Az Alissa Nutting 2017-es azonos című regényén alapuló fekete komédia sci-fi sorozatként bukkant fel az HBO Max-on - 2021-ben jött ki az első évad, és idén áprilisban a második. A történet középpontjában Hazel Green (Cristin Milioti), a házasságából menekülő nő áll, aki annak dacára, hogy férje, a 34 éves Byron Gogol (Billy Magnussen) egy jóképű technológiai zseni, 10 év házasság után válni akar tőle. Igen ám, de időközben rájön, hogy bárhová is menekül, Byron mindenhol megtalálja őt.
Az első epizód in medias res indul: a luxusfeleséget látjuk, ahogy új élete első "szabad" perceiben meglehetősen zaklatottan és teljes mértékben átgondolatlanul menekül. Visszatekintések formájában bontakozik ki előttünk Hazel múltja: házassága, a férjével való megismerkedése és kettejük kapcsolata. Byron Gogol, a férj ünnepelt híresség, akinek technológiai újításait lélegzet-visszafojtva figyeli a világ. Számos mítosz övezi a zsenit, aki egy titkos, a világ elől elrejtett helyen, az általa kreált Központban él, amely "egy szupestruktúra, virtuális valóságkockákból összeállítva" - ez egyszerre az otthona és a kutatóközpontja, ahol megvan mindene, amiről más talán álmodni sem mer.
Gogol valóban zseniális: nemcsak, hogy képes bármilyen virtuális teret varázsolni az emberek elé, legyen az párizsi étterem, vagy egzotikus tengerpart, feltalál egy chipet (a projekt a "Szerelemre tervezve" nevet kapja), a jövő szerelmespárjai számára, amely szinkronizálja a két elmét. A szerelmesek ettől kezdve képesek lennének egyesíteni a gondolataikat, ezáltal nem lennének köztük többé titkok és félreértések, hisz mindenki mindent látna, amit a másik érez vagy gondol, legyen az rossz vagy jó dolog. Byron szerint a chip - vagyis az evolúció következő lépése által - a toronymagas számokat produkáló válási statisztika minimálisra csökkenhetne, az emberek pedig végre teljes egyetértésben élhetnének. De vajon biztos, hogy békét eredményezne, ha az emberek látnák egymás gondolatait és éreznék mindazt, amit a másik? Harmóniát eredményezne egy titok és magánszféra nélküli élet?
Az első évad showrunnere és írója Patrick Somerville volt, míg a második évad showrunnerei Christina Lee és Nutting voltak, akik nagyon jó érzékkel rakták össze a folyamatos visszatekintésekkel megszínesített, lassan kibontakozó történetet. Szép kerek egésszé áll össze így Hazel élete, megértjük, miként csöppent bele a mások által irigyelt luxuséletbe, ami belülről azonban nem biztos, hogy pont olyan csillogó és fényes, mint ahogy az odakintről látszik. A párbeszédek nagyon jók, informatívak, nincsenek túlragozva a jelenetek, egy-egy pillantásból olykor sokkal súlyosabb mondanivaló jön át, mint a szövegekből.
A 6 fős rendezői csapat lenyűgöző képi világot teremtett: az ember persze joggal várja el egy sci-fi-től, hogy valami merőben újat mutasson, de ebben a sorozatban ez nagyon jól sikerült. Olyannyira, hogy a néző elhiszi, egy nap talán valóban így fognak élni az emberek. Nem lesz szükség repülőjegyekre és hosszas utazásokra, hiszen mindent megélhetünk majd az általunk kiválasztott virtuális utazásokon. De vajon egy ilyen élmény valóban ugyanazt nyújtja, mintha mi magunk is a Kínai Nagy Fal lépcsőin vagy a kanadai ősfák között, esetleg a sivatag lankáin sétálnánk? Mi adja a valódi élményt: a látvány és amit ettől érzünk, vagy maga a valóság? A sorozat, miközben lassan lüktetve indítja be a bonyodalmakat, folyamatosan kérdéseket vet fel bennünk.
A film egyik legbájosabb szereplője Zelda, a beszélő delfin, aki reggelente a házaspárral együtt "edz" a család medencéjében. Abszurd, mégis ebben a környezetben egy teljesen természetes momentum ez, akárcsak a Gogol által feltalált ízgolyók is, amelyek a valódi ételek mintájára készülnek, és bár csupán kockacukor nagyságúak, minden ízélményt és a szervezet számára szükséges tápanyagot tartalmaznak. Ez a momentum több jövőbeli sci-fi-ben is felbukkan, mégis megmosolyogtató látni, hogy a jelen és a jövő határán, amikor még bevezetés előtt áll ez az új étkezési forma, vajon milyen érzést kelt azokban, akik még "hagyományosan" étkeznek. Mert mi a fontosabb: az íz és a tápanyagok, vagy az étkezés maga? Van-e értelme látni egy tányéron a ropogósra kisült kacsát a mellé tett párolt káposztával és a hagymás tört burgonyával (és megenni azt), vagy ugyanazt az élményt kapja az agyunk, ha mindezt megesszük 10 másodperc alatt egy aprócska golyó formájában?
