Hirdetés

Kibeszélő: Egykor híres voltam

|

Felkavaró történet egy lecsúszott popsztár és egy autista fiú barátságáról.

Hirdetés

A Netflix kiválóan ért hozzá, hogy az újabban kilóra megvett trash-filmek közé néha egy-egy gyöngyszemet szórjon, aztán győzze kiválogatni a néző, melyik az a premierfilm, amire érdemes időt áldoznia. Nos, azt hiszem a szeptember 16-án debütáló történet senkinek sem fog csalódást okozni, mivel a forgatásra hogy-hogynem "remek csapatot hozott össze a szél".

Hirdetés

A történet a 20 évvel ezelőtti Londonból indul, ahol a kor egyik leghíresebb bandája, a Stereo Dream turnéjára leshetünk be, méghozzá a kulisszák mögé. A csapat két sereghajtója, Vince és Austin a csapat többi tagjával épp a színpadra igyekszik. Az ováció fülsértő, a rajongók hisztérikusan visítanak örömükben, hogy élőben láthatják a világsztárokat.

Egy gyors vágással azonban rögvest a kijózanító (vagy sokkoló?) jelenben találjuk magunkat, ahol szöszi főhősünk, Vince már egy rég elfeledett, lecsúszott, nincstelen senki, akinek a rongyos pénztárcájában egy penny sincs. Az egykori popsztár egyedül van és kétségbeesett. Maga sem érti, miként jutott ide, csak azt, hogy vissza kell kapaszkodnia, vissza kell térnie mindenáron. A klubok azonban csak egy öreg lúzert látnak benne, nem azt, aki egykor valóban híres volt. Szánakozva néznek végig a kopott ruháján és a hóna alá csapott vasalóállványán, amit szintetizátor állvány-gyanánt használ, és könyörtelenül elhajtják, mint egy kéregető kutyát. 

Vince - minden mindegy alapon - az utcán kezd el zenélni, amikor mellé szegődik Stevie, az autista tini, aki amatőr módon, mégis meglehetősen egyedi stílusban dobol. Érzi a zenét, szívből játszik, akárcsak Vince, akivel önfeledt jammelésbe kezdenek. Rögtönzött örömmuzsikájuk mágnesként vonzza az embereket, és abban a pillanatban Vince rádöbben, hogy megkapta odafentről a második esélyt. Stevie az ő második esélye, hogy visszatérjen és a dalaival újra meghódítsa a világot.

A történet egyfajta Esőember-remake, hiszen ez a film is a másság elfogadásáról, az újrakezdésről, a megbocsátásról és az őszinte szeretetről szól, csak itt nem egy egészséges és egy autista testvérpár, hanem két zenész van a fókuszban. Két olyan zenész, akitől a siker kapuja látszólag elérhetetlen messzeségben van - vagy mégsem? Mivel az előzetesből ez is kiderül, elárulom: a fiúk az izgalmas hangzáson fellelkesülve közös próbákat szerveznek, majd fellépéseket terveznek. De hogyan lehet egy autista fiúval fellépni, aki nem bírja a tömeget, a zajt és a kellemetlen beszólásokat?

Ed Skrein (aki korábban a Deadpoolban, a Midway-ben, a Demonában és a Trónok harcában is játszott) a nincstelen popsztár bőrében sokkal többet mutat meg magából, mint valaha. Valós a szegénysége miatt érzett szégyenérzete, fájó a siker utáni sóvárgása, amit egyszer már elért, és amit úgy tűnik, soha többé nem fog már megtapasztalni. Gyönyörűen hozza a karaktere jellemfejlődését, aki a kínkeserves lelki összeomlása, majd a lassú, fokozatos gyógyulása minden aspektusát megmutatja.

egykor
egykor

Az autista fiút a neurodiverzitásban szenvedő Leo Long alakítja, méghozzá imádni valóan. Miatta más szemmel nézünk Vince-re, a zenére, a fellépésekre, de magára az életre is. Mert ahogy annak idején az Esőemberben Raymond mutatta meg Charlie-nak, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, ebben a filmben a dobos srác és Vince testvére az, akik felnyitják a talajt vesztett zenész szemét. Nagyon megható jelenetek ezek, amikor a flashbackeknek hála összemosódik a múlt és a jelen, hogy kirajzolódjanak az igazán lényeges pillanatok.

