Az HBO legújabb, hatrészes minisorozata ezúttal egy trópusi paradicsomba, jelesül a Hawaii-szigeteken található, eldugott, exkluzív White Lotus hotelbe és üdülőhelyre kalauzolja el a nézőt. Mike White alkotása nagyon erősen Agatha Christie stílusára hajaz, bár nincs annyi finom szövevényesség a történetében, mint az angol írónő regényeiben. A történet szerkezete azonban teljesen azonos: adott egy luxushotel, amelyben csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy levezessék a mindennapok feszültségét, ám rögtön az első percekben kiderül, hogy valaki meghalt - és innen visszaugrunk egy hetet az időben, hogy megtudjuk, mi történt. A karaktereket ezúttal érdekes módon nem egy narrátor, hanem két főszereplő tinilány szemén keresztül ismerjük meg, akik kvázi kibeszélik az útitársaikat a sziget felé hajókázva. Már ekkor elkezdünk találgatni, hogy vajon melyikük nem éli túl ezt a nyaralást?
A történetnek ily módon több főszereplője van, ők a luxushotel vendégei: egy nászutas párocska, akikről csak annyit tudunk, hogy a férj, Shane (Jake Lacy) rettentő tehetős, a feleség, Rachel Patton (Alexandra Daddario) pedig csinoska, de ezen kívül semmit sem tud felmutatni. Aztán ott van az anyja hamvait hurcoló, középkorú, hisztérikus szingli nő, Tanya McQuoid (Jennifer Coolidge), aki mindig rém sokat beszél és mindenkire rátelepszik. No és a fura Mossbacher család: a technológiai vezérigazgató anyuka, Nicole (Connie Britton), az elnyomott apuka, Mark (Steve Zahn, aki a legszerethetőbb karaktert hozza), az undok másodéves főiskolás lányuk, Olivia a barátnőjével, Paulával (Sidney Sweeney és Britanny O'Grady), és a gamer fiuk, Quinn (Fred Hechinger), aki fel sem néz a telefonjából - és aki a történet során a legfigyelemreméltóbb karakterfejlődést mutatja. Egyikük sem fogja fel igazán, milyen csodás élete van (lehetne), panaszaik egyszerre komikusak és drámaiak. Az első epizódokban komolyan elgondolkodik az ember, vajon hová fog kifutni ez a történet?
A forgatókönyv bár lassan indítja el a cselekményt, nagyon jó, a történet emiatt és a remek színészi gárda miatt (mert bizony itt mindenki kifogástalan alakítást hoz) nagyon nézeti magát. Minden epizód végén egyre kíváncsibbá teszik az embert, tudni akarjuk, ki fog meghalni, mert tulajdonképpen bárki sorsába belefér egy véletlen baleset, egy hirtelen felindultságból elkövetett gyilkosság, egy drog- vagy alkohol túladagolás vagy akár az öngyilkosság. Hogy miért? Mert mindannyian nyomorultak a maguk módján. Mindannyian bántják egymást. Mindannyian frusztráltak. Mindannyian sérültek, még azok is, akik "normálisnak" tűnnek. Mivel minden részben egyre közelebb kerülünk a "biztos halálhoz", fejben minden szereplőnek "megírjuk" a maga tragédiáját és aztán várunk, figyelünk, hogy vajon igazunk lesz-e? Itt persze nincs nyomozás és nem egy nyomozó kérdései mentén, hanem az események sodrása folyamán derül ki minden, de mindenki gyanús, mindenki potenciális tettes és áldozat is egyben. Hol megdöbbenünk, hol felröhögünk, hol elámulunk és azt mondjuk, hát igen...
Fekete komédia ez, a poénok ütnek, még ha olykor sokkolóak is. Gondolok itt az első epizód 19. percére (mindenki tudni fogja, mire gondolok), és az utolsó rész kofferes jelenetére, ami jókora maflást ad a nézőnek.
A helyszín és az operatőri munka lélegzetelállító. Ez valóban a Paradicsom, ahová valószínűleg mindannyian boldogan elmennénk, de közben az elénk tárt problémák/érzések, még ha ez a gazdagok nyűge is, javarészt ismerős: hipochondria, neurózis, mobilfüggőség, önzőség, hazugság, eltitkolt szexuális identitás, karrierválság, irigység, féltékenység, hazugság, bosszúszomj.
