A Netflix legújabb történelmi kalandfilmje északra kalauzol el minket. Az igaz történeten alapuló film a dán sarkkutató, Ejnar Mikkelsen embert próbáló küzdelmét meséli el, aki az Alabama legénységével 1909-ben Grönlandra utazik, hogy bebizonyítsa, a hatalmas sziget mindkét fele Dániához tartozik. A XX. század elején ugyanis még úgy vélték, Grönland északi része, a szigetet elvágó Peary-öböl miatt Észak-Amerikához tartozik. Mikkelsen és csapata ezt a teóriát akarta mindenáron felülírni.
A kapitány és az őt támogató fanatikus kutatók nem nyugodnak bele az amerikai elnyomásba, ezért útra kelnek, hogy újra rajzolják országuk térképét. Az expedíció azonban balul sül el: a hajó a kőkemény mínuszokban befagy a tengerbe, a legénységnek gyalog kell tovább mennie. A jeges hideg és az embertelen körülmények azonban nem kímélik a csapatot, fagyási sérülések, halál, kudarc leselkedik rájuk, ráadásul tudják, hogy az első grönlandi expedíció tagjai életüket vesztették, kutatási eredményeiket elnyelte a nagy fehérség. Mikkelsen azonban elszánt: biztos benne, hogy kutatótársai megtalálták a bizonyítékot és úgy dönt, addig megy, amíg meg nem szerzi azt Dániának.
Mikkelsen (Nikolaj Coster-Waldau) igazi megszállott. Az a fajta a férfi, aki inkább meghal, de nem adja fel az álmát. Az emberei, látva kapitányuk eszelősségét, kellőképpen megrettennek az öngyilkos küldetés láttán. Egyikük sem akarja követni, mivel nem hisznek benne, hogy élve visszatérhet bárki a több száz kilométeres jeges végtelenből a -40 fokos hidegben. A kutyaszánok - mai szemmel nézve - különösen nyomorúságosak, csakúgy, mint a felszerelésük, legalábbis a mostoha körülményekhez képest, ráadásul mind tudják: az út során nem lesznek pihenőhelyek, nem lesz élelem, csak azok a konzervek, amiket magukkal visznek. Ha elromlik a tűzszerszámuk, ha vizes lesz a ruhájuk, ha elpusztulnak a kutyák, ha megsérülnek, átfagynak, végük. A visszatérés esélye szinte nulla. Nem csoda hát, hogy amikor a kapitány önkéntes segítőt kér maga mellé az útra, a csapat tagjai egyszerűen hátralépnek.
Egy legény van csak a vidéken: Iver Iversen (avagy a Birmingham bandájában megkedvelt Joe Cole), aki kellőképpen naiv ahhoz, hogy mindenféle felkészültség és tapasztalat nélkül a kapitányával tartson. Ő ugyanis nem tartozik szorosan az expedícióhoz, ő "csupán" a hajógépész, aki nagy bánatára lemarad az évszázad szenzációjáról, az akkor induló Titanicról. Iversen még sosem járt a sarkvidéken, nem tud bánni a szánhúzó kutyákkal és fogalma sincs, mi vár rá. Tudatlan? Felelőtlen? Vagy csak a romantikus kalandvágy hajtja? Nem tudni, csak azt, hogy Mikkelsen, ha lenne más embere, őt sosem vinné magával.
Mikkelsen és Iversen nem is különbözhetnének jobban egymástól. A magának való, hallgatag, mélabúra hajlamos kapitány és a folyton fecsegő, derűs, a világról vajmi keveset tudó fiatal gépész kettőse különös képet fest elénk a nagy jeges semmi közepén. Egyikük sem tud mit kezdeni a másik személyiségével, de nincs más választásuk, össze kell dolgozniuk, különben nem élik túl a kalandot. A végzet pedig mintha próbára akarná tenni a kitartásukat, a küldetés befejeztével, fogságba ejti őket. Ettől kezdve minden perc a túlélésükről szól, hiszen ezen a vidéken nincsenek növények, nincsenek állatok - vagy csak elérhetetlen messzeségben és körülmények között. A mentőcsapatok amíg fel nem enged a fagy (vagyis következő nyárig), nem tudják megközelíteni őket, a szánhúzó kutyáik pedig egymás után hullanak el.
