Az írás bizonyos spoilereket tartalmazhat A függetlenség napja, a Godzilla, a Holnapután, illetve a 2012 című filmeket illetően!
Kissé igazságtalan volna azt mondani, hogy a német ősök leszármazottjaként Hollywood-ba költözött és ott magának karriert kreáló Roland Emmerich csak és kizárólag ahhoz ért(?), hogy a filmvászon keretei között városokat, országokat döntsön romba. Ne vitassuk el tőle, hogy ezeken kívül ő készített tőle szokatlanul mulattató akció-vígjátékot Channing Tatummal (Az elnök végveszélyben - mely film a Támadás a Fehér Ház ellen árnyékában ragadt és képtelennek látszott onnét kimozdulni), kosztümös, kvázi életrajzi drámát Shakespeare-ről (Anonymus), illetve melegjogi mozgalmat megörökítő drámát (Stonewall). Mégis, ha az ő nevét halljuk/olvassuk, óhatatlanul is inkább a destruktív hajlamait kiélő direktort látjuk magunk előtt, aki filmjeiben rendre lerombolja az amerikai nemzet legnagyobb jelképeit (a Szabadság-szobor több ízben is pusztításra ítéltetett). Ezért hát mi magunk is (főként A függetlenség napja 2 apropójából) Emmerich-nek azon alkotásait vettük nagyító alá, amelyekben ezerrel megy a rombolda. No de van más is a rombolda mögött? Ezt próbáltuk kideríteni a továbbiakban.
*****
Katasztrófapornó?
A nagy tudású filmkritikusok és újságírók előszeretettel dobálóznak ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel, mint "torture porn", vagy "disaster porn", de elnézvén Roland Emmerich filmjeit, erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon ténylegesen ráhúzható-e ez a titulus a dolgozataira. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk állapítani, előbb menjünk vissza az alapokhoz és nézzük meg a pornó definícióját:
pornográf (görög) - A nemiséget hangsúlyozó, az érzékiséget felajzó, parázna alkotás (mozi, fénykép, írás, rajz)
Ebből kiindulva az ún. katasztrófapornó nem lehet más, mint egy olyan film, mely az ember valamely katasztrófa képei iránti vágyát elégíti ki. Tudnunk kell azonban, hogy a pornó természetéből fakadóan csak és kizárólag azt a funkciót látja el, hogy bizonyos vágyakat kielégítsen és mindent (de tényleg mindent) annak rendeljen alá. Elvetve a karakterábrázolást, elvetve a történetet és a narratívát, kizárólagos figyelmet szentelve magának az "akciónak" - legyen az szexuális együttlét, vagy esetünkben egy város pusztulásának képei. Felmerül tehát a kérdés: Roland Emmerich filmjeiben mégis mi a mozgatórugó? Mi jön előbb? A rombolás, vagy az ember? A történet, ami igényli a rombolást, vagy a rombolás, amelyhez hozzátoldott (biztos, ami biztos alapon) valami alibi-történetet, amely valamelyest elviszi a hátán a kész filmet? Példának okán, vajon tényleg katasztrófapornóról beszélhetünk a 2012 kapcsán csak azért, mert az egész világot leépíti benne? A válasz: nem, dehogyis. A miértekhez pedig tessék csak tovább olvasni, lássuk a következő pontot.
Család mindenek felett
Kizárólagosan katasztrófafilmjeire összpontosítva azt hiszem kijelenthetjük azt, hogy Emmerich szívében a család ideájának speciális hely foglaltatik. Persze, kinek nem? Elmondható ez Brad Peyton Törésvonal című filmjéről is, amely azonban meglehetősen szélsőségesen kezeli a témát, hiszen ott a családon kívül gyakorlatilag semmi más nem fontos hősünknek (aki tulajdonképpen főállásban ment életeket a film szerint, ezt nézve pedig még problematikusabb az eredmény), így a két rendező közötti harcból máris jobban jön ki Emmerich. Emmerich számára a család szent és sérthetetlen (nem megfeledkezve azért magáról az emberiségről sem), olyannyira, hogy visszatérő elemévé váltak katasztrófafilmjeinek, melyet olykor melodramatikus csomagolásban nyújt át nézőinek.
