A Netflix legújabb családi filmje Pauls Toutonghi azonos című könyve alapján készült. A Stephen Herek (Kaptál még egy esélyt, 101 kiskutya) által rendezett adaptáció ugyan sokban eltér az eredeti sztoritól, az üzenete maximálisan átjön, ha pedig a főszereplők között valódi kutyák szerepelnek, nagy csalódás nem érheti az embert - legalábbis a kutyakedvelőket.
A történet főse egy különc egyetemista srác, Fielding (John Berchtold), akit nemrégiben dobott a barátnője, és aki valamiért nem találja a helyét a világban, de tulajdonképpen a campuson sem. Bár akadnak barátai (vagy inkább csak csoporttársai), egyikük sem áll közel hozzá, egyikük sem érti meg, de mintha neki sem lenne rájuk igazán szüksége.
Fielding úgy dönt, hogy a sintértelepről magához vesz egy menhelyi kutyát (mondván, az legalább szeretni fogja) - és azt hiszem, ezen a ponton a legtöbb néző a szívébe zárja az eddig a ponton kifejezetten lúzernek és semmirekellőnek tűnő srácot. Hiszen még magáról sem igazán tud gondoskodni, pénze is hol van, hol nincs, és míg mindenki más a zsebében kecsegtető munkaszerződésekkel várja a diplomaosztó napját, Fieldingnek gőze nincs arról, mihez kezdjen az életével. Ezzel szemben azt pontosan tudja, bármit is hozzon a jövő, ő soha, de soha nem szakad el a kutyájától, aki ettől kezdve éjjel-nappal vele tart mindenhová.
Fielding szülei, John és Ginny Marshall (Kimberly Williams-Paisley és Rob Lowe) későn döbbennek rá, hogy tetszik vagy sem, a diplomaosztó után Fielding a kutyájával együtt költözik haza, noha ők teljesen alkalmatlannak tartják a fiukat az állattartásra. Rengeteg konfliktus adódik az apa-fia közti személyiség- és gondolkodásbeli különbségekből, hiszen John komoly üzletember, akinek nem tetszik fia hebrencssége, és az, hogy Fieldingnek látszólag gőze sincs a felelősségtudatról. Ginny, bár nem áll nyíltan egyik fél mellé sem, érezhető hogy a fia felé húz - méghozzá a flashbackeknek köszönhetően, amelyekből megtudjuk, anyuka is egykor "kutyás" kislány volt, aki súlyos titkokat és fájó emlékeket hurcol a szívében.
Gonkert egy kölyök, majd később egy felnőtt golden retriever "kutyaszínész" alakítja, Ginny gyermekkori kutyáját, Ojit pedig egy akita (egy Észak-Japánból származó kutyafajta). Mindegyik kutya uralja a vásznat, élmény minden játékidő-perc, ami velük telik.
A rendező nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a drámai és a felemelő pillanatok között, így nincsenek giccses jelenetek, nincs eltúlozva a kutya elvesztése okozta riadalom. Mert bizony szegény Gonker eltűnik az erdőben, és úgy tűnik, sosem kerül többé elő. Az ő esetében azonban még súlyosabb a probléma, mint más házi kedvencek esetében, hiszen Gonker Addison-kórban (egy különleges betegségben) szenved, amit havonta kezelni kell, különben meg is halhat szegény kutya. A naptárnapok kegyetlenül peregni kezdenek, Fielding pedig foggal-körömmel küzd azért, hogy bármilyen áron, de megtalálja a kutyáját. A keresésben nem csak a családja, de rengeteg idegen is részt vesz - az összehangolt segítségnyújtást, az önzetlen jó emberek segítségét jó látni, ez szépen tompítja a dráma okozta sokkhatást, hisz végig reméljük, Gonker egyszer hazatalál.
A színészek egytől egyig kiváló játékot nyújtanak. Rob Lowe karaktere egy merev, céltudatos férfit takar, aki mindenáron embert akar faragni semmirekellő fiából, de közben nagyon is fontos neki a srác lelke, az érzései, és jobban megérti őt, mint ahogy azt Fielding gondolná. Nagyon jók a szarkasztikus beszólásai és megmosolyogtatóan szép az a lelki evolúció, amelyen keresztül megy, miközben ő és az általa eleinte mélyen lenézett "ostoba" kutya összebarátkoznak.
A jelenetek zöme a történet szerint az Appalache-ösvényen játszódik. A készítők a virginiai helyszínt meseszép georgiai tájakon vették fel, így kellőképpen vadregényes és izgalmas a környezet ahhoz, hogy Michael Martinez operatőr munkája nagyot szóljon és hogy igazán valósnak érezzük az elkeseredett küzdelmet, ami az idő előrehaladtával sajnos egyre kilátástalanabbnak tűnik. Nagyon szépek és megkapóak a kutyás jelenetek, látszik, hogy az operatőr lubickolt ebben a feladatban és a színészek is élvezték a kutyákkal közös jeleneteket.
A történet nagyon szépen rávilágít arra, hogy egy kutya olykor sokkal többet adhat az embernek, mint egy másik ember. Egy kutya sosem veri át a gazdáját, nem színlel, nem hazudik, nem alakoskodik, nincsenek olyan gyarló tulajdonságai, mint az embereknek, ellenben szívből szeret, akkor is, ha a gazdája unja őt vagy nincs kedve hozzá, mindig boldog, mindig odaadó, csupa szív, csupa szeretet. Kutyás vonalon egyedül az volt furcsa, hogy a készítők Gonker szájába többször is agyoncukrozott amerikai fánkot adtak, noha a cukor nagyon ártalmas a kutyáknak. A jelenet jópofa volt, de ennyi erővel adhattak volna bármilyen jutalomfalatot neki, és akkor nem kapnának a szívükhöz a felelős kutyagazdák, akik pontosan tudják, hogy ez bizony nem jó így.
Ginnyről eleinte úgy véljük, hogy a fia miatt küzd azért, hogy megtalálják Gonkert, de idővel rájövünk, részben maga miatt teszi ezt, hogy begyógyítsa kislányként szerzett lelki sebeit. Az apa és fiú közös útja pedig valójában spirituális út is, hiszen akárcsak az El Caminón az emberek, ők is rádöbbennek arra, mi az, ami igazán fontos az életben. Ők is tanulnak és tanításokat kapnak - sokszor a legváratlanabb helyzetekben, a legváratlanabbul elébük toppanó emberektől. John ezen az úton azt hiszem, jobban meg tudja mutatni a fiának azt, hogy mit jelent apának lenni, mint amikor otthon próbálta. Lowe, aki egyben a film produceri feladatait is ellátta, John szerepében megmutatja, milyen mély is az apai szeretet - még akkor is, ha a fia nem érti őt teljesen.
Hogy kinek ajánlom ezt a filmet? Családosoknak, kisebb-nagyobb gyerekeknek, kutyatulajdonosoknak, és állatbarátoknak. Mindazoknak, akik szeretik a szívmelengető, állatok főszereplésével készült kalandos történeteket.