Ez a film nem csupán a Peary-csatorna felderítéséről és az expedíció kínkeservéről, hanem az emberi elszántságról, a kitartásról, az utolsó leheletig folyó küzdelemről szól. No és a találékonyságról, amely nélkül bárki otthagyja a fogát a senki földjén, hisz az életveszélyes hegyek, a beszakadó jég, a jegesmedvék és a hóviharok, az éhség és a fagy bárkit megöl, nem számít, mennyire öreg vagy fiatal, edzett vagy puhány. Itt az marad életben, aki gondolkodik, aki együtt változik az időjárással és az egyre kietlenebb tájjal. A két férfi pedig folyamatosan változik. A mindenen mosolygó, a dolgok súlyát fel sem fogó gépész lassan megkeményedik, a távolságtartó kapitány pedig rájön, makacsságával bajba sodor másokat, sőt önmagát is. De ezen a ponton már nincs visszaút, az Alabama legénysége hazautazik, hiszen úgy vélik, Mikkelsenék nem térnek már vissza. Már senki sem várja őket, senki sem hisz a hazatérésükben.
A két férfi ekkor döbben rá, hogy meglehet, soha többé nem jutnak már haza, és az expedíciójuk eredményeit velük együtt örökre maga alá temeti majd a hó. A napok hetekké, a hetek hónapokká nyúlnak, de senki nem jön, hogy megmentse őket. Az éhezés, a kimerültség, a kegyetlen körülmények hallucinációkat szülnek.
A Jég ellen igazi gyöngyszem, ami páratlan tájakon játszódik. Mikkelsen őrületének életre keltése Jack Nicholson Ragyogás-beli tébolyára emlékeztet. Nikolaj a Trónok harcában Jaime Lannister szerepében megmutatta, milyen színes és sokrétű a színészi játéka, de most szemmel láthatóan lubickolt a szerepben, ami még a korábbi szerepeinél is jóval több teret engedett neki az emberi lélek hajszálvékony rétegeinek megvillantásában. Mikkelsen pozitív hős, a szó szoros értelmében, aki bár önzőnek és kőszívűnek tűnik, felelősségteljes, mély érzésű és lojális ember. A körülmények hatására azonban nem engedheti meg, hogy megmutassa a gyenge oldalát, még a legnehezebb helyzetben sem, hiszen ő a kapitány, az alfa, akinek az utolsó leheletéig sziklaszilárdan kell állnia. De mi van akkor, ha ez a szikla egyszer csak elkezd belülről megrepedni? Akárhogy is, a színész kitűnő munkát végzett, élmény volt minden egyes "vele" töltött perc a filmvásznon.
A forgatókönyv, amit szintén a dán nemzetiségű Nikolaj Coster-Waldau tehetségét dicséri, bámulatos. Nincsenek kiszámítható fordulatok, sem felesleges szócséplés. A történet feszes, rendkívül izgalmas, a csúcspontok és a drámák letaglózóak.
Hogy kinek fog tetszeni? Mindenkinek, aki imádja a kalandfilmeket és a jeges tájakon játszódó történeteket. Aki arra vágyik, hogy a film, amit néz, maximálisan kiragadja őt a valóságból. Mert a Jég ellen éppen ilyen. Jobb is, ha bekészítünk magunk mellé egy meleg plédet és egy forró teát (vagy rumot), mert a rendezés, a színészi játék és az operatőri munka oly hiteles, hogy miközben nézzük, a szereplőkkel együtt fogunk megfagyni Grönland jeges viharjaiban.