Az Amazon Prime romantikus drámája Richard Tanne rendezésében Tanne Krystal Sutherland azonos című ifjúsági bestsellere alapján készült. A főszerepeket olyan fiatal színészek kapták, mint Lili Reinhart, a Riverdale, illetve Austin Abrams, az Eufória sztárja. A történet gimis-tinis problémákat dolgoz fel, egy tragédia árnyékában.
Grace (Lili Reinhart) végzős diák, aki a többiekhez képest túlságosan zárkózottnak és magának valónak tűnik. Bottal jár, mert biceg, az arca komor, a tekintete bánatos. Meseszépen ír (bár a balesete óta nem találja igazán a hangját), így őt osztják be az iskolaújság új főszerkesztője, Henry mellé.
A srác született író, de még nem érett be, mint a jó bor - hiányzik valami az életéből, ami különleges löketet adhatna az egyébként nagyon is jól működő írói vénájának, valami, ami felszínre hozhatná a legmélyebb érzéseit és a legszebb gondolatait. Mint ahogy az az előzetesből is kiderül, ők ketten vonzódni kezdenek egymáshoz, de aztán - velük együtt - rádöbbenünk, hogy a tinikori szerelem sosem lehet problémamentes és egyszerű.
A hagyományos tini-románcnak induló film azonban súlyos témákat boncolgat: a gyász, a továbblépést blokkoló örökös bűntudat, a feldolgozhatatlan fájdalmat kísérő mentális problémák szinte megnyomorítják az amúgy is mozgáskorlátozott lányt, akit a fizikai rehabilitáción túl lelkileg senki sem istápol. De lehet-e azon segíteni, aki maga sem akarja ezt? Előre lehet-e tolni azt az úton, aki a múltba kapaszkodik, aki egy letűnt időben él, aki nem hajlandó tudomásul venni mindazt, ami megtörtént?
Lili Reinhart szívszorítóan alakítja a sebzett lelkű, sánta diáklányt, szívfájdalma könnyeket csal a néző szemébe. A Riverdale-ben is nagyon szerethető alakítást nyújtott és azt hiszem, mindenki imádta a Jugheaddel való szerelmét, de ebben a filmben több teret kapott, hogy megmutassa drámai tehetségét. Igaz, itt a kémia (hiába ez a film címe) közte és a főszereplő Abrams között teljes mértékben hiányzik. A karaktereiket mindketten nagyon jól hozzák, de kettejük viszonya hiteltelen, a közös erotikus jelenetük béna, a csókjukban az égvilágon nincs semmi érzelem. Ez meglehet, a szerencsétlen szereplőválasztáson múlik - Henry szerepére mást, egy fiatal Jude Law-kaliberű srácot kellett volna a készítőknek találniuk. A rendező is érezhette volna persze, hogy ez a fajta suta erotika csak tovább ront a főszereplők között nem létező kémián.
Az ismétlődő gyenge jelenetek tovább rontanak a szerelmespár üres kapcsolatán: a srác kb. 3-4 alkalommal kéri, hogy a lány vigye haza a kocsiján, mert nem akar gyalogolni. Nem lehetett volna fordítva? Nem tud gyalogolni egy 17 éves srác, de a sánta lány hazamegy a botjával? Nagyon sok a céltalan sétálgatás is, ami alatt lehetett volna fajsúlyosabb témákról is beszélni, vagy történehetett volna valami, esetleg bevághattak volna flashbackeket a balesetről vagy megmutathatták volna, mi játszódik le Henry fejében, miközben a lányért küzd - mert ez így roppant lassú és unalmas volt.
A forgatókönyv mindemellett tele van szépséges írói képekkel (más kérdés, hogy a tizenéves gimisek nem írnak így), ami kétségkívül szebbé és romantikusabbá teszi a történetet. Megkapóak a a drámai jelenetek is - kár, hogy ennyire nem ügyeltek arra, hogy a főszereplők közt igenis meglegyen az a szikra, amitől az egész történet igazán átütő lehetett volna. A Riverdale-ben Cole Sprouse egy-egy pillantása fájóbb volt (ahogy Reinhartra nézett), mint Abrams hosszú könnyes monológjai ebben a filmben. Pedig Henry karaktere kellőképpen sokrétű, hisz intelligens, érzelmes, hűséges, ráadásul rajong a japán Kincugiért, amely során porított arany, ezüst vagy platina keverékével varázsolják újjá azt, ami egykoron elromlott - épp úgy, ahogy ő próbálja megjavítani Grace összetört lelkét és életét. Ez egy nagyon szép és eredeti párhuzam, ami tökéletesen szimbolizálja Henry Grace iránt érzett odaadó szeretetét.
A mellékszereplők meglehetősen súlytalanok, mondjuk nem is hiányoznak túlzottan a fő csapásokra, amelyek elég erősek ahhoz hogy elvigyék a történetet, csak furcsa, hogy ennyire jellegtelennek írták meg őket. A fókuszba helyezett dráma lassan bontakozik ki, Reinhart játéka pedig sokat hozzáad a feldolgozhatatlan tragédia jövőre telepedő árnyaihoz, ami nem csak a lány, de egykori szerelme szülei, a saját anyja, és Henry életét is egyre inkább tönkreteszi. De lehet-e hibáztatni ezért egy sérült lelket, egy szerelmét gyászoló fiatalt? Elvárható-e tőle, hogy mindenen egy huszárvágással lépjen túl és kezdjen új életet? És meddig tartson ki az, aki egy ilyen sérült ember gyógyulására vár? Betegedjen ő is bele a másik szenvedésébe, vagy inkább hagyja sorsára, hisz úgyis végleg elromlott benne valami, amit soha többé nem lehet megjavítani? És itt jön a képbe újra a törött kerámiák arannyal (vagyis a sérült lélek szeretettel) történő megjavítása...
A romantikus filmek szerelmeseinek - a nyilvánvaló gyermekbetegségei ellenére is - tetszeni fog ez a film, de a drámarajongók sem fognak csalódni benne. Lili Reinhart és Austin Abrams követőinek kötelező alkotás, de azoknak is érdemes megnézniük, akik szeretik az újságírós, írós témájú filmeket és az elgondolkodtató történeteket.