Mark Millar Ha/Ver című kötetéről már múltkorában értekeztünk, és ha e sorok írója túlzottan nem is volt lelkes a művet illetően, azt mindenképp elmondhattuk, hogy a szerző abszolút a maga útját járva alkotta meg a posztmodern szuperhősök egyik népszerű figuráját. A Ha/Ver egy velejéig cinikus (tulajdonképpen mondhatjuk, hogy teszi ezt pusztán a saját maga kedvére, szórakoztatására) képregény volt, amelynél a feltételezhető szándék, hogy a karaktereket keblünkre öleljük, csúfos kudarcba fulladt. Millar művéből áradt a kamaszos arrogancia és az alapötlet, valamint a történet egészét átható perverz erőszakosság (illetve Mindy karaktere) volt az, amely igazán kiemelte a végeredményt. Ennek fényében eszünkbe juthat a híres mondás, hogy a folytatások sose olyan jók, mint az első részek. Nos, ez esetben a folytatás ha nem is feltétlen "jobb", de mindenképpen szórakoztatóbb.
A Ha/Ver második kötete az után veszi fel a fonalat, hogy az első történet vérengzése lezajlott. Mindy visszakerült édesanyjához és nevelőapjához. "Domesztikálni" próbálják őt, visszaszoktatni a normális kerékvágásba (bár mint kiderül, szuperhős identitása továbbra is titok, csak a nevelőapa sejti a dolgot). Jöhet az iskola, jöhet a tanulás. Dave szintén megpróbál visszarázódni az iskolai életbe és kicsit kampóra akasztani a hősgúnyáját. Hogy ez ne legyen olyan egyszerű, a maffia John Genovese halála után új erőre kap, mennek a hatalmi játszmák, miközben azon vannak, hogy Ha/Ver-t előkerítsék és elégtételt vegyenek rajta. Mindy természetesen mindezt nem bánja, mert amilyen nehezen megy neki a normális életnek akár a mímelése is, olyannyira vágyik arra, hogy a harctéren csonkolja az arra érdemes seggfejeket. Szülei kedvéért azonban muszáj lesz kreálnia magának egy hamis identitást (egy Clark Kentet), amely megfelel az ilyen-olyan, érthetetlen és unalmas elvárásoknak.
Az egyik legfőbb és minőséget illetően legfontosabb különbség az első kötettel szemben az az, hogy ez a történet már nem Dave-é. Ebben a tekintetben a cím kissé becsapós, mert Ha/Ver maga itt inkább asszisztál a történésekhez - Mindy karaktere az, akit leginkább figyelemmel követünk. Ez a koraérett kislány, aki a fegyverekről mindent tud, ellenben azzal nincs tisztában, ki az a Hannah Montana megtette már a magáét az előzményekben annak érdekében, hogy emlékezetessé váljon, így kíváncsian vártam, főszereplőként mihez kezd vele Millar. Most sem vallott kudarcot vele - amennyire abszurd az egész háttértörténete ennek a lánynak, olyannyira mulattató végignézni, ahogyan szépen szembepisál mindennel, amit helyesnek és helytállónak gondolnánk. Mindy ezúttal is őrült mészárlásokat visz véghez, de Millar arra is kellő figyelmet fordít, hogy személye miként viszonyul az iskolai hierarchia-rendszerhez. Ahogyan azt sejthetjük, nem hagyja magát elnyomni a többi lány által (akik mondjuk ruházat alapján ítélik meg az embert) és ha kell, hát osztálytársnőjét minden kertelés nélkül lehajítja a tetőről a szeméttárolóba és így nyeri el a tiszteletét. Ugyebár a farkastörvények azok mégiscsak farkastörvények. Az már az elejétől kezdve világos, hogy Millar ismételten morálisan ingatag talajon lépdel, de tőle nem is nagyon várunk mást. Azt viszont le kell szögezni, hogy ennek fényében unalmasnak most sem mondható a végeredmény. Sőt. Talán még élvezetesebb is, mint amikor a nyüzüge, komplexusos geek srácot nézhettük, amint szarrá vereti magát.
Joggal tehető fel a kérdés: mennyiben különbözik mégis mindez attól, ahogy Dave karakterét ábrázolták az előző kötetben? Válaszul: a helyzet az, hogy Mindy egy sokkal izgalmasabb, sziporkázóbb figura, aki köré minden hezitálás nélkül lehet olyan jeleneteket írni, mint amikor tündéri mosollyal átmegy kalapácsot kérni a szomszéd férfitól, aki mit sem sejtve, tündéri mosollyal ad is neki egyet. Majd Mindy szépen agyonver vele egy betolakodót. De vegyük akármelyik akciójelenetét, vagy épp azt, amikor Dave-et tanítja a szuperhősködés fortélyaira és hogy miként kell ablaküveget teljes testtel betörni. Arcátlan? Igen. Túlzón agresszív? Abszolút. De valahogy pont ebben rejlik a bája. Az ember ezen a ponton nem tud mást tenni, mint hogy átengedi magát ennek az irgalmat nem tűrő erőszakorgiának. Provokatív a maga örömére, de olyan bőszen dagonyázik a saját maga által összepancsolt mocsárban, hogy öröm nézni, amint bekábult szülei teste felett szamurájkarddal felszeli a rosszfiúkat. Emellett szerettem volna azt is mondani, hogy ezúttal a személyes dráma (anyja aggódik érte, ezért igyekszik titokban tartani a hősködését) valamelyest jobban működött Mindy esetében, de csak annyi történt, hogy Millar kicsit komolyabban vette a feladatát és néhány pillanatra egészen őszintének tűnt a dráma. De ha rosszmájúak akarunk lenni, akár szimpla alibizésnek is nevezhetjük mindezt.
Mindeközben persze megkapjuk a szokásos incselkedő kritikát is. Hol talál, hol nem. Leginkább nem, de legalább többnyire jópofa, lásd Vörös Köd történetszálát, aki elmegy Ázsiába, hogy ott kiképeztesse magát Bruce Wayne-módjára. Ott pedig a papok jól lehúzzák pénzzel, hogy aztán tökhülyén mehessen vissza a nagyvárosba. Már az első kötetnél is azt éreztem, hogy addig rendben van, hogy mutat egyfajta görbe tükröt a klasszikus szuperhőstörténeteknek, de mi célja van neki ezzel azon túl, hogy az embert ideig-óráig elszórakoztassa? E sorok írójának érzése szerint az égvilágon semmi. Talán jól is van így. Mindezen önszórakoztató kilengéseket ellensúlyozandó az elsőhöz hasonlóan telis-tele van olyan féktelenül erőszakos akciójelenetekkel, amelyek láttán gyorsan megfeledkezünk minden másról (John Romita Jr. ismét elemében). Exploitation ez a javából, amire már haragudni nemigen lehet, ellenben szórakozni rajta már annál inkább. Nincs ebben semmi szégyenletes.
A képregényt Ti is megrendelhetitek a Fumax hivatalos oldalán keresztül, az alábbi linken!