Az év utolsó negyede is kecsegtetett élvezetes filmzenékkel, de ezek többsége inkább volt jó, mintsem kiemelkedő. A kémek pedig éppúgy duplán képviselték magukat (00-val vagy a nélkül) ebben a pár hónapban, mint a polgárháborúk, játszódjanak azok egy disztopikus jövőben vagy egy messzi-messzi galaxisban. https://www.youtube.com/watch?v=Hdm5EkaPdeY Sicario – Jóhann Jóhannsson Dennis Villeneuve fajsúlyos mozijának erejéhez nagyban hozzájárult a már a Fogságbanhoz is hasonlóan nehéz zenét szállító Jóhannsson munkája, aki azért bizonyította A mindenség elmélete kapcsán, hogy a lágyan csilingelő dallamoknak is a mestere. Most azonban egy velejéig sötét score-t kellett tető alá hoznia, amely sikerült is, éppen ebből kifolyólag nem egy könnyű hallgatnivaló Jóhansson lassan hömpölygő, lüktető zenéje. Ezt a folyamatos pulzálást már a nyitótrack (”Armored Vehicle”) érzékelteti és az 55 perces játékidő alatt nem is nagyon akar alábbhagyni. Megnyugvást egyedül a ”Desert Music” bánatos vonósai hoznak, utána folytatódik ez a depresszív, mégis engedni nem akaró, fojtogató tónus, amelyhez a záró ”Alejandro’s Song” női vokálja sem ad megnyugvást. Éppen ellenkezőleg: a filmhez hasonlóan a zene is bekúszik a bőrünk alá és nem enged még akkor sem, ha többé nem akarjuk hallani.
Értékelés: 85%
https://www.youtube.com/watch?v=erTX8nKWmac 007 – Spectre – Thomas Newman Legutóbb a széria zenei aláfestéséért 1997 óta felelős David Arnold távolmaradását még tudták azzal magyarázni a készítők és maga a komponista is, hogy az olimpiai majd paraolimpiai játékok munkálatai lefoglalták. Azóta viszont Arnold jószerivel hiányzik a filmzeneszerzői térképről, és inkább a BBC Sherlock-jának score-jáért felel, ez a helyzet pedig nem mostanában fog változni, ugyanis a jövőre érkező Függetlenség Napja 2-höz sem tér vissza, mivel Emmerich a saját jól bejáratott (és tehetségtelen) embereivel kíván együtt dolgozni. Ellenben Thomas Newman az elmúlt időszakban másodvirágzását éli, amelynek egyik kiemelkedő pontja volt a Skyfall score-ja, az persze már más lapra tartozik, hogy az Oscar-jelölése mennyire volt jogos. Mindenesetre Newman már az Amerikai szépség óta elválaszthatatlan munkatársa a rendező Sam Mendesnek, amely együttműködésnek újabb állomása a Spectre – A fantom visszatér scoreja, még ha annak nem is a legemlékezetesebbje. Akik John Barry vagy David Arnold harsogó nagyzenekari megoldásaihoz vannak szokva, azoknak a Skyfall vagy a Spectre aláfestése továbbra is csalódásként hathat. Kétségtelen, hogy mindkettőre igaz, hogy inkább Newman, semmint Bond muzsika, mindazonáltal Mendes filmjei inkább a kémthriller irányába mozdultak el, ennél fogva Newman megközelítése is inkább eltér a nagyszabású akciókalandok aláfestésétől. A Skyfallhoz képest azonban a Spectre, mint film sokkalta könnyedebb, játékosabb (talán ezért is élik meg a legtöbben csalódásként), ez pedig Newman munkáján is érződik. Míg elődje rengeteg motívummal gazdálkodott, addig a Spectre esetében Newman a már meglévő motívumait hozta vissza lényegesen kiforrottabb formában és inkább a zenekarba csempészett bele némi egzotikumot. Előbbire jó példa a római autósüldözés alatt hallható ”Backfire”, vagy a finálét aláfestő ”Westminster Bridge”, míg utóbbira a nyitóttrack, a ”Los Muertos Vivos Estan” jó példa, amelyben a mexikói Tambuco együttes működött közre. Összességében az egész zene ”bondosabb”, Newman gyakrabban meri használni a klasszikus főtémát, emellett a női főhőshöz, Madeleine-hez is írt egy tőle megszokott, hegedűre íródott, csodaszép témát (”Madeleine”), amelyet igazán az albumot záró ”Spectre (End Titles)”-ben hallhatunk. Sam Smith sokat szidott betétdala viszont nem került fel az albumra, mindössze annak instrumentális verziója. A Filmzene.net kritikájában Newman munkáját részletesebben is kitaglalom.Értékelés: 80%
