Alkalmasint egyik-másik híresség felrúgja Hollywood aranyszabályát, és kendőzetlenül beszél a szakma egyes árnyoldalairól - cikkünkben ezért ezúttal az alakításaikat szégyellő-megtagadó sztárokra fókuszálunk!
Manapság a Marvel vagy a DC egyik adaptációjában közreműködni jószerivel kiváltságnak számít, ám régebben egy efféle ajánlat könnyen lemoshatatlan foltot ejthetett a peches delikvens renoméján. Halle Berry a Macskanő katasztrofális bukása után ritka kivételként önkritikát gyakorolva átvette a neki megítélt Arany Málnát - ezt, mint az ismeretes, a bicskanyitogatóan gyenge teljesítményekért osztogatják. Ráadásul egy percig sem rejtette véka alá, hogy mit gondol a Warner őt lényegében megalázó vesszőfutásra kényszerítő vezetőiről.
George Clooney rutinszerűen kér bocsánatot a Batman és Robinért, és Ben Affleck hosszú hetekig depresszióba esett a Daredevil miatt. Jessica Alba élete mélypontjának tekinti, hogy az A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó tető alá hozatala során Tim Story arra utasította, hogy legyen szexisebb fuldoklás közben. A May nénit alakító Sally Field pedig Howard Stern rádióműsorában fakadt ki, és szögezte le, hogy bár ő igyekszik brillírozni, de ez megoldhatatlan, ha egy féldimenziós karakter bőrébe bújik bele. Vagy kevésbé szépelgő kifejezésekkel élve, egyben szöveghűbben idézve a véleményét, lehetetlen tíz fontnyi szart belepasszírozni egy feleekkora súlyra hitelesített zacskóba.
A tehetségével pályatársai közül már egészen fiatalon kitűnő, és végül a Transformers-filmeknek köszönhetően az élvonalba berobbanó Shia LaBeouf sem tett lakatot a szájára. Nemes egyszerűséggel jelentéktelennek nevezte Michael Bay kasszát robbantó akcióorgiáit, és kifejtette, hogy ugyan eleinte élvezte a feladatát, ám később mardosni kezdte a szégyen. Mivel példaképei a Dühöngő bikához, vagy a Szelíd motorosokhoz hasonló klasszikusok létrejöttében segédkeztek - ő viszont igénytelen CGI-effektparádékkal bohóckodott.
Bill Murray különc viselkedéséről megannyi legenda terjeng. Beszédes, hogy 2015-ben Allen Rueckert egy rövidfilmmel tisztelgett a vadidegenek esküvőjére meghívó nélkül beeső, vagy éppen számára teljesen ismeretlen emberek partiján lealjasodó színész viselt ügyeiről. Persze, kicsapongásai mellett sajátos szakmai krédójáról is pletykálnak ezt-azt. A technikát úri huncutságnak valló komikus elsősorban egy üzenetrögzítőn keresztül tartja a kapcsolatot a világgal, és finoman fogalmazva is lazán kezeli az aláírt szerződéseket. Pontosabban fogalmazva, ügyvédjével rendre bevetet egy olyan pontot a feltételekhez, hogy ha meggondolja magát, akkor otthon marad. Hogy mi igaz ezekből a legendává nemesedő furcsaságokból, az remek kérdés - de az tagadhatatlan, hogy az ágazat veteránja mérsékelten preferálja a hosszas egyeztetéssel kombinált, aprólékos alkudozást.
Hiszen, mikor megkapta a Garfield forgatókönyvét, és konstatálta, hogy azt Alec Sokolow mellett Joel Cohen vetette papírra, szabályszerűen extázisba jött attól, hogy az író-rendező fivérek egyikével dolgozhat együtt. Holott ha nem ragadja el a szenvedély heve, könnyedén kideríthette volna, hogy csupán névrokonságról van szó, és az őt extázisba hozó delikvens harmadvonalbeli, főleg gyengécske családi vígjátékokban utazik. Ám ő kellő körültekintés híján egyből fejest ugrott a projektbe, hogy aztán a stáb tagjainak visszaemlékezései szerint a második-harmadik napon konstans dührohamoktól szenvedve azon lamentáljon, hogy átverték. Az őt megsajnáló, lényegesen tájékozottabb kollégái végül megtudakolták tőle, hogy pontosan miben is bízott, aztán mikor kisült, hogy egy ritka ostoba félreértés áldozata, elmagyarázták neki, hogy mekkorát is hibázott. Aligha véletlen, hogy a Zombielandben haslövéstől agonizálva nem túl acélos művét teszi meg karriere megbánt szégyenfoltjának.
