Megannyi elvitathatatlan erénye és haszna közül az MCU-filmeknek túl azon, hogy kiváló szórakozást nyújtanak az, hogy segítséget szolgáltatnak az embernek abban, hogy felfedezzen magának még klasszabb (illetve másképp klassz) dolgokat. Ilyenek azok a képregények, amelyek alapját képezik ezeknek a mozgóképes történeteknek és amelyek sok esetben ha nem is feltétlen jobbak (lásd a Polgárháború történetszálát), minden esetben izgalmas és tartalmas időtöltést biztosítanak. Az esetünkben a Végtelen háború, valamint a Végjáték című filmek kvázi alapjait szolgáltató képregényeket magában foglaló kötet történetesen az utóbbi évek egyik legjobb hazai Marvel-kiadványának minősíthető. Egyben sok esetben jobb, mint azok a filmek, amelyek inspirációt merítettek belőle.
Amiként a Joe és Anthony Russo által rendezett Végtelen háború, úgy ez a történet is magáról Thanos-ról szól, a filmmel ellentétben azonban ezt a tényt nem próbálja meg rejtegetni és nem szolgálja fel meglepetés gyanánt. Ami a cselekményt illeti, természetesen ismerős lehet, ezen ismerőssége pedig adhat egy külön pikantériát az olvasók számára: Thanos elhatározza, hogy megszerzi az ún. lélekköveket, amelyek segítségével könnyűszerrel kiirthatja a galaxis népességének felét. Ezen elhatározását persze egy maroknyi figura próbálja derékba törni, közülük leginkább, tevőlegesen az Ezüst Utazó (akinek egy másik kalandját a közelmúltban már kiveséztük), aki kétségbeesetten, saját múltjával szembenézve is próbálja útját állni a rendíthetetlen titánnak. Finoman fogalmazok: az esélyek nem mondhatók túl kecsegtetőnek. Thanos tehát nekiáll annak, hogy küldetését bevégezze, ehhez pedig megannyi legyőzendő feladat és ellenfél vár rá, hiszen a kövek szét vannak szórva szerte az univerzumban.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a képregényt, akkor az "epic" jelzőt választanám, de tekintve hogy ez a szó arcátlanul el lett koptatva az elmúlt évek során, próbálom inkább érzékeltetni, hogy mégis mit értek ez alatt. Jim Starlin képregényének egyik legfőbb vonzereje abban rejlik, hogy rendkívüli fantáziáról tesz tanúbizonyságot, mely megmutatkozik mind a történetmesélésben, a karakterekben, mind pedig abban, ahogy ezek megjelennek a paneleken. Thanos, a főhős például már csak céljaiban is maga a túlzás, a motivációi pedig barokkosak, mint a Santa Maria della Salute: mi mást mondhatnánk arra, ha valaki egyenesen magába a Halálba szerelmes és az ő tiszteletét és szeretetét szeretné kivívni azzal, hogy elpusztítja a fél univerzumot. Viszonzatlannak bizonyuló vonzalma és tisztelete, valamint az ebből az érzéséből fakadó bánata már-már olyan, mintha egy Shakespeare-drámát, vagy egy klasszikus görög drámaíró művét olvasnánk, nyakonöntve a nyolcvanas évek szuperhősképregény-szenzibilitásával. A dialógusok mindeközben egyszerre kölcsönöznek egyfajta kellemesen avíttas stílust, túldramatizáltságot és hatnak egyszerűnek és lényegre törőnek (amilyennek lennie kell).
Ki gondolta volna, hogy az istenné válás ilyen ürességet hordoz magában?
