Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz!
Az HBO ajánlatai között ritkán lehet olyan életrajzi filmre bukkanni, ami igazán leköti az embert. Az 1993-as, Tina Turnerről készült "What's Love Got To Do with It" óta nem is született ennyire felkavaróan jó film a témában, a Respect azonban felveszi a versenyt híres elődjével, hisz hasonló aspektusból mutatja be Aretha Franklin életét.
A történet 1952-ből, Detroitból indul. Liesl Tommy (Jessica Jones, Mrs. Fletcher) rendezésében testközeli képkockákról láthatjuk, ahogy az elegáns családi ház nappalijában dübörög a zene, vendégektől hangos a ház. Majd nyílik a gyerekszoba ajtaja. Egy tízévesforma, fekete kislányt látunk, ahogy a babáját szorongatva alszik. Édesapja felkelti, lehívja a vendégek közé, akik jobbára a baptista tiszteletesként dolgozó papa hívei. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, hisz tudják, az aranytorkú kislány úgy énekel, akár egy felnőtt nő. A zongorabillentyűk gyors ritmusba kezdenek, majd Ree énekelni kezd. Nézőként már ekkor tudjuk, akkor és ott csoda született, mert így, ilyen istenadta tehetséggel csak nagyon kevesek vannak megáldva. Ugyanakkor azt is tudjuk, érezzük, nem helyes ennyi részeg, nyíltan üzekedő felnőtt közé folyton bevinni egy ilyen pici lányt.
Hogy hol az édesanyja? Milyen a szülei viszonya? Hamarosan megtudjuk - mégpedig egyetlen pillantásból, ahogy a szülők "átadják egymásnak" a kislányt, másnap reggel az ajtóban. A rendező és a forgatókönyvíró zsenialitása ez (és még sok-sok jelenet), amiben nincs felesleges szócséplés, se giccses túlmagyarázás, csupán egy szemvillanás, és mi, nézők, azonnal megértjük, miről van szó. Dicséretet érdemel természetesen a színészi játék is: Ree kislánykori énjét az elképesztően tehetséges Skye Dakota Turner, míg felnőttkori énjét Jennifer Hudson alakítja, de valami elképesztően jól. Ree képmutató, erőszakos apjának bőrébe Forest Whitaker, míg megtört szívű zongorista-énekesnő édesanyjáéba Audra McDonald bújik, a játékuk borzongatóan tökéletes.
A történet, bár tudjuk, hová vezet, rendkívül felkavaróan folytatódik: az édesanyjától elvett kislány sokat sír a mamája után, de nincs senki, akinek erről beszélhetne. Apja az úr a háznál, az van, sőt, csak az a helyes, amit ő mond. Barbara, Ree édesanyja kénytelen másik városba költözni, hisz csalfa, folyton mulató, agresszív férje mellett nem sok jóra számíthatna. Ree magára marad, hiába vannak ott a testvérei és a "Big Mama" (nagymama), az édesanyját senki sem pótolhatja.
Kisvártatva a 12 éves kislányt az egyik, apja házában tartott bulin megrontják. Ree teherbe esik és kisvártatva megszüli első gyermekét. Apja tombol, lenézi őt, fel sem merül benne, hogy az ő hibája az, hogy a kislánnyal mindez megtörténhetett. Ugyanakkor tudja, milyen értékes számára Ree, hisz ő a felekezet sztárja, az angyali hangú énekesnő, aki miatt tömegek özönlenek a templomba, hogy meghallgathassák őt. Férfiakat nemigen enged a lánya közelébe, aki 15 éves korára mégis már 2 kisbaba édesanyja, ám amikor úgy ítéli meg, hogy Ree már elég idős ahhoz, hogy pénzzé tegye a tudását, maga kíséri el New Yorkba, a Columbia Recordshoz. De az apuka igazi nárcisztikus barom: a helyszínen a leendő menedzsere előtt felképeli, terrorizálja és zsarolja a lányát, aki egy darabig be is hódol neki, de utóbb fellázad és faképnél hagyja a papát.
