Kibeszélő: Star Wars – Az ébredő Erő

Evidens, hogy az év(tized) legjobban várt filmjét részletekbe menően kitaglaljuk, hiszen a Star Wars – Az ébredő Erő – ahogy az várható volt – nem kis indulatokat váltott ki a rajongókból, mindkét oldalon. Van, aki az egekbe magasztalja, van, aki a sárba tiporja és természetesen akad a két véglet között is bőven vélemény. Mielőtt azonban a spoiler rendszerbe utaznánk, érdemes a szélsőséges reakciókon ellamentálnunk egy kicsit. Azt már az előzménytrilógia is bebizonyította, hogy a Star Wars, mint jelenség messze túlnőtt kreátorán – talán ezért is látta értelmét George Lucas eladni azt – a jelenlegi vélemények pedig azt mutatják, hogy magukon a rajongókon is. A klasszikus-trilógiát mostanra (minden felesleges újítás ellenére) olyan vallásos áhítat veszi körül, amivel tényleg csak a Biblia sorai vetekedhetnek (amelyek értelmezései szintén feszültségeket szoktak generálni bizonyos társadalmi vitákban), ennél fogva értelemszerű, hogy a VII. rész olyan gigászi elvárásokkal kényszerült szembenézni, amelynek maximálisan megfelelni lehetetlenség. Mindenkinek mást jelent, de annyi bizonyos, hogy fontos és meghatározó az egyén számára, hogy miként viszonyul az univerzumhoz, miket hajlandó elfogadni az ebben lefektetett szabályrendszerek alapján és miket nem. De a továbbiakban már tényleg csak és kizárólag SPOILEREKBEN folytatom.

Először is a történet: a legtöbb kritika, ami éri J.J. Abrams, Lawrence Kasdan és Michael Arndt munkáját, hogy elsősorban az Egy új remény struktúráját másolja, helyenként beemelve A birodalom visszavág és A jedi visszatér egyes elemeit. Nyilván a döntés helyességét sok szempontból lehet vitatni, ezért nézzük meg mi szólhatott mellette. Elsősorban természetesen a minél biztosabb anyagi megtérülés egy ilyen brand esetében, hiszen a Disney nem véletlenül fizetett ki 4 milliárd dollárt (plusz az aprót) George Lucasnak. Lássuk be: a Star Wars már hosszú évtizedek óta a legjobban kifizetődő franchise, ezt pedig nem lehet félvállról venni, vagy egyből kísérletezéssel indítani (pláne, mert akkor még több fanyalgó lenne, akik a folytatásokról elmaradoznának). Nem! Mr. Abrams egyértelműen kijelentette, hogy ez a rajongóknak szól, rajongóktól. Márpedig a Star Wars fontosságát tekintve, aki kicsit is szereti azt, rajongónak számít, elég megnézni az elmúlt évben kijött előzetesekre adott reakciókat. https://www.youtube.com/watch?v=LCm2xB_62qo A másik, amit felrónak Abramséknek az erős fanservice és a nosztalgiára való építkezés, ami a sztori rovására megy. Nem csak a régi szereplők visszahozása, hanem a folytonos megjegyzések (”Ne gyere nekem megint a Halálcsillaggal!”) és történeti elemek felmelegítése (kiindulási pontnak ismét egy sivatagos bolygó, egy onnan elvágyódó hőssel, hozzá kerülő droid, rajta az ellenség által is keresett titkos információval), valamint azok kifordítása is bátortalanságnak hathat. Nem beszélve a bolygóméretű űrállomásról, ami a Halálcsillag felturbózott változata. Meglátásom szerint a szériában a birodalmi szuperfegyver mérete fordítottan arányos a fontosságával. Már A jedi visszatérben is csak a nagysága volt hangsúlyos, a szerepe inkább katalizátora volt a cselekménynek, ahogy a Csillagpusztító is – amellyel Abramsék nem is annyira diszkréten beintenek az előzménytrilógiának azzal, hogy elpusztítják annak emblematikus bolygójához, a Coruscanthoz hasonlatos Hosnian Prime-ot, a Köztársaság szívét - indikátor a karakter ív megrajzolásában. Az ébredő Erő narratívája egy hommage, tiszteletadás a klasszikus trilógia előtt, mégis karakterközpontúsága és árnyaltsága inkább A birodalom visszavág felé húz, így a történet fordulatait a továbbiakban a szereplőkön keresztül mutatom be.

