A Netflix legújabb valódi gyöngyszeme kétségkívül a 2020-as, Kevin Costner nevével fémjelzett thriller, A vér földje, amely Thomas Bezucha író-rendezőnek és az erős színészi játéknak köszönhetően üdítő csemege lehet minden drámakedvelő néző számára.
A Larry Watson azonos című regénye alapján készült filmben nincs felesleges szócséplés, nincsenek üres pillanatok, se feleslegesen felvett képkockák. Ez az a történet, amiben minden másodpercnek jelentése van, amelyek, akárcsak a puzzle-darabok, végül egymásba simulnak.
Egy magányosan hazatérő fekete ló a farmon álló ház ablaka előtt, egy járdára esett fagyi, egy beszédes tekintetű ex-rendőr és egy elszánt nagymama, akiről az első pillanattól kezdve tudhatjuk, hogy - ha rá is vonatkozik az eredeti cím (Let Him Go) -, ő sohasem fogja feladni.
A film első képkockái western hangulatot idéznek: egy montanai farmot látunk az 1960-as évek végén, a középpontban egy idős házaspár, George és Margaret Blackledge (Kevin Costner és Diane Lane). Egy békés családi idillben élő többgenerációs család mindennapjai elevenednek meg előttünk, ahogy a nagyszülők, valamint a fiuk, James (Ryan Bruce) és a menyük, Lorna (Kayli Carter) gyereket nevelnek, a lovaikat gondozzák és igyekeznek megteremteni maguknak a napi betevőt. Aztán megjelenik egy magányos fekete ló az ablak előtt, nyereggel, teljes felszereléssel a hátán, és bár senki nem mond semmit, tudjuk, érezzük, hogy baj van - Jamesszel történt valami. Aztán látjuk, mi történt, és a filmre rögvest sötétség borul - egyébként a képkockák tekintetében is, ami remekül árnyalja a történet mélybe tartó, egyre feszülő spirálját.
A nyugalmazott sheriffet alakító Kevin Costner és a feleségét játszó Diane Lane elképesztő alakítást nyújtanak. Ezekben a vészterhes jelenetekben szinte alig kapnak szöveget, mégis, a rendezésnek és a játékuknak köszönhetően velük együtt összeroppanunk. A család békés világa darabokra hullik egy pillanat alatt.
A temetés után felgyorsulnak az események: Blackledge-ék menye férjhez megy Donnie Weboyhoz (Will Brittain), majd az újdonsült család egyszerűen eltűnik a városból a kis Jimmyvel, anélkül hogy üzenetet hagynának a nagyszülőknek. Margaret tudja, hogy nagy a baj, hisz látta, milyen a fia "utódja", tudja, hogy a férfi egy agresszív barom, akinek folyton "eljár a keze", és Istent-embert nem ismerve, nőt-gyermeket egyaránt megver. A film egyik leghangsúlyosabb (és rendezői szempontból a legütősebb) jelenete ez, hiszen egyetlen szó sem hangzik el, mégis Margaret szemén át látjuk, miként bánik a nyílt utcán Donnie a szeretteivel.
Thomas Bezucha rendezése elképesztően jó és tökéletes összhangban van az operatőr, Guy Godfree munkájával. Igaz, vannak lassú folyású jelenetek a filmben, de mindnek jelentősége van, az érzelmek pedig egyre fokozódnak. Egyre inkább megismerjük a házaspár lelki világát és a motivációját. A pár ugyanis, látva, milyen undorító, bántalmazó barom a menyük második férje, úgy döntenek, visszaszerzik tőle az unokájukat. Igen ám, de a kisfiút a férfi igencsak furcsa családja afféle túszként tartja magánál, noha a gyermek még csak nem is vérrokonuk. Egykori menyük megfélemlítve él közöttük, bár róla sokáig nehéz eldönteni, hogy áldozat vagy csak egy egyszerű, gerinctelen némber.
