A Harlan Coben azonos című regényén alapuló, Netflixen futó brit minisorozat hatalmas sikernek örvend, noha nézettségét inkább a színészi gárdának, mintsem a forgatókönyvnek és a rendezésnek köszönheti - mert azok finoman szólva is harmatgyengék.
A történet alapvetően izgalmasan indul: adott egy lassú lüktetésű angol kisváros, amelyben egy példás családi életet élő édesanya, Megan (Cush Jumbo) él három gyermekével és a vőlegényével, akivel épp az esküvőjét tervezi. Az idilli hétköznapokat azonban egy múltból felbukkanó ismerős és egy ennél is felkavaróbb üzenet zavarja meg: e szerint életben van Megan egykori vadállat pasija, akiről azt hitte, hogy meghalt. Néhány felvillanó emlékképből megtudjuk, Megan nem az, akinek mondja magát, ahogy azt is, hogy valamilyen módon köze lehet egy gyilkosság-sorozathoz, amit éjt nappallá téve nyomnak a tévében. A szálak a Vipers nevű night clubba vezetnek, ahol évről évre tűnnek el fiatal férfiak az est sötétjében. A hulláik rendre a közeli erdőből kerülnek elő, jobbára vérbe fagyva, de akadnak olyanok is, akiknek örökre nyoma vész. A rendőrség úgy véli, egy sorozatgyilkossal lehet dolguk, aki 17 éve szedi az áldozatait.
Megan súlyos titkokat rejteget: egykoron ugyanis Cassie-nak hívták és rúdtáncosként dolgozott a Vipersben, ám erről családja mit sem sejt, ahogy arról sem, hogy akkor régen, abban a másik életben Cassie erőszakos és roppant agresszív pasija, Stewart Green meghalt. Pontosabban megölték - épp ugyanúgy, és ugyanott, ahogy a jelenben megtalált áldozatokat megkéselték, ám a hullája sosem került elő. A jelen ábra szerint pedig mindez azért lehetséges, mert a férfi nem halt meg...
Megan férje sem őszinte, ahogy a maga útját járó tinilánya és a régi barátnője sem. Mindenki hazudik, mindenki ferdít egy kicsit a valóságon, csak hogy magát védje a Poirot-ot idéző nyomozó, Broome (James Nesbitt) keresztkérdéseit hallva. (Valójában Broome nem egyedül nyomoz, a készítők szántak neki egy női társat Erin (Jo Joyner) személyében, de ő teljességgel súlytalan és észrevehetetlen szereplő.)
De nem csak a Poirot-vonal az egyetlen Agatha Christie-s hasonlat, az egész sorozat az ő regényeinek szerkezetét próbálja utánozni: adott a ravasz nyomozó, a békésnek tűnő kisváros és az ott élő jól szituált emberek, akik azonban mindannyian titkokat rejtegetnek. Mindenki gyanús, és a sorozat előrehaladtával csak még gyanúsabbá válik, a néző pedig találgatni kezd: vajon ki lehet a gyilkos?
Megan élete ettől kezdve rettegésben telik: minden sarkon az erőszakos exét látja felbukkanni, félti a gyerekei, a férje és a saját életét. Nem tudja, hogy mindeközben egykori szerelme, a fotós Ray Levine (Richard Armitage) is őt keresi, miközben ő régi barátjától és zúg-ügyvédjétől, a heroinfüggő Harry Suttontól kér segítséget (akit Eddie Izzard elképesztően jól alakít).
A sorozatban felbukkanó pszichopata gyilkos szerelmespár (Poppy Gilbert és Hyoie O'Grady) egyfajta modern Bonnie és Clyde-ként tűnik fel, hogy a megrendelőjük egyetlen csettintésére könyörtelenül megkínozzák és megöljék a kijelölt áldozatokat. A páros úgy fest, mint Barbie és Ken - nehéz eldönteni, hogy szimplán csak együgyűek vagy csak infantilisek és keményen Asperger-szindrómásak. Nem szexelnek, de ragaszkodnak egymáshoz és vihogva kínozzák az embereket. Rendkívül irritálóak (bár ez tulajdonképpen a színészi játékukat dicséri), de amikor egy gyilkosságot követően musical dalt énekelve táncolni kezdenek az erdőben, ott szerintem gondolatban minden néző hátranyúl egy páncélökölért és lezúzza ezt a két nyomorult gyökeret.
A gond tulajdonképpen a zavaros rendezéssel és a gyenge forgatókönyvvel van. Nincs meg a kellő izgalom, sokszor "üresek" a jelenetek, nincs súlya az egyre több információnak - amit a történet amúgy megadna. Az első két rész olyan unalmas, hogy az ember erőből nézi tovább - és Richard Armitage miatt, hiszen mind tudjuk: a Hobbitban megszeretett Thorinunk nem szerepelhet Zs-kategóriás filmben... Ösztönösen érezzük, hogy egy ilyen jó színészt nem tehetnek bele egy ennyire rémes alkotásba, itt lesz majd valami, csak győzzük kivárni. És amúgy tényleg lesz, klassz a csavar a sorozat végén, csak az előtte lévő 8 részt kell végigszenvedni.
Szóval, akik Richard Armitage miatt kezdenének bele a Stay Close-ba, nézzék inkább (újra) a Hobbitot, akik azonban szerették az ezer évvel ezelőtti német Derrick sorozatot, azok jól fognak szórakozni rajta - még akkor is, ha néhány részt egy az egyben átalszanak.