Vele szemben az üzletiesebb mentalitású Michael Caine nem hagyta, hogy a szégyen lángjai megpörköljék az egóját. Azt, hogy a Cápa franchise negyedik része, az A cápa bosszúja finoman fogalmazva sem ígérkezik kasszasikernek. A bosszúra éhező tengeri szörnyeteggel vívott küzdelemre fókuszáló, igénytelen akcióhorror meg sem kísérli egy épkézláb, koherens történet benyomását kelteni: lényegében nem több ordító logikai bakikkal egymáshoz fércelt jelenetek kusza halmazánál. Beszédes, hogy míg a korábbi felvonásokon jellemzően két évig ügyködtek a készítők, itt kilenc hónap alatt lezavarták az egész procedúrát.
A kapkodás az összes képkockán tapintható - de annak ellenére, hogy a nyereség messze alatta maradt a vártnak, még így is a huszonhárommillió dolláros költségvetés bő kétszeresét zsebelték be. Ezért, mikor egy zsurnaliszta arról faggatta, hogy miért mondott igent erre a mozgóképnek álcázott vonatszerencsétlenségre, arcizma sem rezdült. Hanem némi pikírtséggel a hangjában azt felelte, hogy "Soha nem láttam a filmet, ám a beszámolók szerint borzalmas lett. Ellenben láttam a házat, amit a gázsiból építettem, és az fantasztikus."
Záróakkordként, cikkünk bajosan lenne teljes Alec Guinness Star Wars-hoz fűződő, komplex kapcsolata nélkül. Mert bár a szaklapok java is kikezdhetetlen alapigazságként kezeli, hogy a színészóriás kezdettől fogva izzó hévvel gyűlölte az űroperát, a valóság ennél egy fokkal összetettebb. Az vitathatatlan, hogy az ágazat veteránja elsősorban az igen előnyös szerződés miatt bólintott rá az ajánlatra. Ahogy azt is leszögezhetjük, hogy miközben sokáig igazi profihoz méltó átéléssel méltatta az alkotást a sajtó képviselőinek, barátai előtt nem titkolta a véleményét.
Leginkább Lucas általa több átírás után is igénytelennek minősített dialógusai borzolták az idegeit. Elmondása szerint az idegösszeomlás határára sodorta, hogy a leírtak semmiféle támpontot nem adtak neki azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogyan kéne megformálnia a veterán Jedi-mestert, és ez hallatlanul felpaprikázta. Ahogy az sem javított a kedélyállapotán, hogy nagyságrendekkel ifjabb és tapasztalatlanabb partnerei vagy százesztendős, kissé szélütött vénségként kedélyeskedtek vele, vagy ájult tisztelettel lesték a szavait. Mark Hamill annyira megilletődött attól, hogy egy legendával együtt tűnhet fel a vásznon, hogy egy percnyi békét sem hagyott neki, mire ő állítólag húsz ropogós fontot kínált azért cserébe, hogy csak a legszükségesebb alkalmakkor érintkezzenek.
Később viszont, tapasztalván, hogy a fiatalok képzeletét magával ragadta fáradozásai gyümölcse, némileg megenyhült: beérte azzal, hogy bugyutácska, de alapvetően kedves és szórakoztató semmiségnek bélyegezte a kasszasikert. Azonban kissé paradox módon a túláradóan pozitív fogadtatás apránként kikezdte művészi önérzetét. Egyszerűen nem bírta megemészteni, hogy az új generációknak örökre Obi-Wan marad, és, hogy milliók elsősorban egy kizárólag anyagi okokból elvállalt, habkönnyű űroperett hangsúlyos mellékfigurájával azonosítják. A Betörő az albérlőm Marcus professzorra, az A fogoly bíborosa, a Híd a Kwai folyón Nicholson ezredese, vagy éppen az Arábiai Lawrence Faisal hercege: nem osztanak és nem szoroznak. Elvégre egyikre sem emlékeznek annyian és olyan szívesen vissza, mint Luke Skywalker a gonosszal vívott csatája során hősiesen eleső, csuklyás mentorára. Ez a vagyonát megsokszorozó 2,25%-os nyereségrészesedés dacára hideglelős iszonyattal töltötte el, és mikor ráébredt, hogy semmit sem tehet a számára a halálnál is rosszabb végkifejlet ellen, sértett-megkeseredett primadonnaként hepciáskodott.