Kezdjük is a legfontosabbal és legmegrázóbbal: Han Solo tragikus elhalálozásával, amivel valóra vált a szerepet még most is maximálisan belakó Harrison Ford több évtizedes kívánsága, amelyért még A jedi visszatér idején kardoskodott. Talán túlzás ennyi idő után kijelenteni, de a saga eddigi legsokkolóbb, legfeszültebb jelenete, hiába tudjuk, amikor Kylo Ren után sétál a függő hídon, hogy onnan már nem tér vissza a híres csempész, reménykedünk benne, hogy valamilyen formában megússza, ahogy annak idején a Vaderrel való szembenézést is. Nyilvánvalóan ez is az Obi-Wan Kenobi és Darth Vader közti szembenállást hivatott megidézni, de itt az érzelmi töltet és a hatása, lényege akkor is teljesen más. Pedig valahol már a marketing is sejtette: a nagy öregeknek át kell adniuk a stafétát, ez pedig egy olyan sorozatban, amelyiknek a címében is benne van a háború, nem megoldható kényszerű háttérbevonulással, Ford kiemelt szerepe a reklámokban pedig valahol gyanítható volt, hogy nem csak a karakter népszerűségének és a színész sztárstátuszának szól. Han karaktere a hatodik rész végi örömködésben egyébként is sántított, hova tovább szerepe kiaknázatlan volt a korábbi két epizódhoz képest. A Birodalom bukása után tisztán láttuk magunk előtt Leia és Luke későbbi szerepét a rendszer újjáépítésében. Na de Han? Ő túlontúl független személyiség, nehezen beilleszthető az újraalakult Köztársaság fogaskerekei közé és hiába lenne hajlandó megállapodni Leia oldalán, a természete nem azt diktálná, hogy tisztességben megöregedjenek egymás oldalán.

Abramsék pedig leheletfinoman készítették elő a tragédiát: sok-sok év után az ismét csempészkedésből tengődő Chewie-val visszatérnek arra az Ezeréves Sólyomra, amelyet az ifjú roncsvadász, Rey már jobban ismer egykori tulajdonosánál is. Persze a marketingből ügyesen eltűntettek minden arra utaló részt, hogy Rennek és Solonak bármilyen köze is lenne egymáshoz, így valóban megdöbbentő, amikor az Andy Serkis alakította Snoke szájából elhangzik, hogy Kylo Ren apja a közkedvelt csempész. És már ebben a jelenetben sok minden tudatosulhat a nézőben: hiába indult mesének George Lucas agyszüleménye 1977-ben, A birodalom visszavág és az annak végén elhangzó, filmtörténeti reveláció révén lett belőle végérvényesen űropera (ezt még az előzmények – különösen A sith-ek bosszúja – is aláhúzzák), az operáknak pedig lételeme a tragédia. Han halála azért is lesújtó, mert az eredeti filmek legszerethetőbb, legemberibb karaktere veszett oda, egy igazi popkulturális ikon, egy űrcowboy, aki – ahogy fel is hívja egy ízben a figyelmet – mindig kidumálja magát a szorult helyzetekből. Kivéve most. Azonban attól is megrázó az egész, mert saját bűntudata, Leia és fia iránt érzett szeretete miatt rohan önnön vesztébe, képtelen lenne ezúttal is továbbállni, vagy veszni hagyni önmagából kifordult gyermekét. Ennek tetejébe azt is tudjuk, hogy hétköznapi ember révén szellem formában sem térhet vissza a későbbiekben, amitől csak még szívfájdítóbb, ahogy Chewie bömbölése közepette gyerekkorunk egyik meghatározó hőse és példaképe rongybabaként zuhan menthetetlenül a mélybe.

Ezzel a tettel pedig Kylo Ren – ha Darth Vader több évtizedes népszerűségével értelemszerűen nem is veheti fel a versenyt – a széria leggyűlöltebb és legszánnivalóbb antagonistájává léphet elő. Igen, Vader tekintélyt parancsolóan tizedelte annak idején a birodalmi vezérkart, A sith-ek bosszújában a fél galaxist és a jediket kiirtotta (köztük gyerekeket is), azonban egy avíttas, nehezen szerethető rend képviselőivel végzett egy addig inkább hisztisként ábrázolt ficsúr, ami a népszerű karakter nimbuszát jócskán megtépázta – utóbbiban ne felejtkezzünk el Lucas ”érdemeiről” sem. Adam Driver viszont Hayden Christensennel ellentétben brillírozik a szerepben (maszkkal és a nélkül egyaránt) és sikerül úgy a karaktert életre keltenie, ahogy annak idején Anakin Skywalkert kellett volna. Tegyük hozzá, hogy Kylo Ren is bitang jól van megírva. Vaderből a három rész alatt nem kaptunk annyit, mint most Renből, aki a sötétség útjának még csak az elején jár és nehéz lenne megmondani hova is fut majd ki. A kritikus hangok felróják neki a dühkitöréseit, mondván, hogy ez nem illik egy sith nagyúrhoz, és nem több mint egy hisztis gyerek (megkérdezném őket, hogy Anakin lényegesen rosszabbul megírt kifakadásait minek neveznék?). Csakhogy ő nem sith, ez egyértelműen kiderül a filmből is, ahogy a Birodalomból Első Rend lett, a Lázadókból pedig Ellenállás, úgy a sötét oldal is újradefiniálta magát. A Ren lovagrend (ez még nem nyilvánvaló) szabályait és céljait egyelőre homály fedi, ahogy Snoke karakterét is. Emellett Vader könyörtelen, rideg és dörzsölt vezérével szemben Kylo Ren egy fiatal, érzelmileg labilis karakter, aki egyelőre ismeretlen okokból kifolyólag szegült ellen szüleinek, valamint egykori mesterének, Luke Skywalkernek. Egy ilyen kifelé erősnek mutatkozó, belül viszont sebzett fiatal egyértelműen példaképet keres magának, akiből erőt meríthet, nehogy megkísértse a Fény (egyszerű, mégis nagyszerű csavar az alapfelálláson), és ki más lehetne ennél alkalmasabb, mint Vader.