Ree sajnos igazi, tragikus női mintát követ: ugyanolyan, sőt, talán még rosszabb férfit választ maga mellé, mint amilyen az apja volt. Ted White (Marlon Wayans) nárcisztikus pszichopata, aki alvilági kapcsolatai révén szponzorálja eleinte az énekesnőt, majd úgy sütkérezik Ree dicsfényében, mintha a beleölt munkának maga is aktív részese lett volna. Egy veszekedés hevében odáig megy, hogy kijelenti, neki köszönheti Aretha a sikereit, hiszen a számai felét ő írta. Ez persze nem igaz, de a beteg lelkű férj képtelen elviselni neje fényes sikereit - és ezzel együtt a saját szürkeségét és sikertelenségét. Miután kellőképpen lerészegedett már, hangjának többnyire öklével ad nyomatékot, üti, fojtogatja, megfélemlíti a feleségét.
Az egyik nyilvános asszonyverést persze lekapják a holland lesifotósok a hotel halljában és másnap szalagcímekkel harsogják a lapok: Aretha Franklint veri a férje! A férj persze dühöng a "hazugság" miatt, mire Ree szembesíti vele, hogy tényleg megverte... Ezek után hogy fogja bebizonyítani, hogy mindenki, aki látta ezt, tévedett? Erre White persze felcsattan:
"Egy másik pasas már rég kinyírt volna, amilyen őrülten viselkedsz!" - A visszatámadás hátborzongatóan nagykönyv szerint röppen ki a férfi szájából. Azonnal támad, azonnal hibáztat, Ree a saras, vele van gond, ő, a "nőverő" ártatlan.
A verések, ha lehet ilyet mondani, nem annyira rettenetesek, mint a fent említett Tina Turner filmben, amelyben Ike, a férj a földön rugdosta és ököllel veri véresre a feleségét, de az erőszakos képsorok így is megrázóak. Nem csak azért, mert oly' igazságtalan, amikor egy férfi kezet emel egy nőre, hanem talán azért is, mert mi, átlagemberek többnyire el sem tudjuk képzelni, hogy egy világhírű sztárt, amint lemegy a színpadról, a férje akár már aznap este véresre verhet - nagyjából a semmiért. Erről persze akkoriban nem szabadott, nem volt illendő beszélni. A nők hallgattak, a férfiak pedig tovább terrorizálták őket. Nem volt #metoo mozgalom, nem voltak perek, az erősebb ütött, a gyengébb tűrt.
Aretha apja, aki korábban kiborult lánya párválasztásán, a háttérből büszkén figyeli Ree sikereit, amelyek híre néhány év alatt bejárja a világot. Sorra jelennek meg a lemezei, új kiadója (Atlantic Records), új zenekara, új producere (Marc Maron /Jerry Wexler) lesz, saját stílust, saját divatot teremt, az emberek istennőként imádják és követik őt. Ezzel együtt azonban a háttérben fokozatosan pokollá válik az élete a folyamatos veszekedések, féltékenységek és verések miatt, így végül elhagyja a férjét.
A magánéleti feszültségek azonban állandó szorongáshoz, mindennapos iváshoz, és az évek előrehaladtával masszív alkoholizmushoz vezetnek. Aretha már világhírű, turnémenedzserével, 4. gyermeke apjával él, de egyre jobban iszik, a fellépéseit lemondja, a szövegeit elfelejti, felsül a színpadon. A vég elkerülhetetlenül közelít hozzá, ám ekkor történik valami, és Aretha feláll a padlóról. Leteszi az üveget és összeszedi magát. A filmbéli visszaemlékezések szívszorítóan szépek. Mind az operatőr, mind a rendező csodás munkát végzett.
A film nagyon szépen megmutatja, miként születik meg egy csillag, és miként foglalja el méltó helyét a sztárok tejútján, de azt is, milyen gyorsan hullócsillaggá válhat, ha nem képes felhagyni az önsajnálatból fakadó önpusztítással. Ez az életrajzi történet nemcsak Aretha életútját mutatja meg, hanem a hitet is, amely minden nehézségen átsegít. Mesél a kor politikai hátteréről, a feketék elnyomásából fakadó nehézségekről, ifj. Martin Luther King mozgalmáról, amelynek Franklinék is aktív részesei voltak, és a zenei irányzatok alakulásáról, a nagy kortársakról, színészekről, filmekről.
