szörnyet. A történet szerint Frankenstein professzor segédjével együtt halott emberek testrészeiből rak össze egy emberhez hasonlatos lényt, amelyet terveik szerint villámcsapással kívánnak életre kelteni. A kísérlet - hangozzék bármennyire is istenkáromlónak - terveik szerint összejön, viszont azzal nem számoltak, hogy ez a valami, amit létrehoztak bizony bőven a fejükre koppint. A "Teremtmény" nem tudja kicsoda és micsoda ő, szellemisége egy kisgyerekéhez hasonlatos. Ártalmatlan lélek, akinek nem szabadna léteznie, létezése pedig egyenesen kompromittáló az élet természetes menetére vonatkozólag. Elég neki egy lobogó fáklya és máris előjönnek félelmei, ijedt, sarokba szorított állatként kezd el viselkedni. Ez nem az ő világa, perszehogynem. A nép pedig természetesen inkább kergeti tűzzel-vassal, semminthogy közösségükbe engedné. Maga Frankenstein professzor a "szörnnyel" való küzdelem során bár nem hal meg, segédje igen, ahogy felesége is életveszélybe kerül, így végtére is saját bőrén tapasztalja meg, milyen az, ha egy kísérlet balul sül el. A jó professzor persze csak prototípusa a többieknek. Itt az önhittség vezérelte hősünket, a bizonyítani akarás, hogy ő is tud életet teremteni. A későbbi történetek során már komplexebb képet kapunk.
Önhittséggel vegyes nárciszizmus volt a vegyjele bizonyos Herbert West-nek, aki lakótársa nagy örömére éppen állatokon kísérletezik, amikor beköltözik hozzá. Az ő célja nem kifejezetten az, hogy életet hozzon létre, inkább, hogy halálból hozzon vissza - először állatokat, majd esetleg embereket. Stuart Gordon Re-Animator című filmjében is beüt a krach (hogyisne ütne), a holtak újra járnak, a fejek levágva is beszélőképesek, a perverzitás pedig határokon túlmutat. West-nek a saját maga által kreált káosza lesz a veszte végül, de a megbánás, a bűntudat elmarad, ahogy utolsó hangszálaival arra ösztökéli barátját, hogy mentse meg a jegyzeteit - ahelyett, hogy inkább elégettetné az összeset, nehogy rossz(abb) kezekbe kerüljön. Na persze a tanulság világos: élettel-halállal nem játsszunk. Mind West, mind pedig Frankenstein doktor fiatalok voltak, nagyratörőek, ambíciózusak, hírnevet szerettek volna és elismerést. Nem kevésbé volt ambíciózus a későbbiekben Spielberg John Hammondja, aki a már kihalt dinoszauruszokat keltette életre, hogy egy gigászi állatkertben mutogathassa azokat a nagyérdemű színe előtt. Az ő célja azonban kevéssé a hírnév (de az is, természetesen), mint inkább az, hogy gyermeki lelkendezésének, kisfiús rajongásának valami táptalajt adjon. Hammond egy nagyranőtt, ősz-szakállas gyerek, aki szeretné mániáját megosztani a világgal - szeretne minden kis igényt kielégíteni, hogy minden felnőtt, minden gyerek egy emberként sétáljon a parkjában, rácsodálkozva arra, mire nem képes a modern tudomány és technológia. "Nem spóroltam semmin." - mondja a film egy pontján, mely nagyon jól kiemeli a karakter magvát: ha gazdag vagy, megtehetsz bármit. Egészen addig a pontig, amíg vissza nem üt az, amit tettél.
