Hirdetés

Képregénykritika - Mark Millar: Ha/Ver 1. kötet

|

Szuperhősnek lenni nem fenékig tejfel.

Mark Millar és John Romita Jr. képregényét mindenki ismerheti mostanra ha máshonnét nem is, de a 2010-es Matthew Vaughn által rendezett filmváltozatból bizonyosan. Millar műve (amely nálunk most került először megjelenésre) mindenképpen egy figyelemreméltó darab, figyelemreméltó voltát pedig abból nyeri, hogy a szuperhősformulát úgy ahogy van, kiforgatja és ezzel együtt szépen következetesen felrúg minden szabályt. Örülnénk, ha ennyi önmagában elég volna ahhoz, hogy egy igazán jó mű szülessen, de sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű.

Hirdetés

A történet Dave-ről szól. Dave egy átlagos, lúzer tinédzser, akit az apja egyedül nevel, otthon pornóra maszturbál és a tanárnőjéről fantáziál. Oké, az átlagnál picit lentebb van egzisztenciálisan, de a lényeg, hogy egyáltalán nincsen kiváltságos állapotban, ezzel pedig valamelyest rímel Peter Parker helyzetére, aki szintén egy átlagos gyerek volt átlagos problémákkal, mígnem jött az a fránya pók. Dave-et azonban nem csípi meg semmi, nem történik az életében semmi végzetes: egész egyszerűen csak imádja a szuperhőstörténeteket és ezeknek a hatására nevetséges zöld kosztümöt ölt, hogy abban agyabugyálja el az utca söpredékét. Odüsszeiája során azonban szembesülnie kell azzal, hogy a) ez mégsem olyan egyszerű, b) rajta kívül vannak még elvetemültek, akik hasonló célt tűztek ki maguk elé. És c) ahol szuperhős van, ott rátermett gonosztevő is akad, aki nem kegyelmez a jófiúnak. A helyzet idejekorán egy kész rémálommá válik, amint Dave (Ha/Ver-ként) első bevetésén súlyos sérüléseket szerez és kórházba kerül, de még ez sem elég lecke neki ahhoz, hogy szögre akassza gúnyáját: az ambíció csak hajtja őt, amikor pedig belebotlik a szintén jelmezes VérProfi-ba és kislányába Kis Dög-be, rá kell jönnie, hogy nincsen visszaút. Aki egyszer beleártja magát az önbíráskodásba, az egykönnyen nem fog tudni szabadulni a dologtól. Elég csak megnézni mi lett szegény Paul Kersey-vel a Bosszúvágy-filmekben.

Hirdetés

Maga a koncepció abszolút telitalálat: a nagy szuperhősdömpingben egész egyszerűen mindig üdítő tud lenni egy olyan mű, amely teljesen öntörvényűen vág utat magának a bozótosban és fittyet hány mindenre, ami szent és sérthetetlen. Mark Millar képregénye pontosan ezt teszi és pusztán ezért a tényért mindenképpen ajánlott olvasmánynak minősíteném a Ha/Ver-t, ám igazán jónak már kevéssé titulálnám.

Hirdetés

A Ha/Ver esetében elmondható az, amely sok más adaptáció esetében nem feltétlenül igaz: hogy a mozgóképes adaptáció sokkal jobbra sikerült. Mark Millar képregénye hiába igyekszik friss vért pumpálni a műfajba (és bizony nagyon sok vért felhasznál ehhez), az eredmény mégis egy rendkívül antipatikus képregény lett, amelynek megvannak a maga erényei, de hibáit látván nem lehet csak úgy legyinteni. A történet minden képsoráról csak úgy süt a kamaszos arrogancia, az elemi kivagyiság és pökhendiség: nagyon szeretne bizonyítani és nagyon szeretne edgy lenni, ennek az oltárán pedig beáldoz mindent, ami igazán szimpatikussá tehetné. Ennek megfelelően az akciójelenetei brutális erőszakorgiaként támadnak az olvasóra (mondjuk ilyetén módon kétségkívül lenyűgözőn hatnak), a karaktereit pedig rendre beletiporja a földbe mind átvitt, mind konkrét értelemben.

Azt mondtam kamaszos arrogancia, mert végig az volt az érzésem, hogy Millar egész egyszerűen csak randalírozni szeretett volna a szuperhőstoposzok között és ellentmondani a jómodornak pusztán azért, mert megteheti és pusztán azért, mert tudta, a képregénye valamilyen formában provokatív lesz. Viszont kell lennie egy mögöttes tartalomnak, valami célnak, ami kiemeli történetét a gödörből: nyilvánvaló, hogy egy "valós" szuperhőstörténetet szeretett volna letenni az asztalra. Nyilvánvaló, hogy annak a gondolata izgatta a fantáziáját, hogy valaki civilkén ruhát ölt és megpróbálja leutánozni a képregénybeli szuperhősöket. De mivégre mindez? A társadalmunkat próbálná kritizálni, amely teljesen rabjává vált a jelmezes héroszoknak? Vagy esetleg az önbíráskodás mibenlétét szeretné boncolgatni? Meglehet, de mindeközben olyan élvezettel, önfeledten dagonyázik a vérben és belekben, hogy ennek a gondolata kérdőjelessé válik.

Hirdetés

A cselekmény ugyan vesz néhány érdekes fordulatot, amely talán az előbbit próbálná erősíteni: VérProfi bosszúhadjáratáról például kiderül, hogy kamu és csak szimplán nagyon szereti a képregényeket, a gúnya pedig saját lelki szegénységét próbálja meg leplezni. Ha ebből a szögből nézzük, egy elég sarkalatos kritikát kaphatunk arról, hogy a szuperhőstörténetek mértéktelen falása mennyire kártékony tud lenni. Talán. De esélyesebb az, hogy Millar a maga primitív módján szórakoztatni akart bennünket egy nem mindennapi szuperhőssztorival, amely telítve van perverzül erőszakos jelenetek tömkelegével és horrorba illő gore-ral. Kétségkívül megvan a maga helye a képregénytörténetben és van miért szeretni, vannak erényei (az akciók pofásak, az erőszak brutális, a karakterek pedig a maguk módján érdekesek, még ha nem is túlzottan szimpatikusak). Ám mindezek mellett azt is ki merem jelenteni, hogy Matthew Vaughn ebből az alapanyagból jó érzékkel készített egy sokkal szerethetőbb, karaktereivel szemben engedékenyebb, humorosabb, kevéssé pesszimistább, de nem kevéssé rendhagyó képregényfilmet. Azt pedig, hogy kinek melyik a zsánere, már mindenki döntse el maga.

A kötetet köszönjük a Szukits Kiadónak! Megrendelni a linkre kattintva tudjátok.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.