Hirdetés

Kibeszélő: Az utolsó lépcsőfok - véres dráma Észak-Karolinában

|

Sebes fejű női holttest hever a vérrel összefröcskölt lépcsőházban. De ha "csak" baleset történt, mi magyarázza a horrorisztikus sérüléseit?

Hirdetés

Az HBO igencsak nagy népszerűségének örvendő sorozata, Az utolsó lépcsőfok egy megtörtént esetet dolgoz fel: 2001-ben az Észak-Karolinában (ma is élő) Michael Peterson amerikai író felesége, Kathleen tisztázatlan körülmények között balesetet szenvedett a család mesébe illő birtokán. Az esetről azóta számos cikk, könyv, sőt egy dokumentumfilm-sorozat is készült már, a közvéleményt azonban a történtek azóta sem hagyják nyugodni.

Hirdetés

A film sokkolóan indul. Egy rendőrségi segélyhívó vonalat hallunk, amelyen egy kétségbeesett, pániktól hebegő férfi próbálja menteni a balesetet szenvedett feleségét. Állítása szerint az asszony, Kathleen Peterson (Toni Collette) legurult a kastélynak is beillő hatalmas családi ház egyik hátsó, meredek lépcsőjén. Még lélegzik, ám nyakig véres, a férj pedig nem tudja, mit tegyen, amíg a mentők kiérnek. Aztán még egy hívás fut be, ám Michael Peterson (Colin Firth) már arról számol be, hogy a neje kilehelte a lelkét. A helyszínre érkező mentősök jéggé dermednek az elébük táruló látványtól. A falakra fröcskölt vér, a vörösre színeződött lépcsőfokok és a vérbe fagyott holttest nem olyan látványt nyújt, mint amire a "baleset" szó kapcsán számítottak. Hívásukra kisvártatva megjelenik a rendőrség is, és bár senki semmit nem tud még, az indokolatlannak tűnő vérfürdő miatt gyilkosságnak vélik a családi drámát.

Antonio Campos, a rendező egyedülálló brutalitással mutatja be Kathleen halálát, ám nem hagyja sokkos állapotban a nézőt, mert amikor az ember már azt érezné, hogy "ez már sok lesz", hirtelen napsütötte visszaemlékezések tűnnek fel a vásznon. Ezekből megismerjük Petersonék házasságát, a család és a házaspár 5 gyerekének mindennapi életét. A néző idegrendszerét folyamatos, intenzíven hullámzó ingerek érik: látjuk a mosolygós Kathleent, a dolgos édesanyát, aki szívét-lelkét kiteszi a családért, majd látjuk, ahogy a rendőrségi szakértő baseball ütővel 50-féleképpen szétveri Kathleen lemodellezett makett-fejét, csak hogy kiderüljön, miként fröccsen a vér olyan szögben a falra, mint ahogy azt Petersonék házában lefényképezték. A rendező képkockáról képkockára vonja bele a nézőt a tébolyba, és nem ereszti onnan. Minden résszel mélyebbre ás a sötétségbe, miközben megdöbbentő árnyaltsággal mutatja be a megelőző körülményeket és az egyes családtagok valódi személyiségét. Mert mindannyian maszkot viselnek. De mi mást tehetnének? A gyilkosság hamar médiaszenzációvá válik, és ettől kezdve a család életét, valamint a nyilvánosan közvetített pert kvázi reality showként követi a világ.

Kathleen alakja azonban végig "köztünk" marad. Toni Collette elképesztően jól játszik. Szinte belebújunk a bőrébe, mindent látunk és érzünk, amit ő lát és érez a halálát megelőző hónapokban, hetekben, napokban, majd az utolsó órában. Látjuk, milyen élete van Michael mellett, látjuk a házasságuk legszebb és legmélyebb pillanatait, a titkaikat, a fájdalmukat.

Aztán elindul a per, és egyik pillanatban mocskos gyilkosnak, szemét, hazug pszichopatának látjuk Petersont, a másikban szegény balek áldozatnak, aki nem képes megvédeni magát, és aki, úgy tűnik, azért fog ártatlanul börtönbe kerülni, mert a kerületi ügyésszel fiatalkora óta nevetséges farokméregetésben van.

Hogy kinek van igaza? A rendező érdeme, hogy mindig annak hiszünk, aki épp bizonyít a bíróság előtt. Egymás után látjuk, ahogy Michael (többféleképpen) megöli Kathleent, majd azt, ahogy tőle függetlenül (szintén többféleképpen) bekövetkezik a tragikus baleset. Minden egyes feltevés száz százalékosan hitelesnek és logikusnak tűnik, mi pedig összezavarodunk. Ki ölte meg Kathleent? Egyáltalán baleset vagy gyilkosság volt?

