A történelmi léptékkel mérve lényegében tegnap lezajlott eseményt művészi eszközökkel feldolgozni az öngyilkosság egyik nemes, mindazonáltal fájdalmas módja, mivel tízből kilencszer borítékolható, hogy a fanyalgók kórusa elnyomja a méltatókét. A kánontól, illetve a fals információktól való eltérés mellett a hazafiság kényes-kínos témája is sűrűn előkerül a dörgedelmes vádaskodások során.
Nincs ez másképpen 1956 kapcsán sem, ergo semmi szín alatt sem merjük kategorikusan kijelenteni, hogy ezek lennének a "legjobb", a témát ihletforrásnak használó, vagy ahhoz akarva-akaratlanul kötődő kísérletek, magas esztétikai nívójuk viszont vitathatatlan. Lássuk hát a kínálatot!
Fábri Zoltán remeke, a Sánta Ferenc azonos című regényét adaptáló Húsz óra egy igen fanyar alaphelyzetre, jelesül az életet fenntarthatóvá tevő, de ezzel együtt a sérelmek kibeszélését-feloldását ellehetetlenítő kompromisszumokra épül. Az elmúlt húsz esztendőben lezajlott furcsaságok után nyomozó újságíró kénytelen ráébredni, hogy nincs, és nem is érdemes bízni a boldog befejezésben. Hiszen ha az érintettek maradéktalan elégtételt követelnek, az könnyen soha véget nem érő, veszett-vad vérontásba, vagy a hétköznapokat megmételyező gyűlöletbe fordulhat. Ám a másik opció sem sokkal jobb, mert ez a testi-lelki sebek takargatásával, eredendő habitusunk katonákat megszégyenítő fegyelmű kontrolljával és senkit sem kielégítő, azonban a megbékélést elősegítő kényszermegoldásokkal jár. Ez már önmagában is pikáns csemegévé teszi a művet. Elvégre, ahogy az ennyiből is kiókumlálható, a hatalom akkori birtokosainak a felelőssége is felmerül, és ez 1965-ben páratlanul merész lépésnek számított.
Gothár Péter 1982-es drámája, a Megáll az idő is ezt a tematikát viszi tovább - persze az 1980-as évek sajátos stílusában. A puhuló, de ha szükséges, akkor oda-odacsapó rezsim árnyékában élő fiatalok nem akarnak mást, mint jól érezni magukat, és rock n rollt hallgatva kólamámorban fetrengeni. Ez a vágyuk nagyjából sikerül is - ám az élemedettebb korúak nem táplálnak magukban illúziókat azzal kapcsolatban, hogy mi is vár rájuk. Nem csoda, hogy tételmondata, a "Jó, hát akkor itt fogunk élni." szállóigévé nemesedett, és a kocsmában kesergő Bodor (Őze Lajos) szeszgőzös intelmei is sokak gondolkodását formálták.
Gárdos Péter 1986-os Szamárköhögése is sajátos szűrön keresztül mutatja be a felkelés napjait, mivel hősei nem a barikádokon küzdő hazafiak, hanem a felfordulásból vajmi keveset felfogó gyermekek. De a felnőttek reakciói és cselekedetei is figyelemre méltóak, mert a magukat szokatlan szituációban találó, csetlő-botló átlagpolgároknak láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy mit is kéne tenniük. Hovatovább, még csemetéiknél és unokáiknál is elveszettebbek.
Az 1956-ban leforgatott az Az eltüsszentett birodalom ékesen példázza, hogy az önkényuralmi rendszerek velejét adó, kíméletlen és paranoid logika alkalmasint bizarr eredményeket szül. Banovich Tamás a leghidegrázósabb rémálmában sem gondolta volna, hogy a gyermekeknek szánt produkciónak álcázott reneszánsz szatírája felkorbácsolja majd a cenzorok indulatait, mivel tényszerűen nézve egy naivul ártatlan bohóságról van szó. A tragikusan korán elhunyt Soós Imre által megformált egyszerű legény móresre tanítja a népétől rettegő, és ezért alattvalóit abszurdabbnál abszurdabb rendeletekkel elnyomó királyt. Ez nem sokban különbözik az 1949-es, szintén az öngyilkosságba menekülő színésszel tető alá hozott Ludas Matyi koncepciójától - ellenben Kádárék a megtorlások árnyékában nem akartak rizikózni. Egy-két bemutatótól eltekintve a nagyközönség csak 1985-től élvezhette a komédiát, és a lassan kivéreztetett direktor is bele kellett, hogy kóstoljon a roncsládatelepi segédmunkások keserű kenyerébe. Míg végül a konszolidálódó rendszer megbocsátotta neki azt a vérlázító pimaszságát, hogy rosszkor vágott bele elő egy aktuálpolitikai felhangoktól teljesen mentes, vidám-kalandos mese munkálataiba.
Végül ott van a Telitalálat is. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek egyik legismertebb városi legendája az 56-os totónyertesé volt, aki a fáma szerint pont október 23-án vehette át az őt hibátlan tippjeiért megillető, krőzusi összeget. Bankba nem tehette, és mert tartott tőle, hogy a zűrzavarban esetleg meggyilkolják a vagyonáért, rafinált huszárvágással kvázi közkinccsé tette azt - vagyis zokszó nélkül fizette a söröket a törzshelyére betévedőknek. Oroszok, felkelők, kommunisták, éledező szélsőjobboldaliak, ÁVH-s pribékek, és egyszerű, apolitikus kisemberek: ideológiai ellentéteiket félretéve hódoltak az alkohol iránt érzett, olthatatlan szenvedélyüknek. Ezzel természetesen a rafinált delikvens el is múlatta a jókora összeget, viszont sikerrel átvészelte a bajokat. Ám a valóság távolról sem ennyire érdekes. Radspiller Béla nagyságrendekkel okosabban bánt a csinos summával, de ez nem akadályozta meg Szabó Illést abban, hogy előbb könyvként, aztán nagyjátékfilmként álmodta tovább a különös történetet. Vagyis ha nevetnénk egy kicsit, a sorsa alakulásával elégedetlen targoncavezető pünkösdi királyságának históriájánál ideálisabb választást keresve sem találni.
Amennyiben úgy gondoljátok, hogy kedvencetek méltatlan módon kimaradt, esetleg ti is ajánlanátok a nemzeti ünnephez köthető alkotást, ne legyetek restek, osszátok meg velünk véleményeteket a kommentszekcióban, vagy a Facebook-oldalunkon.
A kiemelt kép forrása a www.alapfilmek.hu