Ahogy a dinoszauruszok elszabadulnak, úgy törik meg mindegyre Hammond. Jóakarásának katasztrófa lesz a vége, de amit ő elindított, annak mindez csupán a kezdete. Kíváncsi tudósok járnak a nyomába, kíváncsi, pénzéhes ügyvédek, majd még több ember, aki ezt az álmot tökéletesítené, hogy aztán a lehető legnagyobbat profitáljon belőle. Ez a nagyranőtt gyermek csak hatalmas veszteségek árán tanulja csak meg, hogy az álmokat néha inkább hagyni kell, hogy azok maradjanak, amik: álmok és nem többek. Szegény öreg biztosan a szívfájdalom végezne vele, ha látta volna, mi történik az általa eredetileg megálmodott park papírforma-verziójával, a Jurassic World-del. Spielberg filmje persze sokkalta inkább foglalkozik a látványossággal, inkább maga a rendező is átveszi a hammondi nagyranőtt gyerek szerepét és fenemód jól szórakozik a dinoszauruszokkal benépesített parkban. Nem kell ide moralizálgatás, csak ide azt a bizonyos kenyeret a cirkusszal együtt! Éppen ezért inkább mondanám egy atipikus példának, hiszen kevéssé használja ki a témában rejlő lehetőségeket, inkább, csak úgy, mint Hammond maga, arra hajt, hogy jól érezzük magunkat némi izgalom közepette. Más kérdés, hogy Spielberg tökéletesen helytáll mindebben és nem kell végül vakarnia a fejét a történések miatt (hacsak nem vesszük figyelembe a második rész problémáit).
Érdemes megfigyelni közben azt, hogy ezeket az Alkotókat milyen motivációk sürgetik munkájuk elvégzésére. Beszéltünk becsvágyról és hírnévről, egy gyermek álmának megvalósításáról, de olyannal is találkozhatunk, amely a maga letisztultságával és puritánságával nem másra, mint a puszta férfiúi gondolkodásmódra, a szexista berögződések ösztönszerűségéhez vezethető vissza. Alex Garland Ex Machinájának főszereplője ugyanis megalkot egy tökéletes(nek szánt) mesterséges intelligenciát, amelyet egy nő szépségével, külső tulajdonságaival ruház fel. Egy fiatal programozó látogatást tehet nála, akire aztán az a feladat hárul, hogy letesztelje teremtményét. A fiú eközben szerelembe esik, majd látva az Alkotón eluralkodó őrületet, a lány megmentésére, kimenekítésére sietne, ha éppen nem állna fenn a veszélye annak, hogy esetleg kijátssza őt. Az Ex Machina az eddigi példáktól eltérőn, józanabb, szikárabb módon áll a teremtő-alkotó viszonyához és történetét elég direkten teszi alá a feminizmus által átitatott olvasatoknak. A jól ismert történetsémán keresztül beszél arról, hogy a férfi miként szereti (vagy szeretné) igényeinek megfelelően formálni a nőt, hogy mennyire számít a külsőség és az, hogy az ember milyen pornót néz (a film egyik kijózanító fordulata, amikor megtudjuk, a lányt a srác keresési kulcsszavai alapján kreálta, ezért a nagy vonzalom). Az Ex Machina a férfi-nő viszonyt pedzegeti, az ezt a kapcsolatot sokszor átszövő hatalmi vágyat és pusztán testiségen alapuló vonzódást (eleve a tény, hogy a férfi egy nőt alkot meg, máris felvet néhány kérdést, melyre a válaszok szinte egyértelműek). Igencsak sokatmondó a befejezés is, ahogy Ava maga mögött hagyva béklyóit (a Teremtő férfiember halott, a hódoló úgyszintén), kilép a nagyvilágba: a szabadságba, a függetlenségbe. A Női önállóság diadala a Férfi birtoklásvágya felett.
