A történet egy feszültséggel telt helyzetből indul: az éj leple alatt Alex, a fiatal lány, hároméves kislányával, Maddyvel a karján elhagyja erőszakos, bántalmazó barátját és padlógázzal menekül, ameddig csak a benzinje futja. Hogy kire számíthat? Senkire. Az anyja bolond, az apjával nem tartja a kapcsolatot, a barátai a férjéhez húznak. Hogy mire támaszkodhat? Semmire. Az ütött-kopott, rozsdaette autóján kívül nincs semmije, csak néhány dollárja, amiből fél napi ennivalóra futja. Mivel igencsak fiatal még, végzettsége és állása sincs, pedig Alex tehetséges író, aki kézzel ír naplójába, jobbára a saját életéről. Más lehetősége nem lévén, a lány egy bántalmazott nők részére létrehozott otthonba menekül és a "Value Maids"nél vállal takarítónői állást a túlélés érdekében.
A legszegényebbeknek jutó takarítónői munka azonban sokkoló: a lánynak embertelen körülmények között kell dolgoznia és olyan gyomorforgató mocskot kell takarítania, amire nincsenek jelzők. Hiába ülünk a képernyő előtt, az orrunkban érezzük a fekáliától feketéllő vécék penetráns szagát és amikor Alex összehányja magát a bűztől, mi is majd' lefordulunk a székről. Alexnek azonban nincs más választása: nincsenek iskolái, nincs szakmája, nem ért semmihez, nincs saját tőkéje, se lakása. Ha el akarja tartani magát és a kislányát, ez jut neki, nem több - legalábbis egyelőre.
Ez a film azoknak lesz igazán megrázó, akik tudják, milyen bántalmazó kapcsolatban élni. Akik tudják, nem kell semmit tenni ahhoz, hogy a társuk beléjük kössön, fenyegetőzzön, törjön-zúzzon körülöttük és tudják, milyen állandó félelemben, remegő gyomorral élni.
Akik éltek már igazán mély szegénységben, pontosan tudni fogják, milyen érzés megélni a kép jobb felső sarkában roppant kreatív módon, mégis sokkolóan megoldott dollár-számláló mínuszba való pörgését, és emlékeznek még, milyen a boltban a megrakott élelmiszerpult előtt úgy állni, hogy nem tudsz megvenni magadnak és a gyerekednek egy nyomorult péksüteményt sem. A többi ember "csak" ízelítőt kap a földi pokol egy szeletéből, de oly hitelesen, hogy azt hiszem, ez után a sorozat után másképp fognak gondolni a nélkülözőkre.
A történet a washingtoni Seattle környékén játszódik, illetve egy közeli szigeten, ahová Alex komppal jár át dolgozni. Ott élnek ugyanis a gazdagok, méghozzá olyan pompában, amilyennel a lány korábban sosem találkozott. Alex, borzaszó körülményei ellenére egy igen intelligens, szorgalmas, becsületes lány, akire az egyik munkaadója (egy egyedülálló jogász nő) is felfigyel - ő már látja, hová vezet egy-egy rossz döntés, és segítő kezet akar nyújtani, de olykor ez nem elég... Alex zuhanórepülésben süvít a sötétségbe, és úgy tűnik, bármit is tesz, hogy jobb legyen az élete, az újabb és újabb csapások visszarángatják a mélybe: a kocsija totálkáros lesz, az exe ügyvédei elveszik tőle a kislányát, a lakását ellepi a fekete penész, átveri az anyja, sötét titkok derülnek ki az apjáról, elveszti a takarítói állását, végül semmije sem marad. Alex visszakullog rettegett exéhez, aki fél napnyi bűbájoskodás után újra kimutatja a foga fehérjét és minden korábbinál durvábban terrorizálni kezdi a lányt.
A legtöbb ember valószínűleg elképzelni sem tudja azt az állapotot, amiben Alex mindennapjai telnek, a készítők jó anyagból dolgoztak: Stephanie Land memoárja, a Szolgáló kitűnő alapot szolgáltatott Molly Smith Metzler amerikai dráma- és forgatókönyvírónak a történet életre keltéséhez. A sorozat teljességgel kiszámíthatatlan, és klisémentes. Nézőként egyként szorítunk Alexért, hogy a sorsa legalább egy kicsit jobbra fordulhasson, ám minden alkalommal, amikor már úgy tűnik, rendeződnek a dolgai, rendre beüt a krach és nem hagyja, hogy egy kicsit is örüljünk. Nincs kiút, nincs menekvés - ez lüktet egy idő után az emberben, de látva a főhős igyekezetét reméljük, hogy mégis történik valami, ami majd segít ezen a rettenetes sorsú lányon.
A főszerepet Andie MacDowell elképesztően tehetséges lánya, Margaret Qualley játssza, akinek a szépsége, belső kisugárzása és intelligenciája nagyon sokat hozzáad az általa megformált karakterhez. Margaret orgánuma is borzongató, csakúgy, mint a mimikája, ami olykor egy-egy jelenetben többet mond el, mintha bármilyen szöveget adott volna a szájába a forgatókönyvíró. A párját alakító Sean szerepében Nick Robinsont látjuk, aki bár korábban tinisztárként lopta be magát a női nézők szívébe, most egy igazi alkoholista szemétládát alakít, aki tiszta pillanataiban mégis képes belátni, hogy apának teljességgel alkalmatlan.