Itt pedig ismét szögezzünk le még valamit: minek után Vader összeégett maszkját úgy szólítja, mint ”Nagyapa.”, nyilvánvaló, hogy tisztában van ezzel a súlyos családi titokkal. De ahogy J.J. Abrams a minap egy interjúban elárulta: a karakter egyik fontos attribútuma, hogy Vadert választja példaképének, nem Anakin Skywalkert, ezt jelképezi az ép arcának maszkkal való takarása is. Azt idealizálja, amit Vader reprezántált és próbált elérni. Erős megfelelési kényszer dúl benne öröksége és mestere, Snoke irányába egyaránt, amelyet a félelem táplál, miszerint nem elég jó egyiknek sem, és ezt az Első Rend parancsnoka, Hux is érzi (Domhnall Gleeson pont annyira tolja túl a karaktert, amennyire kell), ezért kettejük kapcsolatában sincs meg az a kölcsönös tiszteletadás, ami Tarkinra és Vaderre volt jellemző, a viszály viszont Snoke kegyeiért annál inkább. Ráadásul az szintén megrémíti, és még labilisabbá teszi, amikor rájön, hogy Rey Erő érzékenysége még tapasztalatlansága ellenére is felülmúlja az övét.

És akkor itt hadd dicsérjem meg Abramst, a marketingeseket és a castingosokat egyaránt. Ugyanis nagyszerűen félrevezettek mindenkit azt illetően, hogy kicsoda is a potenciális jedi jelölt. A poszterek és előzetesek végig Finnt sugallták és valóban, az ő kezében többször ott virít a fénykard, mint Reyében, de ennek is megvan az oka, hiszen benne ébred fel az a bizonyos Erő a film végére, az eddig ismeretlen Daisy Ridley pedig lenyűgöző a szerepben. Egyszerre bájos, tudatos és esendő, Finnel való párosuk pedig amellett, hogy hibátlanul működik, szakít a széria eddigi viszonylag konzervatív karakterrendszerével. A legtöbb rejtély egyértelműen őt lengi körül, hogy miért hagyták a szülei a Jakkun, továbbá mi köze a Skywalkerekhez. A többséggel ellentétben nem vélem úgy, hogy Luke eltitkolt lánya lenne, még a film közepi látomása után sem, amikor fény derül a szerepére (pedig egy ízben mintha Luke szólítaná), de kétségtelenül valami összeköti őket, de az inkább az Erő, mintsem a vér. A látomásból, melyben a lovagrend tagjai holttestek felett állnak vélhetően a jediké, akiket Luke akart kiképezni, és egyikük gyermeke lehet a lány, akit – mint (lehetséges) Erő használót – elrejtettek a Jakkun.

