…És nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam: előttem áll a legszebb nő a világon.
Fenegyerek a város felett repked, miközben az utcákat kémleli. Elméje, szíve azonban teljesen másutt jár: a múltat próbálja összerakni, illetve: saját érzéseit igyekszik gondolatokba önteni, melyet papírra vet. Halott szerelmét, Karen Page-et siratja és kísérletet tesz arra, hogy elbúcsúzzon tőle, hogy elszámoljon saját magával, a lelkiismeretével, hogy nem feltétlen lezárjon, de letisztázzon valamit abban a nyughatatlan szívében.
Jeph Loeb író és Tim Sale grafikus hatrészes minisorozata nem egy klasszikus értelemben vett gyepálós, hősködéssel operáló sztori. Sokkalta inkább egy szerelmes történet, mely alapjaiban véve faék egyszerűséggel bír: két fiú megismerkedik egy lánnyal és nagyon jól tudjuk, hogy az ilyenek nem végződhetnek csak úgy, hogy valaki megsérül. A szerelmi háromszög mellé pedig társul még egy újramesélt eredettörténet is, amely akár azt a célt is szolgálhatja, hogy bemutassa a laikusoknak ezt a karaktert, hogy honnan jött és mi az, ami mozgatja őt. Az a bizonyos plusz pedig onnan jön, hogy Loeb és társa képes ezt a történetet kellő eleganciával elmesélni, amely elegancia nem mentes attól a melankolikus hangvételtől, amelyet megkövetel a sztori maga.
A Fenegyerek: Sárga - ahogyan a legtöbb remekbeszabott szuperhőstörténet -, abból meríti legfőbb erejét, hogy hősét úgy képes átélhető problémákkal súlyosbítani, hogy közben elver néhány szupergonosz-hátsót. Matt Murdock ugyanis civilben egy feltörekvő, erős igazságérzettel rendelkező ügyvéd, aki társával, Foggy-val igyekszik teret nyerni ebben a korrupt világban. A történet ugyan kevéssé fektet hangsúlyt az ő ügyeikre, inkább csak ízelítőt kapunk belőle: megtudjuk, hogy első megbízásukat például magától a Fantasztikus Négyestől kapták, hogy összeakadt egy Bagoly nevű gonosztevővel, de ezek mind inkább csak a hátteret színesítik. Az igazi, lényegbeli történés abban rejlik, ahogyan Matt felidézi Karennel való találkozásait és apró csevejeit és teszi mindezt a gyász nyomása alatt. Hogy közben elagyabugyálja őt Elektro? Szinte lényegtelen, még ha nem is kevéssé izgalmas adalék (akár el is fogadhatnánk, hogy bántóan kevés figyelmet kapnak ezek a szegmensek és ezek a karakterek, de könnyen át lehet nézni efelett). A melankólia azonban szerencsére nem nyomja agyon a paneleket, a humor nem nevezhető hiánycikknek, több megmosolyogtató elem is bekerült, legyen szó akár arról az esetről, mikor Karen éppen Matt-nek lelkendezik, miként mentette meg őt Fenegyerek, vagy akár arról a jelenetről, amikor a szerelmi háromszögnek egy húszárvágással vet véget (szintén Karen). Ezek persze értelemszerűen arról is gondoskodnak, hogy a jelenben gyászoló Fenegyerek helyzetét, valamint ezzel együtt az olvasóét még nehezebbé tegyék: finoman megható és szívszorító, ahogy felidézi a boldog és önfeledt pillanatokat, hiszen tudjuk nagyon jól, a történet később tragikusra fordul.
Loeb emellett az eredettörténet újbóli prezentálásával arra is kísérletet tesz, hogy leporolja Fenegyerek több évtizedes múltra visszatekintő karakterét és kvázi re-definiálja őt. Szemtanúi lehetünk annak, ahogy Fenegyerek szép lassan átvedlik kezdő igazságosztóból, egyszemélyes bíróból, hóhérból lelkiismeretes szuperhőssé - különösen hatásos ebben a tekintetben a jelenet, amelyben apja gyilkosának kivégzését nézi végig. A szürkés-feketés, zord panelek kőkemény leckeként hatnak Murdockra: a halál, érjen az bárkit, bármilyen bűntettért, lélekroppantó súlyossággal bírhat. A levélben, amelyet Karennek ír annak halála után, nem csak a lány eltávozásával vet számot, de egyben édesapja halálával is számot vet, valamint azzal az örökséggel, amelyet ő mind magánéletében, mind pedig szuperhősi alteregójaként megpróbált felelősen használni és érvényesíteni. "Nem az a lényeg, hogy kerül padlóra az ember, hanem az, hogyan áll fel onnan." Ezt figyelembe véve az utolsó panelek szépen egybeszövik a két, veszteséget elmesélő történetet: Fenegyerek immáron a jól ismert, szimbolikus jelentőséggel bíró vörös kosztümjében áll készen arra, hogy az őt ért tragédiákon felülkerekedjék és méltó módon adózzon szerettei emlékének.
A Fenegyerek: Sárga mindent összevetve egy rendkívül igényes munka, amely megfelelő arányban adagolt lendületes akciójeleneteivel (a kétoldalas, eseménydús paneleket, melyeken Fenegyerek ugrál és pofonokat oszt, nehezen tudtam megunni), finomra hangolt rajzával éppúgy képes hatni az olvasóra, mint édesbús merengésével arról, mihez kezdünk akkor, ha elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Mindenképpen ajánlanám ezt a címet mindazoknak, akik kedvelik az emberközpontúbb, melankolikusabbra hangolt szuperhőstörténeteket, illetve azoknak, akik szeretnének végre megismerkedni a Fenegyerekkel.
A kötetet ti is megrendelhetitek a Fumax Kiadótól az alábbi linkre kattintva!