Nagyjából ebből az aspektusból közelíti meg a Netflixen futó új török vígjáték a szerelem nagy misztériumát, ami oly sok ember szívét, lelkét és önbizalmát töri össze újra meg újra. Kerem, a reklámszakember és Asli, a csinos divattervező-blogger nem hisznek a szerelemben. A férfi csak egyéjszakás kapcsolatokat keres, Asli pedig megveti az erősebbik nemet, és sajnál mindenkit, aki áldozatul esik a csáberejüknek.
Asli mindamellett, hogy jó nevű divattervező, népszerű véleményvezér is, akit tízezrek követnek pikáns blogján. A lány nem szívbajos: posztjaiban rendre gúnyt űz a férfiakból, akik mindig ugyanazokkal - az Asli által szánalmasnak tartott - módszerekkel próbálják meg újra meg újra elcsábítani a nőket, hogy az ágyukba vihessék őket. Asli könyörtelenül kifigurázza a puccos vacsorákkal és a béna szövegekkel udvarló férfiakat, gyűlöli a klisés randikat és a pincsikutyaként telefonáló Rómeókat. Amikor egy barátnőjét tönkreteszi egy szívtipró, úgy dönt, példát statuál egy nagyvaddal és a követői előtt fogja virtuálisan keresztre feszíteni és nyilvánosan megalázni a férget, akit kiszemel magának.
A lány még aznap éjjel kíméletlen játékba kezd, amiről a blogján pontról-pontra beszámol. Találomra kiválasztott áldozata egy igazi latin sármőr. Asli úgy gondolja, mivel ő a szerelmi taktikák szakértője, simán eléri, hogy a macsó beleszeressen, de addig is eljátszadozik vele, mint macska az egérrel. A követői jót röhöghetnek, tanulhatnak, a sértett nők elégtételt érezhetnek, ő pedig az ujjai köré csavarja az aranyifjút, akit, miután az bevallotta, hogy szerelmes lett belé, eltapos majd, mint egy megunt csikket. Nem tudja, de aznap éjjel Kerem, a reklámszakember (vagyis Asli kiszemeltje) hasonló fogadást köt a barátaival, akik azzal cinkelik, képtelen a szerelemre. Kerem úgy véli, nagyon is képes rá, sőt, az szeret bele, akit csak akar...
A sors Aslit és Keremet tehát ugyanarra a partira sodorja, ám a megismerkedésük egyáltalán nem úgy történik, ahogy előre elképzelték. Egyikük sem őszinte és mindketten arrogánsan, magukat túl okosnak képzelve próbálják meg lehengerelni és kijátszani a másikat. A film kicsit hasonlít a 2003-mas Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt című filmre, ahol szintén egy fogadás hozza össze a fiatalokat, hogy aztán kiderüljön, melyikük a nagyobb játékos.
A csípős nyelvű divattervezőt Demet Özdemir alakítja, akit az Álmodozó című sorozatban Can szerelmeként, a kissé suta, de annál eredetibb Sanemként szeretett meg a világ. Demet ezúttal is lélegzetelállítóan mutat a vásznon, ráadásul kitűnő színésznő, aki ezt a karaktert is nagyon aranyosan kelti életre, ráadásul irigylésre méltóan néz ki még a legkínosabb helyzetekben is. A török filmesek híresek a tökéletes sminkekről és outfitekről, pláne, ha romantikus történetről van szó, így itt is biztosak lehetünk benne, hogy mindenki, de a legutolsó mellékszereplő is úgy van összerakva, hogy csak néz az ember, és még ha nem is életszerű mindez, elismerően hümmög, hiszen mindenkiből a maximumot hozzák ezzel ki - legalábbis küllemre.
A történetben nincsenek különösebb csavarok, csak cukorszirupos jelenetek és kissé bárgyú párbeszédek. Persze, ez nem az a műfaj, ahol komoly megrázkódtatást vagy csontig hatoló fájdalmat akarunk látni, és a klisék sem zavarók, hisz számítunk rájuk. Şükrü Özyıldız tipikus déli szívtipró, aki, bár a szerepe ezt kívánja, túl sok. Túlzott mimika, túl sok alapozó, túl sok vetkőzés, túl sok bájgúnárság - pedig a törököknél népszerű színésznek számít. Magyar szemmel ő a gyenge láncszem, ami fura, mert a török filmekben és sorozatokban, még a "nyálasakban" is nagyon jó férfi színészek szoktak szerepelni. Miatta kicsit nehezen nézhető a történet, ami egyébként egy cuki, egyestés limonádé.
A film pozitívuma: a törökök ezúttal is különös gondot fordítottak arra, hogy gyönyörű látképeket lőjenek a fővárosukról, a legromantikusabb éttermeikről, hogy álomszép enteriőröket mutassanak nekünk és bebizonyítsák, náluk bizony egykettőre szerelmes lesz az ember... Az operatőri munka nagyon jó, akárcsak a rendezés, ami szerény forgatókönyvvel dolgozik, de Demet a maga sajátos és igencsak szeretni való kisugárzásával felemeli az amúgy sutácska történetet.
Hogy miért érdemes megnézni? Mert az ember akaratlanul is elgondolkodik, hogy vajon mi szükség a játszmákra? Miért nem merünk őszinték lenni? Miért gondolunk rosszat az ellenkező nem minden tagjáról csak azért, mert egyszer az egyikük mellett csúnyán megégettük magunkat? Hová vezet az őszintétlenség, és megéri-e megkockáztatni, hogy elveszítünk valakit csak azért, hogy bebizonyítsuk: mi vagyunk a keményebbek?
A történet ügyesen rámutat arra, hogy az előítéleteinkkel sokszor borzasztó nagyot tévedhetünk, hisz nem tudhatjuk, ki mekkora keresztet cipel, és ki, miért nem képes arra, hogy egy kapcsolat elején rögtön kötődni kezdjen. A média tolakodó jelenléte is górcső alá kerül, ahogy az is, hogy a mai fiatalok már azt sem tudják, mi az az intimitás, hiszen csak az létezik, ami egyből élőben kimegy az instára. De mi van, ha tévedünk és olyasmit tolunk ki, amit nem kellett volna?
A nőknek a gyalázatos (férfi) színészi teljesítmény ellenére tetszeni fog a film, mert sokak szerint szexi a főszereplőt alakító Şükrü, a férfiak azonban agyvérzést fognak kapni tőle, vagy elkapcsolnak a 6. percben. Semmi esetre se kényszerítsük rájuk ezt a filmet, mert a 20. percnél jó eséllyel felrúgják vagy kidobják a tévénket az ablakon.