1999-ben az Universal fejeseinek valószínűleg fogalma sem volt, mekkora mézesbödönbe is nyúltak. Történt ugyanis, hogy egy fiatal, feltörekvő író, Adam Herz "Névtelen tinikomédia, amit 10 millióból meg lehetne csinálni és a legtöbben utálni fognak de te, kedves olvasó, szerintem imádnál" című forgatókönyvére (nem vicc) rábólintottak és odaadták a szintén elsőfilmes rendező, Paul Weitz kezébe - végül nem 10, hanem 11 millió dolláros költségvetéssel megtámogatva. Ők aztán összeszedtek néhány fiatal, relatíve feltörekvő színészt, a premiert meg berakták a nyár közepére, "valami majd lesz" alapon.
Az eredmény? Nos, világszerte a kasszáknál 289 millió dollár, egy azóta összesen kilenc filmből álló széria, ami - tíz millió dollár híján - összesen 1 milliárd dollárnyi bevételt generált. Az Amerikai Pite sikerét - most a négy, fősodorba tartozó filmről beszélünk főleg, nem a spin-offokról - viszont nem is igazán a piszkos anyagiakban érdemes keresni, hanem a méltán megérdemelt kult klasszikus státuszában, ami számtalan tinédzsernek jelentette a szexuális felvilágosítás egészen modern újraértelmezését. Mivel a főszereplő Jim Levensteint alakító Jason Biggs épp ma 45 éves, úgy gondoltunk, tartunk egy kisebb, nosztalgikus megemlékezést a széria kapcsán. Egy másodpercre meg is engedjük, hogy félrekattintsatok és berakjátok a cikk olvasása mellé az ikonikus nótát.
Ha esetleg valaki nem ismerné az alapokat: a gimnázium utolsó évében járunk és négy jó barát, Jim (Jason Biggs), Kevin (Thomas Ian Nicholas), Oz (Chris Klein) és Finch (Eddie Kaye Thomas) egyezséget kötnek, miszerint márpedig ők nem kezdik el úgy a fősülit, hogy ne szexeltek volna és a ballagás estéig kerül, amibe kerül, elveszítik a szüzességüket. Mind a négyen persze teljesen máshogy közelítik meg a témát: Jim menthetetlenül bele van zúgva a suli legjobb nőjébe, a cserediák Nadiába (Shannon Elizabeth), Kevin és Vicky (Tara Reid) már régóta kapcsolatban vannak és együtt tervezik átlépni ezt a mérföldkövet, no persze eltérő sebességben haladva, Oz épp most talál rá az őszinte szerelemre, Heatherre (Mena Suvari), Finch pedig, nos… ő igazából minden sznob vagy spirituális csajozós technikát kipróbál, amit el tudunk képzelni.
Természetesen a mellékkaraktereket is egytől egyig ez a központi kérdés hajtja, legyen szó Jessicáról (Natasha Lyonne), Jim apukájáról (Eugene Levy) , az "édióta" Sherman-ről (Chris Owen) vagy persze a széria legismertebb karakteréről, Stiflerről (Sean William Scott) - és persze a mamájáról (Jennifer Coolidge). Ha egyik Pite filmet se láttuk, garantálom, hogy a fenomenális szinkronnak hála biztosan hallottuk valamelyik beszólását ennek a világi baromnak, hiszen a tinédzser fiúk kedvenc hős mentoraként és tanítójaként tartották egykoron számon a karakterét.
Biggs egyébként remek választás volt, még ha csak a "piteb*szóként" ismerte is meg a világ a Jay és Néma Bob visszavág szerint. Persze, Stifler a közönségkedvenc, Kevin és Oz a "tesók" és Finch a csapat firi-furi tagja, de Jim Levenstein és persze párja, Michelle (Alyson Hannigan) a széria szíve-lelke. Az ő szemükön át a Pite úgy feszegetett tabu témákat, hogy közben ugyan megmaradt a vicces tinikomédia szintjén, de mégis tudott valamit "tanítani" fiatalok millióinak, akiket ugyanezek a kínos kérdések izgattak (szó szerint). Jim példáján keresztül igazából mindegyik filmben bemutatták azokat a bénázásainkat, amiktől mind félünk vagy esetleg mi magunk is elkövettük, de a többiek is kaptak érdekesebb mellékszálakat: Kevinnél a középiskolai szerelem elmúlása, Oznál épp annak a kivirágzása és életre szólása kerül a terítékre, Finch-nél és egyébként Stiflernél pedig ráébredünk, hogy a számtalan kamuzás és a felszínesség nem mindig kifizetődő, sőt. Kifejezetten ügyes húzás a készítők részéről így utólag, hogy a csak alkalmi kapcsolatokban gondolkodó Stifler nyeri el a legtöbbször a "méltó" büntetését Finch mellett, ahol szintén sokszor a ráparázást és az "erőből" mentalitást látjuk.
Ami szintén a Pite érdemei közé tartozik - továbbra is a négy központi filmnél maradva - hogy mert és tudott is megújulni az évek során. A második részben a gimis kapcsolatok életben tartása kap fő hangsúlyt a középiskolai évek után a huszas éveink zsúfolt bulis időszakában, a Nadia-Michelle vonalon pedig azt is körüljártuk, hogy ki is az igazán hozzánk illő pár. A harmadik rész bemutatja az eljegyzés és az esküvő körüli kínos és mélyebb pillanatokat egyaránt, míg a negyedik a "fiatalnak maradást", a régi barátságok ápolását, a tovább lépést és az újrakezdést járja körül a harmincas éveinkben. Szerencsére a szóban forgó karakterek (Oz és Heather kivételével a harmadikban) egytől egyig visszatérnek, mindenkinek kifejezetten szép és életszerű karakterívet kidomborítva - különösen persze a főszereplő Jim számára.
De hogy egy Amerikai Pite nosztalgiajárat ne ilyen mélyenszántó (vagy legalábbis annak álcázott) gondolatokkal legyen tele: reggelig sorolhatnám az ikonikus jeleneteket és egysorosokat, vagy a punk-rock slágereket, amiknek köszönhetően valószínűleg sokan megismerkedtek a Blink-182, a Sum-41, a Good Charlotte vagy még ki tudja hány másik zenekar munkásságával. Személy szerint a mai napig betegre tudom röhögni a második rész házbetörős jelenetsorát elejétől a végéig, Finch és Stifler rivalizálásán az esküvő előtt, hogy elnyerjék Candace (January Jones) szívét, de az egyik legjobb mozis élményem is a szériához köthető, amikor is 2012-ben, majd egy évtizeddel a harmadik film után újra láthattam ezeket a karaktereket a barátaimmal, akkor már a huszas éveinkben járva.
A számtalan beteges, idióta, pajzán és undorító poén ellenére is az Amerikai Pite négy filmje ki tudott emelkedni az átlag tinivígjátékok tengeréből, ami a felvázolt érdemein, motívumain és mondanivalóin túl nagyban köszönhető Jason Biggs-nek is, akit ezúton is Isten éltessen 45. születésnapja alkalmából. Közeleg a nyár, ha esetleg már rég láttátok volna utoljára a négy filmet, érdemes ismét elővenni őket a polcról.