A sikertelen sportcsapatok felkapaszkodása, és megdicsőülése mindig is hálás filmes téma volt. Kiváltképp igaz ez azokra a történetekre, amelyek megtörtént eseményeken alapulnak - elég a réges-régen Gene Hackman remek alakításával fémjelzett, 1986-os A legjobb dobás című filmre gondolni - de nem kéne sokat kutatni további motiváló történetekért. Az amerikai filmgyártásban mindig is helye volt az ilyen, és ehhez hasonló történeteknek, és lássuk be, általában kellő érzékkel nyúlnak hozzá az amúgy is sikerre ítélt sztorikhoz.
Nem történt ez másként most sem. Azaz, majdnem sikerült hozni a kötelezőt. A történetet egyfelől sablonosnak is lehetne mondani, azonban ezt a képet némiképp árnyalja, hogy ha utána olvas az ember, tulajdonképpen végig megtörtént eseményeket dolgoz fel a film. Merthogy a főszereplő Sean Payton (Kevin James) tényleg létezik, tényleg eltiltották egy évre az edzősködéstől, miután belekeveredett a Saints csapata körüli "Bountygate" botrányba. Tényleg szenzációs edző volt, és tényleg a Super Bowlig vitte a New Orleans Saints-et. Mi több, az eltiltásának az évében csakugyan azt az amerikai focicsapatot edzette egy általános iskolában, ahol a fia is játszott, és a filmben elért eredményekkel sem túloztak az alkotók.
Ezzel egyébként viszonylag spoilermentesen le is írtuk az alapsztorit. Természetesen minden más, amit ezen felül hozzáadtak a forgatókönyvírók, az már a mese habbal. Néhol kissé cukormázas, néhol kissé túljátszott, hatásvadász, tehát nagyon-nagyon amerikai. Például valószínűleg az energiaszeletes eset nem úgy zajlott le a pályán, ahogyan azt a filmben láttuk; ha muszáj lenne egy legfontosabb negatívumot felsorolni a filmmel kapcsolatosan, akkor talán ez lenne az első. Mert adott volt egy realitások talaján mozgó, tulajdonképpen motiváló és lélekemelő történet, amibe egyszerűen nem illett bele egy ilyen amerikai pite szintű geg. Persze, ha mégis így zajlott le az a bizonyos mérkőzés, akkor innen is megkövetem az alkotókat. Emellett persze az alkesz segédedző, Mitch Bixone (Gary Valentine) is néhol "too much", de kellett egy szerep Kevin James testvérének is, értjük.
Ha valakinek egy kis sportmúltja is van, akkor érteni fogja, milyen mentális gátakat kellett áttörnie az edzőnek a srácokban ahhoz, hogy egyről a kettőre jussanak. Tudni fogja azt is, hogy ilyenkor minden edző egy picit saját magával is küzd, és néha bizony nehéz a csapat érdekét a saját egónk fölé helyezni. Nem tudom, hogy a valóságban hogyan bánt Sean Payton a srácokkal, de a filmbéli "énje" remekül tette ezt - Kevin James pedig remekül hozta a szerepet, pedig hozzá hajlamosak vagyunk a nagy, mackós bohóc képét társítani, amit bizony nem lesz neki könnyű levetkőzni, hiszen elég, ha csak a kétszázhét epizódnyi Férjek gyöngye szereplésére gondolunk. Másoknak ennél kevesebb is elég volt, hogy rájuk égjen egy bélyeg, és végleg beskatzulyázzák őket.
Kevin James tulajdonképpen egyedül viszi el a hátán a filmet, még ha nem is érdemel érte Oscart. A forgatókönyvírók persze beletették a kötelező vicces mellékszereplőket, a gyerekek közül az ilyen-olyan karaktereket, és ahogyan az lenni szokott, a nagy végkifejlet előtt megvan a menetrendszerű dráma - erre írtam, hogy azért minden hálivúdi klisé is benne foglaltatik a filmben. Tiszta szerencse, hogy az amúgy elvált edző, aki keresi a kapcsolatot a válása során elvesztett gyermekével, nem lett összeboronálva a végén valami rettentő szimpatikus anyukával, hogy mindenki egy naaaagy rózsaszín cukormázas befejezésben tobzódjon. Mindazonáltal az átéltek hatására azért láthatunk egy kis jellemfejlődést a főhősnél, hogy azért mégis mindenki boldog legyen.
Sajnos a srácok eredeti edzőjét alakító Taylor Lautner, akit az Alkonyatban annyian imádtak már-már eszelősen, itt szinte észrevehetetlen volt - ártani nem árt a sztorinak, és nyilván tudjuk, hogy nem ő itt a főszereplő, ugyanakkor sokat nem is tesz hozzá a történethez. A Payton exfeleségének új férjét, a spirituálisan kissé eltévelyedett, kelekótya Jamie-t alakító Rob Schneider hozza a kötelezőt, bár nekem kissé túl idétlen volt ő ebbe a történetbe. Ugyanakkor ez nem az ő színészi alakítását minősíti, hanem elsősorban a forgatókönyv alkotóit. A Payton exfeleségét alakító Jackie Sandler, aki az itt producerként dolgozó Adam Sandler felesége, nyilván hosszas casting folyamat eredményeképpen került bele a filmbe, de Taylor Lautnerhez hasonlóan "ártani nem használ". Picit olyan volt ez a mozi, mint egy családi vállalkozás.
Bár az A hazai csapat semmiképp sem az elképesztő művészi mélységek és magasságok filmje, és hasznos lett volna eldönteni még előre, hogy filmdrámát, vagy vígjátékot akarnak-e keríteni belőle, mégis, ez egy olyan történet, ami után végül jókedvűen hajtod álomra a fejedet. Nem generál mély gondolatokat az emberben, és nem is tesz erre kísérletet, viszont egy picit lehet, hogy jobban elhiszed utána, hogy ha igazán odateszi magát az ember, akkor korábban elképzelhetetlen magasságokba is eljuthat.