Hirdetés

Kibeszélő: Északi vizeken

|

XIX. századi mocskos bálnavadászhajó a jég fogságába szorulva. Orrfacsaró bűz, féktelen gonoszság, pokoli fordulatok.

Hirdetés

1859-ben egy sötét, koszos, lepukkant kikötőből indul a film, amelynek főhőse, a sebész Patrick Sumner (Jack O'Connell) hajóorvosként száll fel a Volunteerre, hogy elkísérje a bálnavadászokat a messzi északra. Bár testileg-lelkileg is igyekszik felkészülni az embert próbáló kihívásra, nem is sejti, hogy ez az az út a földi pokolba vezet majd. A legénység erőszakossága (főként a fóka- és bálnavadászat) rendkívül felkavaró, a brutális szigonyos Henry Drax (Colin Farrell) jelleme pedig annyira sötét, hogy az ember levegőért kapkod. A hajó nekivág a hófehér világnak, ám az egyre véresebb és sötétebb lesz, kiváltképp azután, hogy kiderül: a kapitány valódi célja nem is a bálnavadászat, hanem valami egész más...

Csak akkor olvass tovább, ha már láttad a sorozatot vagy nem zavarnak a spoilerek!

Hirdetés

Az Ian McGuire kalandregényén alapuló sorozat igazi mélyütés még a történelmi és hajós filmek rajongóinak is, hiszen annyira valóságos, hogy a képernyő előtt ülve az orrunkban  érezzük azt az orrfacsaró bűzt, mosdatlanságot, ami az egész filmet áthatja. Andrew Haigh rendezőként és forgatókönyvíróként valami egészen különlegeset alkotott, miközben teret engedett a színészeinek arra, hogy megmutassák, mily' szélsőséges, manipulatív, nyers és gonosz lehet az emberi természet.

Noha a sorozat első része megdöbbentően (és érthetetlenül) vontatott, érdemes tovább nézni, mert a második epizódtól felgyorsulnak az események. A bálnavadász hajó legénységének élete zsigeri élményt nyújt a maga undorító felhangjaival együtt, a Jeges-tengeri pokol pedig sokkolóan élethű - nem is lehet más, hiszen nem CGI-t, hanem valóságos havat, jeget és fagyot látunk, ameddig a szem ellát.

Colin Farrell, akit a nyilvánvaló tehetsége mellett a szexi külleme miatt kedveli a világ, ebben a sorozatban, érzelmekre képtelen gyilkos pszichopata dokkmunkásként szinte felismerhetetlen. Az általa használt szleng és a játék, amivel életre kelti a beteg lelkű ösztön-állatként élő Drexet, túlzások nélkül is elképesztő. Azt hiszem, nézők még  nem kívánták egy karakter halálát sem oly sóvárogva, mint az övét, de ez is a színészt dicséri - no és a rendezőt, aki nem engedett egy cseppnyi fényt sem a sorozatba (talán csak egy leheletnyi feloldozást a végén).

A Jeges-tenger világa talán még egy filmben sem volt ilyen élethűen és húsba vájón megmutatva. A néző a szereplőkkel együtt fázik és szenved, majd elhűl a bálnavadászaton és a képernyő elé ragad, amikor kiderül, hogy a hajó a jég fogságába került. Utoljára az 1993-as Életben maradtak című film volt hasonlóan fájón realisztikus, ahol a csontjainkban éreztük a szereplők küzdelmét, elkeseredését és fájdalmát.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Patrick Sumner, az indiai lázadás ellen harcoló katona-orvos karaktere rendkívül színes és összetett. Az erkölcsileg megdőlt orvos, aki titokban ópiumfüggő, érzi, tudja, mi a jó, de a körülményekhez neki is alkalmazkodnia kell, és ez egyre távolabb sodorja valódi énjétől. Mégis, érezzük benne a jót, a jobbá válni akaró embert, aki pengeélen táncolva viaskodik az életben maradás és a belső hangja diktálta döntések között. A dokit alakító  Jack O'Connell - Farrellhez hasonlóan - briliáns alakítást nyújt. Nézőként borzalmas csak belegondolni is, milyen lehetett akkoriban bármilyen műtét, amihez nem volt altató vagy fájdalomcsillapító szer, legfeljebb egy korty alkohol és az önuralom. Sumner, miközben a legénység sérüléseit kezeli, tudása révén félisteni sorba emelkedik, de közben, mivel nem ért a halászathoz, a bálnavadászok közt nem számít igazi férfinak. Ez a kettősség áthatja az orvos utazását, ám lehetőséget kap arra, hogy mindezen változtatva túlnőjön önmagán.