https://www.youtube.com/watch?v=DKRLLS06J1U Bridge of Spies – Thomas Newman Newman viszont szemmel láthatóan nem tudott elszakadni a spionok világától, hiszen Steven Spielberg kémhistóriájához is ő szolgáltatta a talp alá valót. Ez azért is rendkívüli, hiszen Spielberg mozifilmes karrierjében eddig mindössze egyszer, kereken 30 évvel ezelőtt, a Bíborszín idején fordult elő, hogy a zeneszerzői feladatokat nem John Williams látta el. Azonban a Maestro egészségi állapota, valamint a Star Wars munkálatai lefoglalták, így ugrott a helyére az a Newman, aki a drámai dallamok egyik nagymestere, és aki a pályáját történetesen Williams mellett kezdte hangszerelőként A jedi visszatérben. Elmondható tehát, hogy Newman közvetlen közelről ismeri Williams munkamódszereit, így nem okozott különösebb gondot, hogy ahhoz hasonló munkát adjon ki a kezei közül, de közben ne felejtse el a rá jellemző sajátos védjegyeket – mint a vonósok kiemelt használata – felmutatni. Eme sajátos stílusbeli keverékből rögtön a második tételben (”Sunlit Silence”) ízelítőt kapunk. A ”williamsizmusok” ellenére azonban mégis inkább egy igazi Newman-score-ról beszélhetünk, amelyben a feszes dallamok dominálnak a leginkább. Témákról nem is nagyon beszélhetünk jelen esetben, sokkalta inkább vissza-visszatérő motívumokról, amelyek tökéletesen érzékeltetik, hogy a kémek feszültséggel teli világába csöppenünk. A legdominánsabb kétségtelenül a ”Rain”-ben üti fel a fejét, amelyben a zongora kezdeti játékosságához a hegedűk diktálta feszesség és a klarinét sejtelmessége társul. A motívumot teljes egészében, férfikórussal kiegészítve a ”Bridge of Spies (End Titles)”-ben hallhatjuk – a többi motívummal kiegészülve – de a ”Friedrichstrasse Station”-ben is hallhatjuk egy variánsát. Maga az album nem Newman legemlékezetesebb munkája, de az 55 perc hamar elszáll és méltó helyettesnek bizonyult egy legendához, ami nem kis elismerés egy zeneszerzőnek sem.Értékelés: 75%
https://www.youtube.com/watch?v=_bv8A_qFAS8 The Hunger Games: Mocking Jay Part II. – James Newton Howard Kevés komponistának adatik meg, hogy zeneileg végigvihessen egy egész franchise-t, de James Newton Howardnak Az Éhezők Viadala-szériával most megadatott ez a szerencse. És ebben valóban van valamennyi Fortuna kegyeiből, ugyanis az első rész zenéjéért eredetileg Danny Elfman felelt volna, végül ugrott be a helyére Howard, majd miután a rendező, Gary Ross dobbantott a rendezői székből a helyét az a Francis Lawrence vette át, akivel Howard az azt megelőző két rendezésén (Legenda vagyok, Vizet az elefántnak) is dolgozott. Most pedig Howard a korábbiakhoz mérten zárta le a sorozat zeneiségét. Amelyről nem lehetne tisztán kijelenteni, hogy akár a mozi történelem nagy franchise-ai közül, akár a szerző munkásságából különösen kimagaslana. Inkább igaz Az Éhezők Viadala zenéire, hogy részeiben jobb, mint összességében. Vannak valóban maradandó témák, mint az egyfajta vezérmotívumként is felfogható ”Rue’s Farewell” vagy az előző rész slágere, a ”The Hanging Tree”, plusz pár kisebb vissza-visszatérő dallam, mégsem állnak össze kerek egésszé. A befejező rész már jóformán csak ezek ismétléséből és fokozásából áll, de azt a lehető legnívósabb módon teszi. A ”Your Favorite Color Is Green”-ben ismét felcsendülnek – lényegesen fáradtabban, koszosabban – a ”The Hanging Tree” dallamai, a ”Sewer Attack”-ban a második rész majom támadásának heves vonósai, míg a majd 10 perces zárótételre (”There Are Worse Games To Play / Deep In The Meadow / The Hunger Games Suite”) annyi újdonság jut, hogy Jennifer Lawrence is beszáll kissé karcos hangjával, hogy végül Howard elbúcsúztassa a szériát annak legismertebb témáival.Értékelés: 70%
https://www.youtube.com/watch?v=cUBUlKgsNK8 Star Wars: The Force Awakens – John Williams Amint J.J. Abrams megkapta a Star Wars – Az ébredő Erő rendezői posztját, egyből jóbarátjához és állandó munkatársához, Michael Giacchino-hoz vezetett az útja, aki azonban kategorikusan kijelentette, hogy ő a film alatt John Williams zenéjét kívánja majd hallani. Ez ritka nagyvonalú gesztus volt a komponista részéről, aki idén egyébként is eléggé be volt táblázva és a Jurassic World zenéjével már volt alkalma belekóstolni Williams zeneiségébe, arról nem is beszélve, hogy a Jupiter felemelkedéséhez megcsinálta a maga Star Wars-át. Azonban Abrams így is elintézte, hogy a komponista