A Paul Schrader által írt és rendezett Svindler Oscar Isaac remek játékával és egy kiváló alapötlettel, valamint egy méltatlanul elhanyagolt témával magában hordozta egy igazi sikerfilm lehetőségét is. A sztorinak ugyanis több aspektusa is van, amit remekül lehetett volna érzékelteti a filmvásznon, arról nem is beszélve, hogy az Abu Ghraib börtönben történt kínzásokról - amelyek az Egyesült Államok lelkén száradnak - eddig igen csak kevés szó esett eddig filmes vonalon. A történet másik vonulata, a sportfogadások és a póker világa szintén nem vitás, hogy hálás téma.
Nos, a Svindler mindkettőből markolni akar egy nagyot - sajnos azonban ide is érvényes a mondás, hogy aki sokat markol, az keveset fog.
A történet főhőse William Tell (Oscar Isaac), az egykori börtönbéli verőlegény, a könyörtelen kihallgató tiszt, aki jól megérdemelt büntetését letöltve, a szerencsejátékok világában igyekszik boldogulni, nem is akárhogyan. A férfinak ugyanis a sitten volt ideje kiismerni a kártyajátékok természetét és megtanulta számolni a lapokat, ami, bár elméletileg tilos, hősünknek van annyi esze, hogy sosem hajt nagy nyereményekre, és mindig azon a ponton hagyja abba a játékot, amelyen nem kelt komolyabb feltűnést. Ám hiába nyer, a múlt árnyai folyamatosan kísértik őt: bárhogy is igyekszik, képtelen kiverni a fejéből korábbi kiképzője, Gordo (Willam Defoe) kegyetlenségét és eszelős kínzásait, amiket idővel ő is elsajátított. A férfi zaklatott lelkén az sem segít, hogy feltűnik a színen Cirk (Tye Sheridan), egy zöldfülű srác, aki mindenáron bosszút akar állni Godro-n, a családját ért sérelemért.
Ahogy megyünk előre a sztoriban, egyre több részlet bontakozik ki a főhős múltjából, ugyanakkor egyre több betekintést nyerünk a jelenébe is. A gond ott van, hogy igazából egyik oldalt sem ismerjük meg annyira, hogy a sztori úgy igazán összeálljon egy kerek egésszé. Pedig a kirakós részletei nagyon is érdekesek, a színészi játékra pedig igazán nem lehet panaszunk. Maguk a póker- és black jack játszmák is úgy vannak felépítve, hogy Oscar Isaac narrálásával egészen érdekes, már-már sportközvetítésre hajazó élményben lehet részünk. Más kérdés, hogy én személy szerint pl semmit nem tudok a pókerről, és a black jackről sem, nem is próbálok itt úgy tenni, mintha értenék hozzájuk, és valószínűleg a nézők zöme ebbe a halmazba tartozik. Így én kb. a harmadik mondatnál elvesztettem a fonalat, és bár éreztem, hogy most biztos nagyon érdekes dolgokat tudok meg a póker és a black jack természetéről, igazság szerint - szégyen, vagy sem - egy kukkot nem értettem az egészből. Gyakorlott játékosok, vagy akár nézők számára nyilván teljesen más élményt adott a film. Hozzáteszem, így is élvezhető volt, a probléma nem ezzel volt, hanem azzal, hogy ahhoz képest, mennyire igyekeztek kibontani a cselekmény ezen oldalát, mégis, a film egészét tekintve ez abszolút másodlagos volt. Picit az az ember érzése, mintha az író nem tudta volna eldönteni, mi legyen a lényeg. Egyébként az is visszás, hogy az elején hosszan beszélünk a black jack-ben történő kártyaszámlálásról, aztán végül a film második része a póker köré van építve, ahol már ez szóba sem kerül.
A flashbackek adják a másik vonulatot, a börtönben történteket, amik a főhős szemszögéből vannak megjelenítve, és fokozatosan engednek egyre több és több betekintést az ottani eseményekbe. Valahogy azonban az emberben marad egy kis hiányérzet - pont annyival mutatnak kevesebbet az egészből, mint kellene, és itt nem arról van szó, hogy az ember még több vért, emberi ürüléket, és szenvedést akarna látni. A főhősről derül ki túl kevés információ, hogy ő hogy élte ezt meg ott, abban a helyzetben.
Ugyanez a félkész érzés igaz Cirk (Tye Sheridan) feltűnésére is. A srác története, és az ok, amiért megtalálta Tell-t, irányt szabhatott volna a sztorinak, de nem tette - folytatódik a történet a szerencsejátékos - fifikás lapszámlálós - póker ismertetős vonalon, amiben egyre nagyobb szerepet kap a múlt. Emellett megjelenik La Linda (Tiffany Hadish), akinek a szerepe (és nem a játéka, azzal nincs hiba) számomra annyira súlytalan és sablonos volt, hogy igaziból nehéz is bármit írni róla. Bár a főhős motivációja némileg változik, de a film dinamikáján ez mégsem változtat jelentősen.
Az viszont tény, hogy Oscar Isaac, Tye Sheridan és Tiffany Haddish játéka némileg feledteti a forgatókönyv gyermekbetegségeit. Oscar Isaac valósággal lubickol a megtört, múlt démonai által kísértett, kiégett, monoton, robotokat megszégyenítő napi ritmussal élő főhős szerepében. Abszolút megvan a kémia közötte, és a La Linda-t alakító Tiffany Hadish között, és szinte tapintható a főhősben lévő feszültség, ahogy próbálja nagyon apró lépésekkel közel engedni magához őt és Cirk-et, dacára annak, hogy láthatóan évek óta egy sterilnél is sterilebb életet él.
Apropó, színészek: ha már a "főgonosz", vagy legalábbis, valami efféle szerepbe kerülő (és ezt a figurát egyébként mindig kiválóan hozó) Willem Dafoe ott van a színészi gárdában Gordo-t, a korábbi vallatótisztet alakítva, akkor vétek egy karaktert ennyire parlagon hagyni. Róla sem sokat tudunk meg, azon kívül, hogy a börtönben történteknek ő volt az egyik fő triggerelője, aki persze megúszta a "balhét". A film utolsó jelenetét leszámítva azonban csak, mint háttérszereplőt látjuk, de a karaktere egyéltalán nincs kibontva.
A Svlindler nem egy mainstream film, és nem is akar az lenni. Ez egy kellemetlen témát feldolgozó, kellemetlen érzéseket szülő, nehéz film. Ettől azonban még lehetett volna kimagasló darab, ugyanakkor a fentebb felsorolt gyermekbetegségei okán nem tud az lenni. Olyan, mintha egy focimeccset néznél, ami tulajdonképpen élvezetes, de annyi kihagyott ziccer van benne, hogy végül mégis keserű szájízzel állsz fel a végén, és arra gondolsz, ezt az időt mással is tölthetted volna, dacára a színészek kiváló teljesítményének.