Érdemes egyébként megfigyelni azt is, hogy Kylo Ren és Rey miként szimbolizálja a rajongás és az örökség Star Warsra vonatkozó nimbuszát. Előbbi görcsösen próbál megfelelni neki, utóbbi pedig kezdetben nem hajlandó elfogadni azt, ezáltal mindketten azt a terhet jelenítik meg, amely a készítőkre nehezedett. Rey karakter fejlődése pedig gyönyörűen ível végig a filmen. Egy találékony roncsvadász, aki sóvárog a családja, a gyökerei után, ezért is alakul ki közötte olyan bizalmas viszony Han Soloval, miközben talpig becsületes karakter marad, amire rávilágít, hogy sanyarú helyzetében sem hajlandó eladni BB-8-et némi eleségért a helyi kis királynak, Unkar Pluttnak (Fun Fact: a szerepben Simon Pegg ”látható”). Természetesen itt is visszaköszön a klasszikus egyszerű meseisége, de ahogy írtam, tragédiákkal szegélyezett múltja és gondosan felépített karaktere már messze túlmutat ezen. Azonban érthetően megrémíti az, ami rá vár, viszont a történet előrehaladtával egyre ösztönösebben használja az Erőt. Ezt sokan fel is róják a karakternek, főleg, amikor elmetrükköt hajt végre a rohamosztagoson (Fun Fact 2: a páncél alatt nem más rejtőzött, mint a jelenlegi James Bond, Daniel Craig, aki a szomszédos stúdióban forgatta a Spectre – A Fantom visszatértet, és átugrott egy kicsit), vagy hogy képzetlenül sikerül a párbajban legyőznie Kylo Rent a végén. Az Erő használat esetében emlékeztetnék mindenkit arra, hogy anno a szintén nem túl tapasztalt, űrhajót még sosem vezető Luke robbantotta fel a Halálcsillagot, miközben hallotta a szellem Obi-Wan tanácsait, amit még Yodának is meg kellett tanulnia. Ami pedig a párbajt illeti: Rey abban a jelenetben fogadja el végérvényesen a sorsát és merít erőt Han halálából, miközben Kylo Ren éppen jelentős vérveszteséggel küzd, és érzelmileg minden addiginál feldúltabb, elvégre akkor ölte meg az apját és sokkalta nehezebben kontrollálja az Erőt, mint a lány. Arról nem is beszélve, hogy Rey a botja révén hasonló, de nyilván kezdetleges küzdő stílusra tett szert, amivel még így is nagyobb esélye van a profibban vívó, de szertelen Kylo Ren ellen, mint a jobbára védekezésre kényszerülő Finnek.

Ami pedig Finnt és Poe Dameront illeti: előbbi lényegében poszttraumatikus stressz szindróma hatására dezertál, ezzel reprezentálva, hogy mivel szemben határozza meg magát, de az, hogy kicsoda is ő valójában és mik a tervei, még várat magára. Emellett egy valóban szerethető karakter, aki a humor jó részéért is felel, mégsem válik komikussá és Rey-el alkotott párosuk már lényegében ki is adja a Han-Luke-Leia triászt. Talán pont ezért is nem hiányolja az ember különösebben az egyébként meglehetősen vagány, margóra szorult Poe Dameront, már csak azért sem, mert Han mellett az ő szerepeltetése túlontúl önismétlőnek hatott volna. Finnel való barátsága és bajtársiassága viszont kellően fel van vezetve, ami a folytatásban nagyobb hangsúlyt kaphat és vélhetően fog is, ha már A birodalom visszavághoz hasonlóan az utak elváltak.

Rey ugyanis ott hagyta az Ellenállásnál sebesült barátját és R2D2 rejtélyes magához térésének hála a BB-8-nél található térképrészlet összeáll, így könnyedén megtalálta Luke Skywalkert egy távoli bolygón, ahová már az Ezeréves Sólyom újdonsült kapitányaként, Chewie-val és R2-val az oldalán érkezik. Luke hasonlóképp teszi tiszteletét Reynek, mint annak idején Obi-Wan neki, ellenben egy szót sem szól (legyenek átkozottak a marketingesek, továbbá Mark Hamill és Stohl András is a félrevezető nyilatkozataikkal), mivel tekintetében benne van minden fájdalom és keserűség. A tudat, hogy Han meghalt – elvégre ha Leia megérezte, akkor ő is – éppúgy a lelkét nyomja, mint a kudarc Ben Solo (azaz Kylo Ren) miatt és ahogy Rey felé nyújtja az ő egykori, apjától örökölt kardját, kirajzolódik az arcára az a keserű elszántság, ami egyben tudatosítja is benne, hogy véget ért a kényszerű száműzetése. A film adta keret bezárult, viszont a két trilógia nyitányával ellentétben ez nem örömünnepséggel ér véget, csupán reménykeltő befejezéssel. Mind az Ellenállás, mind az Első Rend elvesztette legfőbb háttérhatalmát a Köztársaság és a Csillagpusztító képében, tehát vélhetően az erőviszonyok mindkét oldalon leredukálódtak. Snoke és a lovagrend szerepe sem tisztázott még, Kylo Ren útja a sötétségbe is tovább folytatódik, ahogy egykor Luke-ra, most Reyre is a kiképzése vár, és vélhetően a múltja egy darabkájáról is lehull a lepel – amihez köze lehet Anakin egykori fénykardjának is – miközben Finnek legközelebb már az Ellenállásban kell megtalálnia a helyét. Az ébredő Erő a tisztelgések, valamint az új alapok lehelyezésének a filmje volt, visszavezetés egy jól ismert galaxisba, az igazán új irányt kevesebb mint másfél év múlva Rian Johnsontól várhatjuk, és a Looper fényében okkal lehetünk bizakodóak. Ti hogy látjátok? Mivel értetek egyet és mivel nem a fenti megállapításokból, elméletekből?