Az HBO Max drámai húrokat pendít a (művész)filmjében, amely valószínűleg minden édesanya szívét összetöri, hiszen az anyaság egész életet meghatározó misztériumáról szól annak minden szépséges, fájdalmas, gyönyörű emlékeket adó és lelket miszlikbe tépő aspektusából nézve, két nő fájdalmasan különböző, mégis hasonló sorsán keresztül.
A történet a nagyhatalmak kereszttüzében álló Vietnam francia gyarmatosítás utáni időszakában, 1990-ben játszódik. Egy ócska viskó reléi között egy leányanya kőkemény vajúdását, majd a szülés kínnal teli perceit követhetjük nyomon - gyakorlatilag titokban. Nincs narrátor, nincsenek belső monológok, mégis pontosan látjuk a helyzetet és tudjuk, hogy ennek a nőnek és ennek a babának a sorsa meg van pecsételve.
A kicsi, mint sok más baba akkoriban, árvaházba kerül, ahol az örökbeadó nagymama egyetlen kikötést tesz: a kislány mindenképp "barbárokhoz", azaz idegenekhez kerüljön. Döntése mögött elfojtott düh, szégyen és mély, szívet tépő gyász áll, ám ez nem tartozik senkire, megtartja magának a fájdalmát - a kicsi pedig annak rendje s módja szerint egy kanadai meddő házaspárhoz, Isabelle Brodeur-hoz (Anne Dorval) és férjéhez (Francois Papineau) kerül, akik a kislány láttán úsznak a boldogságban.
A történet eztán nagyot "ugrik" előre, tizenegynehány évvel később újra Vietnamban járunk. Isabelle Brodeur újra kislánya szülővárosának utcáit járja, ám az arca már nem boldog. Örökbefogadott gyermeke, Clara ugyanis egy szerencsétlen balesetben meghalt, ő pedig a kislány urnába zárt hamvaival fásultan ődöng a szegénynegyedben. Maga sem tudja legbelül, mit akar itt, csak azt, hogy szeretné elveszített gyermeke ősi kultúráját megismerni és szeretné megtalálni a kislány igazi, vér szerinti anyját. Hogy miért? Maga sem tudja. Talán vezeklésként, talán megbocsátásért, talán, hogy ha csak egy kicsit, de megnyugodjon a lelke és behegedjen rajta a tátongó seb, amit a kislány halála ejtett rajta. Vagy azért, hogy a kislány hamvait a végső nyughelyére helyezve feloldozást nyerjen az égiektől? Akárhogy is, első útja az árvaházba, Clara egykori dadájához vezeti, aki elárulja neki, ki volt a pici valódi anyja, és hol él most az egykori tinilány.
Isabelle az útmutatásnak köszönhetően megtalálja lánya vér szerinti anyját: Thuy idegenvezetőként dolgozik, franciákat kalauzol el Vietnam legszebb vidékeire. A gyászoló anya kérdés nélkül beiratkozik hozzá, ezzel a két nő sajátos sorsa összefonódik. Isabelle Thuy szemén keresztül csodálkozik rá Vietnam szépségére, kultúrájára, legszebb titkaira, miközben akaratlanul is összebarátkozik a nővel, aki nem is sejti, kivel van dolga.
A dráma elképesztő erejű. A film első 20 percében (illetve a legfájóbb jelenetekben) szinte alig beszélnek, mégis átjön minden fájdalom, minden kétségbeesés, a gyász legsötétebb pillanatai és az azt követő végtelen üresség érzése, amely nyomon kíséri az egész történetet.
Anne Dorval szívfacsaróan alakítja a gyászoló anyát. Vélhetőleg azért esett a rendező választása a színésznőre, mert pontosan tudta, nem szükséges különösebb monológot vagy párbeszédeket Dorval szájába adnia ahhoz, hogy játékával széttépje a legerősebb anya lelkét is. Mert a kulcsjelenetekben bizony nem beszélnek. Elhangzik ugyan egy-egy eredeti nyelven, így a francia nő számára érthetetlen kérdés, de ő némán, a fájdalmával felel - amit nyelvtudás nélkül is megért mind a dada, mind a kicsi valódi anyja. Kevés film bír ilyen átütő erővel, ilyen fájó visszafordíthatatlansággal. Nehéz végignézni ezeket a perceket, mert annyira erős mind a történet, mind a színészi játék, hogy túlságosan valóságosnak tűnik minden, ami a szemünk előtt zajlik.
A visszatekintések rövidek, tömörek, mégis más megvilágításban látjuk tőle a történteket. A kislány vér szerinti édesanyját alakító Thuy Nguyen (Leanna Chea) őrült jól játszik. Egyszerre sajnáljuk és féltjük őt attól, hogy megtudja, mi lett az "eladott" kisbabája sorsa, hiszen az ő élete időközben egyenesbe került. De van-e joga egy örökbefogadó anyának egy ilyen hírt közölni a kicsi szülőanyjával? Bátorság vagy önzőség ekkora fájdalmat okozni valakinek, aki végre-valahára, oly sok idő után megbékélt a sorsával? Segít-e ez az utazás a gyászoló nevelőanyának, vagy csak még több fájdalmat zúdít ezzel magára?
A film lassú, nagyon sok benne a fájdalmat feldolgozó kép. Nem tudom, valóban szükséges-e mindezt ilyen hosszan, ennyire részletesen, belső monológok vagy narráció nélkül bemutatni, hiszen sok esetben csak annyit látunk, hogy a gyászoló anya az ablakon néz ki, vagy magzatpózban összegömbölyödve sír, máskor egy fotót néz hosszasan. Átjön a helyzete, a lelkiállapota, az önbüntetése, az önmagának megbocsátani nem tudása, de talán elég lett volna fele vagy harmadennyi jelenet is Isabelle kálváriájáról.
Marie Vien, a forgatókönyvíró nem csak a gyászoló Isabelle, hanem a vietnamiakban lévő zsigeri gyűlölet eredetére is rávilágít, valamint az ezekkel kapcsolatos problémákra. Thuy ugyanis egy franciának, vagyis az ellenségnek szült gyereket anno, épp egy olyan embernek, akinek a népe tönkretette a vietnami embereket, történetesen Thuy családját is. Hogy az ő szerelme konkrétan sosem tehetett erről, nem számít, hisz minden francia ellenség... minden nyugati gonosz, kizsákmányoló gyilkos, az amerikai bombázástól kezdve a teherbe esett vietnami lányokig mindenről ők tehetnek.
Sok-sok évvel később Thuy mégis arra kéri a nagymamáját, aki annak idején elvette tőle a babáját, hogy legalább halálában fogadja el az ő ártatlan kislányát - a film egyik legmegrázóbb jelenete ez, amelyben nem sok szó hangzik el, csak egy mozdulatot látunk, de az mindenre választ ad.
Nem könnyű ezt a drámát bárkinek is ajánlani, mert nagyon nehezen emészthető, megviseli az embert, annyira realisztikus és fájó, ugyanakkor a rendezés művészi, Bertrand Chénier fájdalmas zenéje simogatóan szép, a színészi játék pedig kifogástalan. A drámakedvelőknek egész biztosan tetszeni fog, és azoknak, akik szeretik a keleti tájakon játszódó történeteket, illetve az anyaságról, nehézségekről szóló, lelki húrokat mélyen megpendítő filmeket.