Az Ex Machina esetében is beszélhetünk egyfajta tökéletesség-hajszolásról, ami a teremtés egyik kulcsfontosságú elvének mondható sok esetben: hajszoljuk, űzzük a tökéletest, a hibátlant, próbáljuk a legtöbb bakit kikerülni, kigyomlálni a gondforrásokat. Az esetleges buktatókat. Tökéletesség azonban - bármennyire is lehangoló - márpedig nem létezik, soha nem is létezett, hacsak nem nevezhetjük tökéletesnek a tökéletlent magát (ahogy kijelenthetjük, az élet minden csúnyaságával együtt a maga módján szép), ezt azonban nem sokan látják be, hiszen egy hatalmas paradoxonnal állunk így szemben. Nem látta be Dr. Moreau sem (a Dr. Moreau szigetében), aki egy kicsi, lakatlan szigetre száműzte magát, hogy ott kutassa a perfekciót. A perfekciót pedig az állat és ember kereszteződésében vélte felfedezni, így mindegyre azon van, hogy e két faj fúziójából valami nagyot, valami tisztát, valami…Igen, tökéleteset alkosson. De a helyzet ezzel az, hogy csak közel jutni lehet hozzá, elérni soha - amint azt már írtam az imént. Moreau kis, groteszk birodalmat épített maga köré, melyben az állatemberek az ő családját képezik. Számukra ő az Apa, a mindenható. Azzal azonban nem számolt, hogy nem lehet túl sokáig kordában tartani azt, aki egy kicsi intelligenciával is rendelkezik. Moreau szigetén tiltott a hús, ám amikor egyik teremtménye megszegi ezt a szabályt, azzal tragikus események láncolatát indítja el. Tiltás és kísértés, csak úgy, mint az Édenkertben. Kíváncsiság, majd a letagadhatatlan, ösztönszerű viselkedés, amely követi. Dr. Moreau saját teremtményei keze által leli erőszakos halálát, miután ő, mint autoriter figura lelepleződik és az addig napi szinten használt nevelési eszköz kikerül a kezei közül. Nincs több erőszak, nincs több tanítás és nincs több szigor: a teremtmények lázadásával a film bizonyos szinten igazolja agressziójukat és dühüket, ösztönösnek állítva be cselekedeteiket. A kérdés csupán az, hogy kinek az ösztönét képviseli ez a sok vérszomj: az emberé, vagy az állaté? Mert sok különbség talán nincs is, amint arra nem is olyan finoman céloz a történet kimenetele.
Kicsit másként, de a tökéleteset üldözte Tony Stark is az Ultron korában, amikor megalkotta Ultront magát, akinek az lett volna a feladata, hogy az emberiséget megmentse az esetleges pusztulásoktól. Hogy őrködjön felettünk, definitív védelmi rendszerként. Feladatát azonban túlgondolja és kis információgyűjtést követően arra jut, a legjobb az lesz, ha elpusztítja a Föld megmentésére szakosodott Bosszúállókat az emberiséggel együtt. Whedon az alkotó-teremtmény problematikáját ezen felül azzal teszi még komplexebbé, hogy az eddigi példáknál jobban rágyúr az apa-fia vonalra. Ultron látványosan magán viseli "apjának" karakterisztikáit, nárcisztikus mivoltát, valamint (kiváltképp) a világ görcsös megmentése iránti elkötelezettségét. Azzal a különbséggel, hogy Ultron fejében az évezredek folyamán összegyülemlett információhalmaz (megfejelve néhány bibliai utalással) feldolgozása a pusztítással együttjáró alkotásvágyat eredményezi. Starknak így kvázi saját magával kell leszámolnia és elszámolnia ahhoz, hogy a világot ismét (többedmagával) megmentse, amihez - ironikus módon - végül egy még tökéletesebb android segítségét is megkapja. Vízióét, aki Ultron továbbfejlesztett verziójaként egyszerre empatikus az emberiséggel szemben és látja azok önpusztító voltát. A film Vízió színre lépésével lényegében finoman elodázza a teremtés problematikáját és annak végzetes következményeit (ellentétben sok más példával). Megvolt az áldozat, melyet a hiba és nagyzolás követelt, de semmi végzetes nem történt. Az emberiség továbbélhet, amíg újra nem jön valaki, hogy Isten munkáját akarja elvégezni.
A teremtéssel járó felelősséget tehát még jócskán tanulni kell. Ahogy az a filmeken bemutatott példáknál is kitűnik, az alkotás, egy új élet létrehozása nem várt gondokkal járhat - lehetsz szuperhős, milliárdos, gonosztevő, hírnevet hajhászó, végül mindig visszaüt. Hiszen mindig ott van az önálló gondolkodás buktatója (Ultron), az ösztönök, melyek kiiktathatatlanok (Jurassic Park-filmek), esetleg az a gyermeki naivitás, a félelem az ismeretlentől, mely végül önhibáján kívül tettessé teszi az adott figurát (Frankenstein). Nem lehet Istent játszani anélkül, hogy végül ne buknánk bele, nem lehet hajszolni a tökéletességet anélkül, hogy hibát követnénk el (Dr. Moreau szigete). A teremtéstörténetek mindig csak azt fogják igazolni, hogy az ember maga képtelen felismerni saját határait és nem képes önmegvalósításának határt szabni. A sors pedig ezért mindig visszacsap rá. A természet, az a fránya, makacs természet mindig utat tör magának, hogy rendet teremtsen.