Lane és Costner között tökéletes a kémia: érezhető, hogy filmbéli karaktereik már sokat megéltek, jóban-rosszban egymás mellett álltak - ez alapozza meg a későbbi "szövetségüket", az erejüket, ami tűzön-vízen át elkíséri őket. Egyáltalán nem jelent problémát a főhősök kora, vagy az, hogy ebben a filmben az "ellenséggel" szemben csúnya létszám- és erőhátrányban vannak. Erkölcsi tartásuk, hitük és egymásba vetett bizalmuk szemmel láthatóan legyőzhetetlenné teszi őket, még akkor is, ha végig érezzük, itt nem lesz garantált happy end, itt eleshetnek a jók, ebben a történetben nem feltétlenül győz az igazság.
A nagyszülők döntésével vélhetően mindannyian egyetértünk, mégis kétségek merülnek fel bennünk: miért nem fordulnak a helyi seriffhez? Miért nem kérnek segítséget? De közben ott vannak a válaszok a kimondatlan szavak között: ezek tisztességes emberek, akik azt hiszik, szép szóval is el lehet intézni mindent.
Lane csodásan alakítja a megtört szívű, gyászoló anyát, és az unokájáért aggódó nagymamát, aki képes tortával a kezében, a legszebb mosolyát elővéve nyomozni a kisfiú után, majd szembeszállni az új "vejével", miközben az épp ököllel akarja szétverni a fejét. Mert ahogy az sejthető, az újdonsült család nem adja se a nőt, se a gyermeket. A két "csapat" egymásnak feszül és úgy tűnik, senki nem enged, ezen a ponton a cél felülírja az emberi élet fontosságát.
Meg kell hagyni, hogy az Észak-Dakotában, az elszigetelt tanyán élő pszichopata Weboy-család minden tagja kiválóan hozza a szerepét. Tulajdonképpen sokáig nem csinálnak semmit, mégis a viselkedésük, a tartásuk, a pillantásuk olyan, hogy becsinál tőlük a néző. Érezhető, hogy közülük nincs menekvés. Ezen a ponton is elképesztően erős a rendezés, az operatőri- és a színészi munka.
Blanche Weboy (Lesley Manville) lenyűgözően kelti életre a szerepét - nála jobban azt hiszem, meglehet, sosem gyűlöltek még jobban női karaktert a nézők. Mert Blanche egy harsány kacagású, folyton dohányzó, velejéig romlott, nárcisztikus öregasszony, aki őrült szektavezérként irányítja a szalmaagyú, de annál agresszívabb, felnőttként is bábként irányítható fiait. Rémisztő hely, egy rémisztő családdal és egy csapdával, amelybe George és Margaret gyanútlanul besétál.
A legidősebb fiú, Bill (Jeffrey Donovan) épp az anyja ellentéte: ő visszafogottan, már-már "kedvesen" fenyegetőzik: olyan stílusban, hogy bár a férfi folyton mosolyog és viccelődik, mégis, a kisugárzásától megfagy az ember ereiben a vér. A többiek pedig valamiért mindig a közelben vannak és csak néznek, mint az ugrásra váró vadászkutyák, hogy torkon harapják a kijelölt áldozatot. A feszültség fokozatosan nő, és érezhető, bármelyik pillanatban elkezdődhet a csetepaté vagy épp ellenkezőleg, minden véget érhet.
Nagyon helyes a filmben feltűnő nehéz sorsú, magányos fiatal indián (Booboo Stewart), akinek sorsa már önmagában is megindító, és bár eleinte nem értjük, miként kapcsolódik ő ehhez a családi drámához, idővel szépen ő is bevonódik a történetbe.
Hogy kinek ajánlanám a filmet? Az erős rendezésre és kiváló színészi munkára szomjazó nézőknek, és azoknak, akik kedvelik a western-köntösbe bújtatott drámákat, a mondanivalóval rendelkezdő történeteket, a pszichopata családokkal folytatott küzdelmeket és az erőteljes női karaktereket.