A HBO Max egy új, 92 perces krimivel rukkolt elő, amelynek főhőse - Isten tudja, miért, de - megint egy nyugdíjas nő, aki keményebb és fifikásabb mindenkinél. Az erős női hőssel nem is lenne probléma, hiszen Lagerthát és Arwent is imádtuk, no és Uma Thurmant a Kill Billben, és Ellen Ripley-t meg a Fekete Özvegyet, de egyikük sem volt hajlott korú, gyenge fizikumú, labilis idegrendszerű, sem törékeny, amilyen A bosszú mértéke című film főszereplője.
A történet egy anya életének legkeserűbb pillanatát dolgozza fel: Lillian Cooper (Melissa Leo), a roppant sikeres színésznő a drogos zenész fia, Curtis (Jake Weary) darabokra hulló életének összeragasztgatásával tölti az idejét. A srác ugyanis egy sikeres elvonón van túl, és bár mindenki tart a visszaesésétől, barátnőjével, Oliviával (Jasmine Carmichael) közös új, balhé- és drogmentes életét tervezgeti.
Azonban, ahogy azt az előzetesből is tudni lehet, beüt a krach: a zenész - barátnőjével együtt - drogtúladagolásban életét veszti. Az anya úgy érzi, beleőrül a fájdalomba, ezért nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki a felelős a fia haláláért. Fia zenésztársait faggatja, akik gyakorlatilag erőlködés nélkül "köpnek" neki, de nincs ereje sem magának a halálesetnek, sem a temetésnek, sem a nyomozás egyes fázisainak.
Az útja egy talányos nevű dílerhez (Bella Thorne) vezeti, aki többet tud, mint amit a gyászoló asszony feltételez róla... Sajnos az ő karaktere is roppant színtelen, az első perctől tudni lehet, mi az ő "háttértörténete", de ahogy a két nő egymással keménykedik (konyhakéssel és szájkaratéval), nos, az a valódi mélypont. Innen indulna be elvileg az "akció", és voltaképp be is indul, de olyan botrányosan rossz rendezéssel, hogy ember legyen a talpán, aki képes végignézni.
Bár Melissa Leo jól játszik, az általa megformált karakter jelenetei rettentő felszínesek, így az Oscar-díjas színésznő nem sokat tud javítani a film színvonalán. A fia halálát gyászoló karakter nem viselkedik életszerűen: miután a fiát holtan találja a rendőrség, ő aznap a szokásos esti arcápolási-fésülködési rutint elvégezve, szépen kikészített hálóingben készül lefeküdni aludni - mint egy szokásos szerda este. Csakhogy pár órával azelőtt elveszítette az egyetlen fiát, az egyetlen rokonát, ráadásul gyalázatos, bűncselekményre hajazó módon. Melyik anya fésülködne és készülődne "normálisan" lefeküdni aznap éjjel? Az ő karakterének aznap zokognia kellett volna, vagy leinni magát, összekuporodva feküdni a kanapén egy levél nyugtató mellett, vagy az ablak előtt a sírástól kimerülve, apatikusan kibámulni a sötétbe.
Aztán másnap, amikor megjön a nyomozó, kedélyesen pitézgetve beszélget a rendőrrel - úgy, hogy még 24 órája sincs, hogy meghalt a fia, de ő pitét csipeget és nevetgél. Ez nem életszerű, és roppant zavaró. A film ráadásul telis-tele van ilyen és ehhez hasonló érzelemmentes és a történet dramaturgiájához egyáltalán nem illő jelenetekkel - mindez vitathatatlanul a forgatókönyvíró, Kenny Walakandou "sara".
A rendezés csapnivaló. Az elsőfilmes Peyfa valószínűleg jobban tette volna, ha osztozik a feladaton és a munkáért kapott honoráriumon egy nála sokkal, de sokkal tapasztaltabb rendezővel. Így azonban hiába látjuk, mit akartak megmutatni, sokkolóan amatőr módon vannak a jelenetek felvéve, néha az az érzése az embernek, hogy ennél a gimis diákok telefonnal jobb történeteket vesznek fel az órák közötti szünetekben. Az érzelmek hiánya szintén szembetűnő: ahol a karaktereknek bánatot vagy szomorúságot kellett volna megélniük, semmi nem jön át. A jelenet leforog (majdnem mindig ugyanolyan szögben felvéve), de nem érezzük a történet mélységeit és csúcspontjait. A gyilkosságok a 70-es évekbeli Derrick-filmeket idézik, bár ott lehet, több izgalmat rejtettek az egy-egy pillanatra felvillanó, fehér krétával földre rajzolt hulla-körvonalak.
Nagyon sok színpadi jelenetet kapunk, noha már az elsőből is megértjük, hogy a főhősünk egy idős színésznő, így sem súlya, sem értelme nincs ezeknek az ily módon elpocsékolt játékidő-perceknek, de legalább roppant unalmas lesz tőle az egyébként is lassú film.
A zenész srácot alakító Jake Weary a film egyetlen fénypontja, ő nagyon jól hozza a drogos, labilis fiút, ám olyan gyenge dalokat adtak a szájába, amitől ismét elképedhetünk - pláne attól, hogy még az is hamisan van felénekelve az eredeti verzióban. Ennek ellenére az ő rövid jelenetei élvezhetők. Tulajdonképpen izgalmasabb lett volna a történet, ha a mamát ölik meg, nem pedig a rocksztárt, így azonban Lilian felveszi a kesztyűt büntetőhadjáratba kezd. És persze kapunk egy kis Macbethet és egy kis Hamletet, de minek? A gyilkos jelenetek súlytalanok, nem érzünk semmit, kicsit mintha a Barátok köztben lennénk, ahol tudjuk, a színészek úgysem halnak meg igaziból.
Nem tudom, hogy kinek ajánljam a filmet. Insomniásoknak jó lehet, mert 5 percenként álomkór-rohamot kap az ember (Jake Weary távozásától kezdődően). Persze, aki hitelesnek érzi a hatvanas nagyik fegyverropogtatását, és hogy a mami-Rambók keményebbek minden fiatal férfinál és nőnél, azoknak lehet, hogy tetszeni fog, de másoknak színtiszta időpocsékolás.