Ami különösen érdekessé teszi mindezt, az az, hogy ebben a történetben nemcsak a gazdagokat, hanem az őket kiszolgáló személyzetet is megismerjük: a hotel igazgatóját, Armandot (akit Murray Bartlett lenyűgözően alakít), a wellness részleg vezetőjét, Belindát (Natasha Rothwell), a helyes copfos pincért és az első napját itt töltő szobalányt. Az ő életük sem fenékig tejfel (bár ezt a gazdagok nem látják, hisz a személyzet dolga az, hogy mindig mosolyogjon), problémáik simán versenyre kelhetnének az állandóan nekik panaszkodó, síró-rívó, kötekedő és arcoskodó gazdagokéval, ez pedig egy nagyon izgalmas kiindulópont egy ilyen történetben, hiszen sok-sok konfliktust és megoldást eredményez a későbbiekben.
A mesés helyszín, az itt élő őslakosok beszivárgó kultúrája, a tenger, a felkelő nap látványa olyan hátteret ad az eseményeknek, ami spirituális szintre emeli az itt nyaralók (és dolgozók) lelkének észrevétlenül megjárt sajátos kálváriáját.
Armand mindig mosolygó, készséges álarca zseniális, hisz a vendégek nem látnak mögé, ahogy erőből elviseli a vendégek szeszélyeit, követeléseit és panaszait, de érezzük közben, hogy ez egy vékonyka jég, amely kezd megrepedezni, ahogy egyre nő a férfin a nyomás. Egyre kevésbé bírja a sok nyűglődő milliomost, akiknek semmi sem jó, pedig szó szerint tejben-vajban vannak fürösztve. Az ő "fékje" Belinda, higgadt kolléganője, aki őszintén hisz a holisztikus egységben, a meditáció erejében és a jó energiákban, noha halálra dolgozza magát egy olyan csekély összegért, ami sosem fogja megváltoztatni az életét.
A szálloda fura vendégei nem könnyítik meg a személyzet dolgát: az irritáló tinilányok folyton drogoznak és beszólnak a szülőknek. Számomra az az egyetlen negatívum a filmben, hogy túlságosan "jófejségnek" állítja be a drogozást, legyen szó kokainról, fűről vagy tablettákról és a rá ivott alkoholról, mert a lányok mindent nyomnak, és mindentől azonnal szép lesz a világ. Kettejük konfliktusa a drogozós jelenetek nélkül is szépen lejött volna, felesleges volt a drogreklám, de ez nyilván, mint az unatkozó gazdag lányok titkos játékszere került a képbe.
Izgalmas a civakodó nászutaspár krízise is, ahol sokáig meg sem értjük, miért nem örül az ifjú ara annak, hogy beházasodott egy milliárdos férj családjába, hisz a férje helyes, kedves, még ha kissé kötekedő is, no és a neurotikus Tanya őrülete, aki az anyja hamvait úgy hurcolja magával, mint egy retikült, és folyton rátelepszik valakire, akár a dudva.
A kedvencem a gamer srác, Quinn volt, akiről nem hittem, hogy valaha is el tud szakadni a képernyőtől. A közte és az apja közötti kapcsolat evolúciója figyelemreméltó és egyben szívet tépő, hisz apa és fia egyáltalán nem ismerik egymást, mégis az ott átélt események hatására mindketten változni kezdenek.
White minden egyes történetszálban egyre mélyebben elmerül, és megmutatja nekünk, hogy mi teszi ezeket az embereket ennyire boldogtalanná, miközben minden egyes epizódban más perspektívából mutatja be a szereplőket. Ennek köszönhetően hol arrogáns szemétládának látjuk az egyes karaktereket, hol sérült embereknek, akik ugyanolyan esendők, mint az átlagemberek.
A Fehér lótusz egyszerre szellemes, mégis felkavaró sorozat. Kötelező néznivaló mindazoknak, akik olyan szériára vágynak, ami kikapcsolja őket, mégis kapnak egy kis rejtélyt, egy jókora adag fekete humort, mesés tájakat, pergő eseményeket és gondolkodási időt - önmagukra. Mert ez a film elgondolkodtatja az embert arról, mi fontos igazán az életben, és arról is, hogy mennyire nem e szerint éljük az életünket.