Aretha mindig is fő támogatója volt az amerikai polgárjogi mozgalomnak. Apjával aktívan turnézott, a gyűléseken szívből énekelt az embereknek, nevével próbálta megvédeni az övéket és fellépni a feketéket ért igazságtalanságok ellen. (Akkoriban még turnézni is csak úgy tudtak menni, hogy olyan helyeket céloztak meg, ahol a feketék használhatták az éttermet és a mosdót.)
Jennifer Hudson lenyűgöző alakítást nyújt. Zsigerbe vágó a fájdalma, szívmelengető az öröme, de vele együtt éljük át az első sikereket, a gazdagságot, az emberek és a sajtó hisztérikus érdeklődését, a nővé válás fokozatait, majd a rémes házasságot és az azt követő alkoholmámorban töltött éveket. A film hangulata varázsos és maximálisan hiteles. A díszletek, a koncerttermek, az enteriőrök, az elegáns ruhák, a divatos frizurák és ékszerek, a filmben felcsendülő slágerek és háttérzenék felérnek egy időutazással.
A filmet látva megértjük, hogy Aretha Franklin erre született. A muzikális családban, a templomi kórusban való részvétel, a sok-sok lemezhallgatás és zongoratanulás nem is terelhette volna őt más irányba. De vajon miként alakult volna az élete, ha nem ilyen erőszakos férfiak veszik körül? Akkor is ki akart volna törni? Akkor is ilyen ereje lett volna és akkor is megmutatta volna a világnak, ki is ő? Vajon miként dolgozta fel azt a tényt, hogy gyereklányként lett édesanya, de a kisebb gyermekeit végül a nagymamája nevelte fel? Vajon később, 3-4-szeres édesanyaként ez is bántotta őt, vagy elengedte mindezt a múlttal együtt? Az események sodrása közben ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel az emberben, de választ végül nem kapunk - csak sejthetjük mindezt, amikor Aretha a "démonjairól" beszél. De vajon miért nem terítette ki őszintén soha, senkinek sem a lapjait?
A film egyik igen megkapó jelenete az, amikor a még gyermek Ree az édesanyjával ún. "ének-beszéd" játékkal kommunikál. A játék lényege, hogy kizárólag énekelve lehet kommunikálni, méghozzá improvizatívan, zongoraszóra. Elképesztő az ötlet, és zseniális a megoldás. Mindemellett azonban megrázó látni és hallani, hogy a történelemkönyvekből megismert baptista templomokban a feketék a szeretet nevében a fehéreket gyalázzák, hiszen ez pontosan ugyanolyan rasszizmus, ami ellen ők évszázadok óta harcolnak. Fura látni Ree lelkész apját, ahogy Istenről prédikál, de szemét a volt feleségével, könyörtelen és rideg a lányával, és mindeközben iszik, és úgy cserélgeti a nőket az ágyában, mint más az alsóneműjét. A lánya lelki sérülését nem képes elviselni, megbünteti a gyereket, miközben fel sem fogja, hogy az sokkos állapotban van és idegileg összeroppant. Ezen a ponton ijesztő arra gondolni, hogy ez az ember felekezetet vezetett és tömegeknek prédikált, akik itták a szavait és vakon követték őt.
Ree édesanyjának korai elvesztése, a gyermeklányként átélt terhességek, az álszent apa és a pszichopata férj mind-mind hozzájárultak az Aretha lelkében testet öltő fájdalmas művészi érzékenységéhez, amely hozzásegítette őt ahhoz, hogy a 70-es évek legünnepeltebb sztárjává váljon, hiszen a legnagyobb slágerei épp a sérüléseiről és a kitörési kísérleteiről szólnak. Az énekesnő 18 Grammy-díja megmutatta, hogy ő volt és lesz a soul egyetlen és utánozhatatlan királynője, és a világon az első nő, akit beválogattak a Rock And Roll Hírességek Csarnokába. Ezt a filmet mindenkinek látnia kell, aki szívesen merül el Aretha Franklin és a '60-as, '70-es évek zenei világában.