kivegye a részét a messzi-messzi galaxisban tett kiruccanásából, méghozzá az egyik rohamosztagos szerepében. A zenei munkálatokat azonban némileg nehezítette Williams betegsége, aki kénytelen volt bevonni segítségnek William Ross-t, és Gustavo Dudamel-t, elsősorban néhány jelenet levezénylése érdekében. Ross-al annak idején a Harry Potter és a Titkok Kamrája kapcsán dolgozott együtt (akkor egyéb teendői miatt Ross igazította Williams szerzeményeit a jelenetek alá), míg Dudamel – aki a Los Angelesi Filharmonikusok zenei vezetője – a film nyitó és zárójelenete alatt segédkezett be. Mintha ebből fakadna a filmet ért egyik legfőbb kritika is, miszerint Williams már nem a régi, zenéje és ő is megfáradt, a film híján van az igazán emlékezetes momentumoknak és jobb lenne, ha átadná valaki másnak a stafétát. Ha nem is mentem el ennyire erős kijelentésekig, az első pár hallgatáskor, valamint a film első megtekintésekor hasonló véleményen voltam jómagam is, majd a második megnézés és az album folyamatos repeatre állításával kezdtem felülbírálni korábbi ítéletemet és rá kellett jönnöm, hogy Williams munkája semmivel sem rosszabb, mint ezt megelőző szerzeményei a sagahoz, amelyeket okkal tartanak a filmzeneszerzés csúcsának. Ugyanis hozzá vagyunk szokva a gyors tartalomfogyasztáshoz, amely a zenehallgatásunkra is igaz, Williams munkásságára ez viszont a legkevésbé sem jellemző. Aktuális dolgozata is megtestesíti mindazt, amiért a filmzene műfaját megszerettük: az emlékezetes dallamok, amelyek az ő esetében nem mindig másznak azonnal automatikusan az ember hallójáratába, hanem szépen fokozatosan kell felfedezni minden apró mozzanatát. Williams pedig újfent egy igazi zenei kincses térképet rakott le elénk, amely a jól ismert dallamok mellett számos újjal is szolgál. A filmhez hasonlóan a legendás komponista megközelítésben a klasszikus-trilógiát igyekezett megidézni, semmint az előzmények epikusságát, ezt jól tükrözi az új vezérmotívum, a ”Rey’s Theme”, amely ismét egy maradandó témával gazdagította Williams ehhez hasonlóktól roskadozó portfólióját. A fuvolán alapuló motívum, amelybe a cseleszta lágy csilingelése és a vonósok is beszállnak méltó utódja a klasszikus témáknak (ebben a videóban látható egy spoileres elemzés, hogy mely témákat használhatta fel Williams, ezzel is utalva a karakter eredetére) először a ”The Scavengerben” csendül fel, de lényegesen drámaibb verzióban a ”The Abduction” végén is találkozhatunk vele. Az Ellenállók is kaptak egy hősies motívumot, amely teljes valójában a ”The Resistance”-ben hallható, de ez is végigvonul az albumon. Először az ”I Can Fly Anything”-ben hallhatóak belőle részletek – ezzel is egyértelműsítve Poe Dameron karakterét – de a ”Scherzo for X-Wings” is egy erőteljes variánsa. Kylo Ren motívuma a legszimplább a maga egyszerű, rezeseken előadott pár hangos motívumával, amely rendre a karakter fenyegetettségét hivatott igazolni, mint ahogy ezt a ”Main Titles and the Attack of the Jakku Village”-ben, a ”Kylo Ren Arrives at the Battle”-ben, vagy a film drámai csúcspontjában a ”Torn Apart”-ban ezt jobban kibontva is hallhatjuk, ezzel is utalva a karakter sorstragédiájára. Snoke – Palpatine-hoz hasonlóan – egy kántáló kóruson alapuló motívumot kapott, amely vélhetően a későbbi epizódokban kerül kibontásra és amelyben Kylo Ren témájának a magva is megbújik. Természetesen a jól ismert motívumok is visszaköszönnek, mint Leia jól ismert, most már viszont sokkalta fáradtabb témája a ”Han and Leia”-ban vagy a ”Farewell and the Trip”, míg az Ezeréves Sólyom és ezáltal Han dallamai vegyülnek az új akciómotívummal a ”The Rathtarsban” vagy a ”Follow Me” – ”The Falcon” kettősben. Zárásképp pedig Williams a rá jellemző módon összefoglalja az összes fontos témát a ”The Jedi Steps and Finale”-ban, amelynek elejében a ”The Force Theme” jól ismert motívumába alig hallhatóan belevegyül a Birodalmi Induló pár hangja, nem sok jót ígérve a szereplőkre nézve a későbbiekben. Ezzel is igazolva mindazt a komplexitást és változatosságot, amiért Williamst és a filmzenéket általában szeretjük.Értékelés: 100%