Thanos személyében egyébként egy izgalmas és ambivalens karaktert üdvözölhetünk és mondom ezt úgy, hogy a belső motiváló ereje (le akarja nyűgözni a Halál úrnőjét) inkább csak szóban hangzik el, leginkább dialógusok formájában próbálja Starlin érzékeltetni ezt a vonzalmat. Ez így, ilyen formában csekélynek bizonyul (ahogy a filmbeli motiváció is kissé félseggű volt), ugyanakkor ennek ellenére is van valami bájosan demens magában a tényben. Szerelmes a Halálba és ezt gyilkolással próbálja bizonyítani. Soha aranyosabbat. A Thanos legszórakoztatóbb részei ezen túl azok, amelyekben az őrült titán bezsákolja az ominózus köveket és ahogyan nagy halom fondorlattal átejti ellenfeleit, folyamatosan fitogtatva saját eszét és erejét, ostobát csinálva néhány figurából. Ezen figurák, valamint a köréjük szőtt panelek, jelenetek mindegyike van annyira változatos, hogy maradandó nyomot hagyjon bennünk: a Bajnokkal való csörte a világűrben például rendkívül szórakoztató, míg a Kertésszel vívott csatája inkább kvázi horrorba illő és a maga nemében szomorú. Mindeközben Starlin a további, fontosabb mellékszereplőket is igyekezett kellő mélységgel felvértezni, így Ezüst Utazó a Párbeszéd után megint hozza azt a jól ismert, tisztalelkű, de múltjában sötét foltot őrző férfit, a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet betöltő Warlock-nak pedig szépen megágyaz a történet. Rajtuk kívül feltűnik még Drax, a pusztító, aki egybites gondolkodásával egy puszta ösztönlény szintjére redukálódott (nem meglepő, lévén hogy a halálból hozták vissza), illetve maga Mefisztó, az ügyeletes szarkavaró, egyúttal Thanos lehetséges méltó riválisa. Szó, mi szó, Starlin nem totojázik, ha arról van szó, hogy több karaktert kell mozgatnia: érezhető magabiztossággal teszi ezt és minden jeleneten érződik, hogy bár most is egy nagyszabású történetet olvasunk, a későbbiekben bekövetkező dolgok még inkább eposzokba kvalitásokra törekednek majd. Egyszer-egyszer veti el a sulykot, történetesen Warlock és Drax több oldalas küzdelmével, mely kicsit megakasztja a történetmesélést, ám ezek a képsorok legalább eszméletlenül látványosak és robosztusak, úgyhogy haragudni igazán nem lehet rá. De akár felhozhatjuk a Bosszú angyalai vendégszereplését is, amely csak és kizárólag arra jó, hogy az olvasót felzárkóztassa bizonyos információkban, ennek fényében az egész jelenet kurtának és nyeglének hat (ez mondjuk nem is tart addig, mint a fent említett akciójelenet).
A Thanos ezeken túl szemkápráztató, sokszor pszichedelikus beütésű rajzaival külön élményt nyújt: Ron Lim elképesztő részletgazdasággal és bődületes kreativitással ad nyomatékot annak, hogy valami rendkívülit látunk és képes a történéseknek még gigászibb és eposzokba illő jelleget kölcsönözni. Legyen szó akár arról a jelenetről, amelyben Thanos a valóság mezsgyéjére utazik, akár a Futóval lefolytatott versenyéről, vagy az utolsó panelekről, amelyben az Ezüst Utazót szembesíti saját lelkiismeretével. Olyan érzésem volt, mintha a vizualitás folyamatosan keresné saját határait és nem találván azokat egyre vadabb formákat ölt.
Starlin képregénye tehát mindenképpen must-read azok számára, akik érdeklődnek a klasszikusok iránt. Filozofikusságban és tartalmi, gondolati kiforrottságban ugyan nem vetekedhet Stan Lee és Moebius Példabeszéd című művével, ami azonban ezen a téren hiányzik, azt bőven kitölti kreativitással és egy veszettül lebilincselő, intergalaktikus csörtével. Amely pedig, ahogyan a jó ámerikái mondaná: epic as fuck.
A képregényt ti is megrendelhetitek a Kingpin kiadó honlapján!