A sorozat számtalan ilyen témát boncolgat, miközben a házaspár macska-egér játéka tovább folytatódik, és képbe kerül Hazel édesapja, Herbert (akit a komikus Ray Romano alakít) is, aki mondhatni, fura figurája az Istennek. Véletlenül sem akarnám lelőni a poént, ezért csak annyit mondok: jegyezzétek meg Diane nevét, aki új színt hoz ebbe a történetbe.
A színészek remekelnek, kifogástalanul hozzák az általuk alakított karaktereket. Hazelt, az érzelmileg labilis főszereplőt Cristin Milioti alakítja, aki nem mellesleg Grammy-díjas énekesnő, és annak idején a Broadway színpadán futott be, de számos sikeres filmben és sorozatban, így például az 'Így jártam anyátokkal" című komédiában is szerepelt.
A rátarti és zseniális, mégis sokszor szociopatának tűnő Gogolt alakító William Gregory Magnussen szintén Broadway-produkciókkal (Ványa és Szonja, Mása és Tüske) vált ismertté, amiért Cristinhez hasonlóan a legjobb színdarab főszereplőjének járó Tony-díjra jelölték, de szerepelt az Into the Woods (2014), A sárkány születése (2016), a Game Night (2018) és az Aladdin (2019) című filmekben is.
Byron és Hazel története futurisztikus, de valahol nagyon is hétköznapi, és a sorok közt voltaképp korunk egy komoly társadalmi problémájára, a bántalmazó kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Hazelnek mindene megvan: luxusotthon, elképesztő ruhaköltemények, medencés kert delfinnel, siker, pénz, csillogás, odaadó (vagy nárcisztikus?) férj, aki folyton a neje kénye-kedvét és szexuális igényeit lesi, ám az akaratába beleszól, mert "annyira szereti őt". De szerelem ez? A szerelemben ez is megengedett? A készítők hagynak időt a gondolkodásra, és hogy ízlelgessük a kérdést: honnan számít bántalmazásnak a másik önző, kisajátító szeretete? Mindeközben Hazel így nyilatkozik a férjéről: "Nála lenyűgözőbb emberrel sohasem találkoztam..." Akkor hogy is van ez? A kérdés boncolgatásában a 2. évad még tovább megy, a néző pedig epizódról epizódra eltöprenghet, vajon végül Hazel ad-e egy új esélyt a férjének?
Hazel apja elutasítónak tűnik a lányával szemben, de a történet előrehaladtával megtudjuk, miért. A kettejük közti helyzetek és poénok igazán szórakoztatóak, még akkor is, ha első blikkre unszimpatikusnak tűnik a férfi, de aztán Hazelt látjuk annak azért, ahogy az apjával viselkedik. Akkor most ki az undok, és ezek ketten miért nem tudnak normálisan beszélni egymással? Ki volt szívtelen és nemtörődöm a másikkal?
A sorozat egyik legnagyobb erőssége a különleges látványvilág és az érdekes történetvezetés mellett az, hogy szép csendben olyan problémákra világít rá, ami sok családban ilyen vagy olyan módon előfordul. Válaszokat nem ad, azt meghagyja a nézőknek, hogy mindenki ráleljen a számára elfogadható magyarázatokra - mindezt meglehetősen morbid, de szellemes köntösbe bújtatva.
Összességében, a sorozat a maga abszurd poénjaival és drámaiságával nagyon is hozza a fekete komédiák minden elvárható elemét, és izgalmasak a dobozok által elénk varázsolt virtuális terek, no és maga a történet, amibe a második évadban egy FBI-szál és számos új szereplő is beleszövődik, de senki ne várja azt, hogy ez egy újabb Eredet-film, Mátrix vagy Ready Player One lesz. Ez a sorozat azoknak való, akik izgalmasnak találják a jövő vívmányait, az Elon Musk-féle figurák őrült ötleteit, és akik szívesen eltöprengnek azon, hogy ők mit tennének egy ilyen helyzetben (mint amiben Hazel kerül), és vajon belemennének-e egy ilyen chip beültetésébe vagy sem?