Eddie Sternberg, az első nagyjátékfilmes (!) brit rendező nagyszerű munkát végzett, mivel a történet feszes, izgalmas, lüktető, és ahol kell, ott érzelmes és fájó. Az első  képkockáktól kezdve tudjuk, érezzük, hogy Vince a körülményei ellenére jó srác kell, hogy legyen. Az ő kálváriáját látva látjuk, miként képes megváltozni az ember jelleme, világnézete, van-e értelme küzdeni, hinni, reménykedni. A történetnek szép íve van, a párbeszédek őszinték,  az érzelmek hitelesek, miközben végig ott van a levegőben a feszültség és a "csak nehogy elromoljon minden"-érzés. Sternberg egy interjúban elárulta, hogy fiatalon megszállottan rajongott azokért a sztárokért, akik korábban sikeres bandákban énekeltek. Ebben a filmben azt akarta megmutatni, mennyire káros és lélekromboló az, amikor valaki ilyen fiatalon ekkora hírnévre tesz szert, hogy aztán miután ráunt, "megrágja és kiköpje" ugyanaz a tömeg, amely a siker idején isteni magasságokba emelte és csodálta őt. 

Vince pedig valóban egy levitézlett sztár, egy elveszett ember, akit azonban a sors egyszer csak felkarol. A zenész ugyanis véletlenül betéved egy dobolós csoportba, amit Dia (Kurt Egyiawan) vezet. Ez egyébként pontosan úgy néz ki, mint az anonim alkoholisták vagy a drogosok önsegítő csoportja - csak itt a zene (és konkrétan a dob) segítségével gyógyítják magukat a résztvevők. Ide jár Stevie is, akit oroszlánként védelmező édesanyja, Amber (Eleanor Matsuura - The Walking Dead, Wonder Woman) kísér. Amber, bár látja, milyen jó hatással van a férfi és a zene a fiára, félti őt a szórakoztatóipar mocskától, de közben szeretné, ha gyermeke egyedül is boldogulna, és megtalálná azt, amiben igazán örömét lelheti. 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A film zenéjén lehetett volna mit csiszolni, mert a történet és a színészek jók, így adta volna magát, hogy fülbemászó slágerekkel örvendeztessenek meg minket, de sajnos a hőseink szájába adott dalok rém rosszak. Nem a színészek hibája ez (hisz ők jól énekelnek és dobolnak), inkább David M Saundersé (a zeneszerzőé), akinek botor módon a kezébe adták ezt a projektet. Az ő sara, hogy a kiemelt pillanatok nem szóltak akkorát, mint amekkorát a forgatókönyv szerint szólniuk kellett volna, de a hangulat, amit a rendező meg akart mutatni, az átjön. 

A filmben többféle módon előtérbe kerül a "második esély" fogalma, több karakter életútjára levetítve. Eredeti csavarokkal, szép gondolatokkal mutatják meg nekünk, mi az ajándéka annak, aki szembe mer nézni a félelmeivel, képes szerénységet és alázatot tanulni, valamint a végtelenségig hinni az álmaiban. A történet vége valamilyen szinten kiszámítható, de ízlésesen oldják meg a happy endet, amire azt hiszem, a nézőnek szüksége is van. 

Hogy kinek ajánlom ezt a filmet? A zenés filmek rajongóinak és azoknak, akik kedvelik azokat a történeteket, amikben van egy cseppnyi varázslat és egy cseppnyi tanítás. Azoknak, akik hinni akarnak az újrakezdésben, a remény erejében és a megbocsátásban, valamint abban, hogy mindenki képes jobbá válni, függetlenül attól, hogy miként élt korábban.

 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.