Ha megfigyeljük, a főszereplők között minden esetben találhatunk olyan karaktert, aki vagy vissza szeretne térni családjához és újradfiniálni velük való kapcsolatát, vagy legalábbis élete párjával kívánná újrakezdeni életét. Előbbire remek példa a Holnapután, melyet nyugodtan nevezhetünk Emmerich legvisszafogottabb és legintimebb alkotásának katasztrófafilmjein belül. Habár a katasztrófa képei itt is nem kis elánnal támadják retinánkat és hallójáratainkat, a családi dráma hangsúlyosabbá válik, ahogy az apa szerepében tetszelgő Dennis Quaid mindent félredobva keresi-kutatja a pusztítás közepette nyoma veszett fiát. A munkáját előtérbe helyező (de nem karrierista) családfő saját családjával való újraegyesülésének kezdeményezése ez, egy ember megvilágosodása, hogy az elmúlt években elhanyagolta szeretteit és minden idejét a melója töltötte ki. Újraegyesülésről beszélhetünk a 2012 esetében is (legalábbis annak egyik történetszálában a sok közül), melyben a John Cusack által alakított regényíró a közelgő világvégének köszönhetően újra közelebb kerül saját családjához és lehetőséget kap a bizonyításra: félre tudja tenni saját érdekeit és képes figyelmet szentelni szeretteinek. E film mellékszálként megpedzegeti nekünk az Amerikai Egyesült Államok elnökének saját lányával való kapcsolatát (bár ez tényleg csak nyúlfaroknyi) és egy jazz-zenész fiával való drámáját is, csak hogy a teljesség igénye nélkül nyújtsa nekünk a családiasság spektrumát. Minden esetben csonka család áll a háttérben és minden esetben olyan apáról van szó, aki valamilyen oknál fogva keveset foglalkozott gyermekével és utolsó cselekedetével mindezt megpróbálja jóvá tenni. A családfőként való teljes értékűség az, ami ezekben a történetekben legalább olyan fontosnak tetszik Emmerich számára, mint az, hogy az embert a szétrombolt város képeivel lesokkolja/szórakoztassa. Az már szinte más lapra tartozik, hogy ezek a történetszálak így, ilyen formában mennyire nevezhetők működőképesnek - ha azok is, csak alapfokozaton tekinthetők funkcionálisnak, hiszen típusfigurákról van szó, sohasem megfelelően körülírt, háromdimenziós karakterekről. Épp annyira hatásosak az emberi drámák ezekben a filmekben, amennyire azt a premissza és a kontextus megengedi.
A függetlenség napja és a Godzilla esetében ha családról nem is beszélhetünk, azért a humán interakciók itt sem vonulnak teljesen a háttérbe. Előbbiben Jeff Goldblum igyekszik újra megtalálni a közös hangot volt barátnőjével, utóbbiban Matthew Broderick útja keresztezi egymást exével. Érdemes megfigyelni, hogy minden esetben olyan férfikarakterről van szó, aki (a Holnapután apa-karakteréhez hasonlatosan) képtelen elszakadni munkájától, akiknek emberi kapcsolataik szociális érzéketlenségük miatt vesztek kárba, de végül a katasztrofális körülmények segítségével sikerül nekik újra felvenni a fonalat szívük korábbi választottjával. Esetükben sose beszélhetünk azonban olyan figurákról, akik különcségük okán a néző elvesztené szimpátiáját irányukba - ez annak köszönhető, hogy általában a "szeretnivaló geek"-kategóriájába esnek, illetve éppen az átlag emberektől való elhatárolódásuk és munkájuk gyümölcse az, hogy képesek előre jelezni a közelgő veszélyt. Nézzük meg akár David-et (A függetlenség napja), vagy Nick-et (Godzilla), akik képesek voltak megjósolni a katasztrófát - pechjükre azonban kevésbé hallgattak rájuk és csak akkor kezdték el megbecsülni tanácsaikat, amikor már az emberiség benne volt a slamasztikában.
Ezek a karakterek biztosítják, hogy az emberi találékonyság és a humánum mindig, minden körülmények között győzedelmeskedik - a tudósok meghallgattatnak, az öltönyös géplények (lásd Oliver Platt-et a 2012-ben) kussoltatnak, a világ pedig lehetőséget kap arra, hogy megtanulja újrakezdeni a civilizált, békés és boldog életet. Nem számít, hányszor küldik el hőseinket és hányszor ignorálják őket, Emmerich mindig igazat ad nekik és eléri, hogy a világ is igazolja tetteiket. Kérdem én: hát nevezhetjük ezeket a filmeket mindezek fényében katasztrófapornóknak? Hát pornó-e az, amiben az egyik szereplő karakterfejlődésének csúcspontja egy olyan mondat, hogy "Már nem kell pelus."? Oké, felelni kár. Hülye kérdés. De a lényeg a lényeg: legyenek a karakterek és a családi drámák bármily egyszerűek és egymondatosak, már a puszta létük problematikussá teszi, hogy pornográffá degradáljuk ezen alkotásokat.
