A Jessica Knoll "Gone Girl" című regénye alapján készült film megjárta a Netflix toplistájának élét is. A történet roppant súlyos témákat boncolgat, amelyekről sajnos a való életben is egyre gyakrabban hallunk a médiában: iskolai tömegmészárlás, csoportos nemi erőszak, kiközösítés, bullying, féktelen drogozás, megfélemlítés. Mindez azonban egy makulátlan életet élő emberrel kapcsolatban merül fel, akiről azonban egy nap kiderül, sikerei és irigylésre méltó élete mögött traumatikus, vértől mocskos, fájdalmas múlt lapul.
Főhősnőnk egy erős, öntudatos, magát "karcosnak" tituláló nő, TifAni FaNelli (Mila Kunis), aki a New York Magazinnál dolgozik. Párkapcsolata Luke-kal, a milliomos aranyifjúval (Finn Wittrock) irigylésre méltó, hiszen a férfi nem csak gazdag, de nagyon jóképű is, és imádja Tifanit, aki nem magas, nem szőke, nem klasszikus csinibaba, és még gyereket sem akar szülni. A nő azonban nem őszinte. Megjátssza magát, mert okos, és pontosan tudja, mi kell egy ilyen kaliberű férfinak. Ő pedig megadja neki azt a nőt - noha ő a valóságban nem ilyen.
Az eseményeket folyamatosan az ő narrációjával kísérve látjuk, így pontosan tudjuk, mi jár Tifani fejében, amikor titokban pizzát fal, amíg a pasi a mosdóba megy, vagy magában beszól a vőlegényét stírölő nőknek, ám a férfi előtt irigylésre méltóan könnyeden és szellemesen viselkedik. Színlelt élete tökéletesen működik, a férfi nem is sejti, valójában ki az ő menyasszonya.
Mike Barker, a rendező minden bizonnyal sokkolni akarta a nézőt a múlt és a jelen szembeállításával, ezért a porlepte szőnyeg alól apránként, de a legdurvább módon húzza elő az oda rejtett képzeletbeli csontvázakat. Az első felvillanó emlékek ugyanis egy erőszak, majd egy újabb erőszak képei - a jelen normálisan lüktető pillanatai között. A néző csak kapkodja a fejét: ez tényleg megtörtént? Mi van? Biztos Tifani az, akit látunk? A lelki sérülések ily széles spektrumát, az elfojtott dühöt, fájdalmat, szégyenérzetet ritkán mutatják meg ilyen intenzíven a filmekben. A rendezés hibátlan, végignézni azonban mindazt, amit elénk tárnak a készítők, rendkívül nyomasztó.
Mila Kunis tökéletesen hozza az éles eszű, gyönyörű, irigylésre méltó életet élő nőt, akinek még a munkahelye és az irodája is olyan lenyűgöző, amilyenről a legtöbb ember álmodni sem mer. Ani egyedülálló tehetség, aki még felsőbbrendű főnöke, Lolo (Jennifer Beals) elismerését is bezsebeli minden egyes szerkesztői értekezleten, ennek köszönhetően biztosan halad felfelé karrierje képzeletbeli ranglétráján - a felső tízezer elit körei felé. Ujján hatalmas antik jegygyűrű, Luke családjának ikonikus ékszere csillog, ami azt sugallja, az ő státusza egyedülálló és rendíthetetlen.
A ménkű azonban, ahogy várható, becsap: egy nap egy filmrendező (Dalmar Abuzeid) keresi fel Anit, és arra kéri, szerepeljen ő is a dokumentumfilmjében, mint egykori túlélő. A néző ezen a ponton pislogni kezd: kezd ugyanis összeállni a kép - a lány felvillanó emlékképeiből, amit eddig a pontig nemigen lehetett összerakni. Kettejük beszélgetéséből lassan feltárul az eltemetett múlt: az elit magániskolában történt egykori lövöldözés, amelynek kénytelen-kelletlen a lány is részese volt. A traumát okozó események lassan bontakoznak ki, a néző pedig eltátja a száját. Ennyi fájdalmat, ennyi megaláztatást és traumát ugyanis nem lehet ép ésszel elviselni. Nem lehet elfelejteni. Nem lehet kiheverni. Vagy mégis? Látjuk a fiatal Anit (Chiara Aurelia), ahogy a milliomos diákok közt egyre lejjebb és lejjebb süllyed az erkölcsi fertő, a drogok, az alkohol, a szex és a depresszió világában, miközben a lelke lassan, de biztosan vérezni kezd az őt ért fizikai és lelki sérülésektől.
A karakterek vagy túlságosan (Ani egykori tanára), vagy kevésbé (Luke) ismerik Ani helyzetét, attól függően, ki, melyik életszakaszában ismerték meg a lányt. A történetszálak azonban egyre jobban összefonódnak, és felszínre törnek a múltbéli események. Luke reakciója igencsak meglepő, akárcsak az egykori tanár viselkedése is, egyik sem illik a jelenbéli eseményekhez. Kunis arroganciája, pikírt megjegyzései, szarkasztikus poénjai kétségkívül szellemesek, de (főként az interjúk során) nem érződik rajta, hogy belülről valóban roncs lenne. Nem érződik az összeroppanás, a belső vívódás, a kétségbeesés - igaz, a forgatókönyvben sem, pedig egy iskolai lövöldözés túlélőjeként sérültnek kéne, hogy legyen, ó pláne, amikor felbukkan egy egykori osztálytárs, Dean (Alex Barone), aki azt pedzegeti, Ani nem pusztán áldozat volt, benne lehetett a balhéban.
Colin Watkinson operatőri munkája mélységet ad a történetnek: a flashbackek rideg, könyörtelen érzést keltenek, amelyek mégis valahogy összesimulnak Ani felnőtt, távolságtartó, őszintétlen, kőkemény személyiségével. Alix Friedberg jelmeztervei tökéletesen érzékeltetik a karakterek mélyrepülését, főként a múltbéli iskolai jelenetekben, amelyek húsbavágóan realisztikusnak és ettől csak még fájóbban igaznak tűnnek. Feloldozásra egy ilyen témában, azt hiszem, nemigen számíthatunk, még ha az események efelé tendálnának is, de az üzenet átjön, nyilván, mindenkinek a maga olvasatában. Hogy eztán miként vélekedik a világ, szégyen-e a bántalmazásról kendőzetlenül beszélni, ki lehet-e mondani a régi bűnöket elkövetők nevét, az más kérdés...
Hogy kinek ajánlom ezt a filmet? Jó szívvel senkinek, mert a végén nincs meg a klasszikus moziélmény, nyomasztó történet ez, sok-sok rémes erőszakos képpel, könnyel, fájdalommal. A dráma-kedvelőknek lehet, hogy tetszeni fog, és persze Kunis rajongóinak, de összességében ezt nem az a mozi, ami mellett az ember kellemesen kikapcsolódik.