A legénységben mindenkinek megvan a maga elhallgatott gyarlósága, amit látunk, érzünk, de nem ismerünk meg, mivel ennél sokkal mélyebbre merülünk a sötétségbe... Megismerjük a korabeli Anglia hajómágnásainak észjárását, és látjuk a fóka-és bálnavadászat legkönyörtelenebb módját, amely során pusztán a prémjükért agyonverik szerencsétlen fókákat, majd otthagyják a jégen a húsukat. Sokkolóan nyers, de sajnos igaz képek ezek: a történelem szégyenfoltjai, amit egyenesen az arcunkba tolnak, miközben a cselekmény megállíthatatlan lavinaként hömpölyög tovább.

Azt hiszem, az erőszak ábrázolását a legnehezebb látni ebben a sorozatban. A mód, ahogy fókát, bálnát, embert ölnek... Itt hallod az átvágott inak reccsenő hangját, látod, hogy ahogy a penge elakad az útjába kerülő szövetekben, érzed a lassan kibuggyanó, sötétvörös vér szagát, látod az elszálló életet és az utána maradó ürességet. Pedofília, rasszizmus, gyilkosság, árulás, szodómia, állatkínzás - talán nincs is olyan erőszak-forma, ami ne tűnne fel ebben a történetben, mégis az események sodrása, a karakterek jellemének hullámzása nem engedi, hogy kiszállj a vége előtt.

És hogy ki éli túl az expedíciót? A legelszántabbak. Akik képesek meghasonlani, felülírni önmaguk legrosszabb énjét is és átgázolni mindenen és mindenkin. Hogy ez tisztességes-e? A legkevésbé sem. A nézőben akaratlanul is felvetődik a kérdés: én mit tennék egy ilyen helyzetben? Ölnék? Lopnék? Hazudnék vajon? Vagy meghalnék tisztességesen?

Sumner karakterfejlődése bámulatba ejtő. A többször is a halál peremére sodródó orvos igazi hős: egyszerre gyenge és erős, ingadozó hite olyan helyzetekbe taszítja, ahol helyt kell állnia. Az orvos medvekalandja az egyetlen kiszámítható pont, ami számomra kicsit Luke Skywalkeres momentumokat idéz, de közben látjuk, érezzük, az a pillanat az egyetlen út és az a csipetnyi misztikum, amire ennyi gyötrelem és sötétség után igenis szükségünk van.

A film vizuálisan nagyon erős, a zenei aláfestés, főként a bálnák énekével és a hajó zajaival vegyített Jeges-tengeri hangulat, teljesen magába szippantja a nézőt, noha a képek komorak. A színészi gárda elképesztő játékot nyújt, a rendezés kiváló. A kanadai Nicolas Bolduc - aki két egymást követő évben is elnyerte már a legjobb operatőrnek járó Canadian Sreen Awardot - lenyűgöző látványvilágot tár elénk; ez a film több, mint moziélmény, ez egy valódi (idő)utazás.

Hogy kinek ajánlanám a sorozatot? Mindenkinek. A nők számára a kezdés picit nehéz lesz, mert az első epizód után azt fogják mondani, hogy "undorító", "nézhetetlen", "unalmas" és hogy "itt mindenki elmebeteg", sőt, "hányingert-keltő az egész" - és tényleg, de a második epizódtól egy egészen egyedülálló élményben lesz részünk, amelynek a végén azt fogjuk mondani: ez igen! Ez a rendező és ez a csapat nagyon odatette magát!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.