Nem olyan könnyű megfogni az olvasó figyelmét. Úgymond horogra akasztani, hogy menjen aztán amerre viszi a cselekmény. Kíváncsian, izgatottan, száz százalékig bízva abban, hogy ahová megy, oda megéri menni és megéri rászánni az időt. Tegyük hozzá elöljáróban a továbbiakban leírtakhoz azt, hogy Tálosi András (aki az Epicline című honi képregénymagazin főszerkesztője volt) egy Zorro-képregénnyel rukkolt elő, amely tény már önmagában ordas nagy kíváncsiságot vált ki az emberből és alapszinten eléri, hogy az olvasó horogra akadjon. Mert ugye a név sokszor úgy visz, mint Dorothy házát a tornádó. Magyar Zorro-képregény? Miért is ne?
A Tálosi András által írt és Vári Tamás által rajzolt képregény 1832-be repíti el az olvasóit, Alta-Californiába. Miután a nyitó bekezdésben sikerül elhelyezni a cselekményt mind térben, mind pedig időben (a mexikói háború után járunk négy évvel, amely során Spanyolország elvesztette California feletti uralmát), bele is csaphatunk a lecsóba.
A történet maga két szálon indul el: egy részről szemtanúi vagyunk egy beszélgetésnek, melyben egy ember valószínűsíthető meggyilkolásáról és a lehetséges tettesről (bizonyos Fuentes kapitányról) sutyorognak, majd pedig felvesszük a fonalat egy kalandvágyó ifjoncnál, aki segédjével együtt járja a világot, mielőtt hazatérne édesapjához. Diegról, a fiatal fiúról egyből megtudjuk, hogy nem veti meg az izgalmakat, ugyanakkor az is gyorsan kiderül, hogy a szíve a helyén van: rögtön az első jelenetben azt látjuk, amint ártalmatlanná tesz egy férfit, aki annak előtte kirabolt egy nőt. A két szál eztán összeér, az apa beavatja fiát a helyi hírekbe (az a bizonyos Fuentes kapitány sorra vásárolja fel a birtokokat és az övékre is szemet vetett), majd, hogy a helyzet bonyolódjék, a kapitány maga meg is jelenik az embereivel.
Horogra akasztani. Vagy, hogy találóbb megfogalmazással éljek: kardélre hányni, hogy aztán ne tudjon az olvasó menekülni. Ez az, amit a Zorro-nak kevéssé sikerül elérnie. Makacs tény azonban, hogy 24 oldal állt Tálosi András rendelkezésére és 24 oldalban kellett véghez vinnie azt, hogy felvázoljon egy tucatnyi karaktert, exponáljon egy szcenáriót úgy, hogy az minden további nélkül megfogja az olvasót. Megint csak makacs tény, hogy ebben a 24 oldalban nincsen még olyan érdemi történés, ami felcsigázhatna bennünket, csupán expozíció történik, ami a későbbiekben hasznos lehet (valószínűleg az is lesz), ám így, vákuumban nézve a dolgokat, egyelőre nem számítanak túl érdekfeszítőnek. Vári Tamás rajzai ettől függetlenül teljesen megállják a helyüket, igyekezett jól felismerhető karaktereket megteremteni és van érzéke de igazi esemény híján egyelőre érzésem szerint nem tudott teljesen kibontakozni.
És mi a helyzet Zorróval? A legendás igazságosztó, aki idén tölti be 100. születésnapját (Johnston McCuley író fejéből pattant ki és kezdte írni folytatásos kalandjait az All Stroy Walky Magazine számára 1919-ben) jelenléte meglehetősen elenyészőnek mondható. A szándékot amögött, hogy keveset szerepeltessék értem, vélhetően Tálosiék megfelelő időt akarnak hagyni azelőtt, hogy megmutassák a hőst teljes valójában és úgy döntöttek, egyelőre amolyan sötétben megbúvó árnyként ábrázolják. Az időhúzás ilyen esetben teljesen érthető és védhető: egy olyan ikonikus karaktert, mint Zorro nem lehet csak úgy ellőni egyből, szépen apránként kell adagolni, hogy az ember minél kíváncsibb legyen, minél inkább ki legyen éhezve egy kiadós akciójelenetre. Nos tehát, egyelőre még a csigázás megy, igazán erős kapcsolódási pontok nélkül a fő cselekményszálhoz. Mindenesetre így is azt mondom, a folytatás mindenképpen kíváncsiságra ad okot, már csak a cím kuriózum-volta miatt is. Okkal bízom tehát abban, hogy a folytatásban kifizetődik a kezdeti lassúság és visszafogottság - és végül egy igazán ütős és szórakoztató kalandokban bővelkedő képregényfolyamot olvashatunk és nézhetünk. A potenciál benne rejlik.