Azért a katasztrófa az úr
Persze ne legyünk naivak, ezek a filmek mégiscsak hatalmas CGI-monstrumok, melyeknek nem titkolt szándékuk, hogy a néző eszképista igényeit megadja. Emmerich fék nélkül szabadítja ránk az apokalipszist, jöjjön az özönvíz, újabb jégkorszak, földönkívüliek vagy egy mutáns gyík formájában. Ehhez mindig a korszaknak megfelelően elsőosztályú számítógépes effektusok segédkeznek - épp ezért tekinthető óvatosan fogalmazva mérföldkőnek A függetlenség napja. Nem véletlen, hogy felsorolt filmekből javarészt ezek maradnak meg az emberben, hiszen hiába igyekszik az emberekkel is foglalkozni a rendező, a nagy hangzavarban és képáradatban utólagosan elvész az emberi hang. Autók borulnak, házak dőlnek romba, autópályák szakadnak a Föld mélyébe, víz alá kerülnek városok - tulajdonképpen minden megvan ezekben a filmekben, amit az ember elvár egy fullos katasztrófafilmtől. Emmerich filmjei tobzódnak a katasztrófák vizualitásában. Talán emlékszik valaki arra az emblematikus képsorra, amelyen a Fehér Ház robban szét cafatjaira a földönkívüliek által, vagy amikor a 2012-ben pusztul el...Nagyjából az egész földkerekség.
Hogy egyes képsorok már rég túlmutatnak a hülyeség és realisztikusság határain? Nos, igen. Előfordul. Gondoljunk csak John Cusack limuzinnal történő menekülésére és szlalomozására a földrengés elől menekülvén. Nincs az a józan ész, ami ezt elfogadná hiteles képsorként. Ezek persze csak erősítik az eszképista hozzáállást, hőseink minden felülkerekedő attitűdjét és a rendező optimizmusát: a főszereplőknek túl kell élnie akkor is, ha az égvilágon semmi esélyük nincs arra a józan ész szerint, hogy túléljék az adott szituációt.
Van kiút
Hiába is keresünk tehát morózus és zord végkifejletet, Emmerich-nél a happy end kötelező és elkerülhetetlen - legyenek a körülmények bármennyire reménytelenek. A 2012-ben ez egy újkori Noé bárkája képében történik meg, A függetlenség napjában nemzetek fognak össze az idegenek legyőzésének érdekében (jelzem, a rendező egyébként több ízben igyekezett az ilyen katasztrófákat globális szintűre terjeszteni), a Godzillában pedig az amerikai hadsereg segédletével szintúgy legyőzésre kerül a hatalmas gyíkmonstrum. Bárhogy legyen, nincs keserű finis, csakis előre szabad nézni. Előre, előre a boldog jövőbe. Túllépni kell és nem lógatni orrunkat. Emmerich, Te optimista. Az ég áldjon.
*****
Mit pusztíthatunk még el?
Feltesszük a kérdést, hogy hova tovább. És tényleg, merre lehet még menni? Mit lehet még lerombolni? A 2012-vel Emmerich lényegében elkészítette saját keretei között, saját mércéivel mérve a katasztrófafilmek alfáját és omegáját, melyben minden létezőt elpusztított és amelyben csúcsra járatta családi drámáját, legalább annyi szereplőt és hozzájuk kapcsolódó drámát vezényelve, mint egy közepesen epikus Altman-mozi. Olvasva egyik következő filmjének, a Moonfall-nak a szinopszisát, nem fér a bőrébe és tovább szeretné sújtani bolygónkat különböző fenyegetésekkel és csapásokkal (itt ugye a Hold fog a fejünkre zuhanni), de nem nehéz észrevenni, hogy részben anyagi okokból kényszerül arra a lépésre, hogy továbbra is ennél a témánál maradjon. Lássuk be, sem az Anonymus, sem pedig a Stonewall bevétele nem bátorította arra, hogy személyesebb témákban gondolkozzon és nem nehéz látni azt sem, hogy a pénz volt a legfőbb indíték A függetlenség napja második részének elkészítésére. Melynek egyébként kritikai fogadtatása meglehetősen mostoha volt és nyűgös. Csak remélhetjük, hogy a Moonfall-al nem azon lesz, hogy látványilag rákontrázzon az eddigiekre, hanem egy saját magához képest minimalistább hangulatban áll hozzá a történethez. Persze, tudom mi erre a reakció: "Kizárt dolog." De a remény - akárcsak Emmerich filmjeiben - bennem is tovább él és nem fogom elengedni. A remény, hogy egyszer olyan katasztrófafilmet készít, melyben egyenlő arányban kapjuk meg a B-filmekre hajazó cselekményt és a karakterekkel szemben történő empátiát.