A sorozat hátborzongató. Kathleen holttestét és a rajta található halálos sérüléseket olyan rettenetes fotókkal és olyan hosszasan mutatják be az esküdteknek (és az ott ülő családtagoknak), amilyenhez hasonlót talán még egyetlen sorozatban sem láttam, miközben egyre kíváncsibbá teszik a nézőt, és részről-részre éreztetik vele, hogy epizódról epizódra közelebb jut az igazsághoz.

Az eseményeket a nyilvánosság mellett egy francia forgatócsoport is nyomon követi, akikkel közeli barátságot köt a család. Michael ügyvédje, David Rudolf (Michael Stuhlbarg) egy kivételes tudású jogász, aki olyan aduászokat húz elő a farzsebéből, amelyekre senki sem számít - ám sajnos védencének is vannak titkos lapjai, amelyekről érthetetlen módon nem számol be. A múlt homályából sorra kerülnek elő a metaforikus értelemben vett csontvázak, Michael szénája pedig egyre rosszabbul áll. Pedig látva a szenvedését, szeretnénk, ha valaki tisztázná, de közben utáljuk őt azért, amilyen. De börtönbe szabad-e valakit azért juttatni, mert egy rongy ember, aki nem érdemelte meg a feleségét? Megérdemli-e az életfogytiglant, ha dulakodás miatt történt a baleset, de valójában nem volt gyilkossági szándék? Vagy létezik olyan baleset, ami ilyen brutális vérfürdővel jár?

Colin Firth egycsapásra a rajongók kedvencévé vált, amikor fiatalon eljátszotta a Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének mufurc arisztokrata főhősét, Mark Darcyt, majd a Bridget Jones filmek lehengerlő ügyvédjét, és később VI. György királyt, ám ezúttal, az igencsak antipatikus Peterson bőrébe bújva elképesztő alakítást nyújt. Meglehet, pályája csúcsa ez a szerep, amelyben percről-percre más érzéseket ébreszt a nézőben. Szánjuk, gyűlöljük, félünk tőle, együtt érzünk vele, kisfiúnak látjuk, perverznek látjuk, sérültnek, majd betegnek látjuk, úgy érezzük, belehal a bánatba, majd azt, hogy egy fifikás gyilkos, aki mindent előre eltervezett. Hogy pénzéhes és gonosz. Manipulatív. Vagy csak áldozat? Ügyefogyott balek? Egy sérült szerencsétlen? Kevés színész képes ilyen játékra, ilyen vibráló figyelem-fenntartásra, amit a megfelelő vágások és hanghatások az őrületig fokoznak. Minden részben azt várjuk, mondják ki végre, melyik verzió az igazi! 

A mellékszereplők is remek gárdát alkotnak: a mindig szomorú mostohalány szerepében Sophie Turner, a drogos fekete bárány bőrébe bújva Swarzenegger jóképű fia, Patrick, a Valerian és az ezer bolygó városából megismert, mindig karikás szemű (és itt züllött alkeszt játszó) Dane DeHaan, valamint a leszbikusságára ráébredő tinilány szerepében Odessa Young tűnik fel. De szerepet kap a fehér hajjal is gyönyörű Juliette Binoche, aki olyan szenvedélyes nyomozásba és az igazság olyan szintű hisztérikus hajszolásába kezd, hogy mi, nézők vele együtt hinni kezdünk abban, amit ő állít. A család, bár rém sokszínű (és mindenki a maga módján sérült), tökéletesen működik együtt. Őket látva az ember képtelen elhinni, hogy ebben a közegben Kathleent bárki, bármiért bántani akarta volna, ó pláne a férje, akivel úgy tűnik, valódi szerelemben éltek.

Nincsenek kiszámítható fordulatok, unalmas monológok, nincsenek felesleges flashbackek. Minden kirakós darabka fontos, de csak bizonyos sorrendben illeszthetők egymásba. A rendező zseniális munkát végzett, a színészi gárda és a stáb tökéletesen megjelenítette a homályba burkolózó, vérfürdőbe torkolló éjszakát. Nagyon kevés olyan sorozat van, ami ennyire jól felépített, feszes, igényes és izgalmas, így kitűnő választás minden krimi, börtöndráma és jogi sorozat-rajongónak. Azt hiszem, azok fogják igazán élvezni a rejtélyek feltárását, akik nem látták korábban a témában készült dokumentumfilmet, és fogalmuk sincs, hogy a történet hová fut ki.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.