A Netflix sokat tesz azért, hogy egyre többen elpártoljanak tőle. Új minisorozata, az Isten kedvenc idiótája segít felgyorsítani ezt a folyamatot. A Ben Falcone nevével fémjelzett 8 részes alkotás 5,7 pontos értékelést kapott az IMDb-n, ami - végignézve az epizódokat - indokolatlanul "jó" minősítés erre a mélyrepülésre.
A történet alapötlete szerint Clark Thompsont (Ben Falcone), vagyis a főhősünket villámcsapás éri, és ettől megváltozik az élete. Ez a fordulat lerágott csont, ráadásul Mel Gibson főszereplésével a "villámcsapásos varázslatot" már sokkal ötletesebben kidolgozták a 2000-ben megjelent "Mi kell a nőnek?" című filmben, de itt, úgy tűnik, a készítők vallásos háttértörténetre vágytak. Így aztán Clark a villámcsapást követően Isten hírvivőjévé válik, noha eredendően ő "csak" egy átlagos, macskákat kedvelő, jószándékú kedves "kisember" lenne - épp, mint mondjuk Pókember civilben.
A kollégái, karaktereiknél fogva színes csapatot kéne, hogy alkossanak, de mindegyiküket elnyomja a harsány és rettenetes orgánummal ordító, irtó közönséges Amily (Melissa McCarthy), a cég "partyállata", aki vidáman ünnepli magát, a drogos alkoholistát. A színésznő, bár remek komika, ebben a borzalmas showban annyira erőteljes, és olyan szinten szorít le mindenkit a képernyőről a semmitmondó monológjaival, hogy már az első epizód is majdnem nézhetetlen miatta, pedig csak 27 perces. Persze, érthető, hogy a férjével közös munka ígéretes projektnek ígérkezett számára, de lehet, nem neki kellett volna játszania ezt a szerepet, vagy nem így kellett volna megírni ezt a történetet.
Jól sikerült, vallásos jellegű komédiára rengeteg példa van: így például elég, ha rögvest a 2019-22-es (az IMDb-n 8-as értékelésű) Good Omensre gondolunk, amelyből gyönyörűen lejön, hogy a kitűnő dramaturgiának, karakterábrázolásnak, rendezésnek és a jól megválasztott színészeknek köszönhetően szuper jó sorozatot raktak össze a készítők, de Travolta is imádni való volt Isten hírvivőjeként az 1996-os Michaelben. Nem úgy Clark, vagyis "Isten kedvenc idiótája", aki a 8 epizód alatt semmiféle karakterfejlődést nem mutat, és sem ő, sem a mellékszereplők nem lesznek egy kicsit sem szerethetők.
A sorozat roppant igénytelen. A szereplők játéka ijesztően rossz, a párbeszédek pedig annyira blődek, hogy az ember akaratlanul is elgondolkodik: ezen tényleg röhög az amerikai közönség?
Sátán (Leslie Bibb): "Lucifer csak azt akarja, hogy minden mókásabb legyen. Isten uncsi."
Az ilyen és ehhez hasonló magasröptű megnyilvánulásokat fejhangú vihogás kíséri, valami egészen elképesztő, amatőröket is megszégyenítő, túljátszott mimikával, ami még szörnyebbé teszi az amúgy is ostoba jelenetet.
A csapat tagjai azon tűnődnek, miért ragyog Clark. Tom azt kérdezi: "Nyeltél le mostanában óraelemeket?" Itt szakadnunk kellene a röhögéstől, de ha ez nem jönne össze, máris jön Amily, aki folyamatosan ugyanazt a grimaszt használva kijelenti, hogy Mózes "egy fehér pasas jó nagy szakállal és hasonlókkal", majd az első égi angyal, Chamuel (Yanic Truesdale) megjelenését így kommentálja: "Mi a szar?", majd miután az angyal távozik, azt mondja: "A picsába!" - és újra meghúzza a retiküljéből előkotort mini piás üveget. Ez kinek vicces?
Amily és Clark a legjobb indulattal sem okosak... De ez sem lenne baj, hisz gondoljunk csak bele, a világ mennyire imádta a Magas szőke férfit felemás cipőben, és mennyi nevetést csalt az emberek arcára Pierre Richard, aki a legtöbb komédiájában balekot alakított, de Mr. Bean-t sem az eszéért szeretjük. Ebben a sorozatban azonban egyszerre színtelenek, szagtalanok, unalmasak és buták a főszereplők, és egy kicsit sem lesznek szimpatikusak a történet előrehaladtával, sőt.
A mellékszereplők (az abnormálisan vihogó riportertől kezdve, a béna, alkalmazottjai által Frizbinek gúnyolt főnökön át) is egytől-egyig rémesek. A napi székelésről szőtt hosszas eszmefuttatásuknak vélhetően fel kéne dobnia az adott jelenetet, de nem nagyon sikerül.
Tom: "A kaka tény. Akár tetszik, akár nem. Napi hét-nyolcszor kakilok, és ez normális."
Még a színészek sem nevetnek.
A kiemeltnek szánt jelenetek, mint például, amikor Clark Tomot megölelve ragyogni kezd, szintén a bénán megírt szövegekkel vannak agyoncsapva. Frizbi: "Clark, klassz ez a ragyogás." Pedig már majdnem éreztünk volna valamit, miközben Clark megölelte Tomot. Az alaptémából fakadóan lehetett volna mindezen nevetni, ha a készítők szántak volna kellő pénzt és energiát arra, hogy jó forgatókönyvet és megfelelő színészeket válasszanak ehhez a sorozathoz, így azonban ez nem egy fekete komédia, inkább csak egy unalmas, erőltetett, zs-kategóriájú, vígjátéknak csúfolt borzalom.
A sorozat mélypontja a 6. epizód akciójelenete. A jó és a rossz összecsapása adhatott volna egy kis érzelmi mélységet a történetnek, de a gagyi jelmezek, az amatőr, vívásnak csúfolt gyerekes csapkodás és a sekélyes szövegek ("fogselymet csinálok belőled") még mélyebbre süllyesztik az élvezeti értéket, hogy aztán a végső harakirit az apokalipszis lovasai adják meg. Nem tudom, ki lesz képes ezt végignézni, és azt sem, hogy az egyre inkább elszivárgó nézőtábora mellett mi szüksége volt erre a Netflixnek.
Hogy kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Senkinek. Színtiszta időrablás. Még akik szeretik Melissa McCarthy-t vagy a fekete komédiákat, azoknak is embert próbálóan unalmas és semmitmondó ez a 8 rövid epizód. Így aztán, ha nevetni és szórakozni akarunk, jobban járunk, ha a Netflix palettájáról inkább a Vérmeséket, a Förtelmes főnököket vagy a Blöfföt választjuk.