Az Alex bolond művész anyját játszó Andie MacDowell elképesztő alakítást nyújt. A hippiként tengődő, örökifjúként élő nőben nincs felelősségérzet: egyik szerelemből a másikba esik, miközben a pasijai kisemmizik, hülyére veszik. Alex hiába figyelmezteti őt, nem hisz neki, mi több, támadásnak és féltékenységnek érzi Alex józanságát. Kettejük viszonyát látva hamar rádöbbenünk, hogy az idősödő (minimum bipoláris) festőnő sokkal inkább Alex gyereke, mintsem az anyja, így a lány nem számíthat rá élete legfontosabb pillanataiban, mégis feltétel nélkül szereti őt.
Alex apját Billy Burke alakítja, akit az Alkonyatban és A lány és a farkasban kedvelt meg a nagyérdemű, de igazán kibontakozni a 2012-es Revolution című poszt-apokaliptikus sci-fi sorozatban tudott. Az Egy szobalány vallomásában Billy egy ma már józanul, új családjával élő férfit alakít, aki azonban fiatalon ugyanolyan iszákos és erőszakos volt, mint később lánya élettársa, Sean. Ezzel a történet durva mintázatot tol a nézők arcába arról, miszerint a legtöbben bizony a szüleink mintáját követve választunk párt még akkor is, ha közben a tudatalattink megállás nélkül nyomja a vészcsengőt. Persze, karmát törni mindig lehet, csak nem biztos, hogy sikerül.
Az Egy szobalány vallomása a nyomasztó események és a szénfekete jövőkép ellenére borzasztó izgalmas sorozat, amit ha elkezdesz nézni, nem fogod tudni abbahagyni. A flashback villanásokból fokozatosan tárul elénk a múlt, amely alapján lassan összeállnak a fejünkben a kirakós darabjai. Megértjük, mi vezetett a lejtmenethez, akkor azonban már késő. Vagy mégsem? A készítők időről-időre odalöknek nekünk egy csipetnyi örömöt: az otthonban Alex egy bűbájos idős mentorra talál, aki erős lelki támaszává válik, a kislánya bejut a gazdag gyerekek ovijába, ahol végre úgy bánnak vele, ahogy minden kicsivel kéne, egy jó baráttól autót kap, és sikerül kibérelnie egy mesés gerendaházat. Ezek mind-mind olyan momentumok, amitől a néző erőt, hitet, lendületet kap és még jobban akarja látni a happy endet és a napfényt az út végén. De vajon megkapja?
A tanulatlan lány értetlenségét és a nagyvilágban való esetlenségét kitűnően szimbolizálja az a készítői "trükk", amikor Alex szemszögéből látjuk a gyermekelhelyezési perbe kirendelt ügyvédeket, de csak annyit értünk az elhangzottakból, hogy "jogi, jogi, jogi és jogi". Gyakorlatilag az első sorból nézhetjük végig, hogyan veszik el egy védtelen anyától a kislányát pusztán azért, mert fel sem merült benne, hogy a sértett és bosszúszomjas exe elegendő pénzzel és aljassággal felvértezve ezt bizony játszi könnyedséggel megteheti.
A bántalmazott nőkről is sok szó esik a sorozatban, ami nagyon fontos már csak azért is, mert a legtöbb ilyen kapcsolatban élő nő nem is tudja, hogy van kiút ebből a helyzetből. Nyilván az amerikai statisztika sokkal sokkolóbb, mint a hazai, de nem árt tudni, hogy Magyarországon minden 5. (!) nő olyan családban nő föl, ahol az apa veri az anyát. A magyar rendőrség adatai szerint a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények 51%-át (egy másik forrás szerint 76%-át) a (volt) partnerük követi el. Ez a sorozat egyfajta vészcsengő is mindazoknak, akik fel sem fogják, hogy nemcsak a fizikai bántalmazás számít abúzusnak, hanem a lelki gyötrelmek - az alázás, az ordítás, a sorozatos fenyegetés - is, ami lelkileg és idegileg meglehet, hogy hosszú távon nagyobb károkat okoz az áldozatban, mint a fizikai bántalmazás. A filmben Alex nem érti ezt a fogalmat - a bántalmazott nőknek menedéket nyújtó hivatalnok magyarázza el neki, miben él valójában... Tőle tudja meg, abúzus az is, hogy Sean anyagilag ellehetetlenítette őt az évek során, elmarta tőle a barátait és észrevétlenül a teljes uralma alá hajtotta őt és a kislányát, miközben elhitette velük, nélküle képtelenek lennének élni. Nélküle, aki minden este leissza magát, tör-zúz és épp rajtuk tölti ki minden elfojtott dühét és agresszióját.
Hogy miért tér vissza a bántalmazójához a meggyötört lány? Akinek van gyereke, az pontosan tudja a választ. Az anyák nem hagyják el a gyermeküket. Ha ezért vissza kell menniük a bántalmazó alkoholista szörnyeteghez, visszamennek. A sorozatban elhangzik az amerikai statisztika is: az otthonokba menekülő bántalmazott nőknek átlagosan 7 (!) töréspont (értsd: menekülési kísérlet) kell ahhoz, hogy végleg szakítani merjenek erőszakos férjeikkel...
A sorozat üzenete az, hogy van fény az alagút végén. Hogy bármilyen rögös is az út, nem engedhetjük, hogy egy emberi roncs minket és a gyerekünket magával ragadjon és lehúzzon olyan mélyre, ahonnan már tényleg nincs visszaút. Hogy igenis próbálkozni kell: elköltözni, új munkát vállalni, új embereket megismerni, tanulni, fejlődni, küzdeni, az álmaink után menni - a felénk nyújtó segítő kezekbe pedig belekapaszkodni és egy nap, amikor mi már a helyünkön vagyunk, másoknak segíteni.