A 2002-ben bemutatott Jégkorszak című animációs kalandfilm egycsapásra elnyerte a gyerekek szívét. A mesefilm (ma is tartó) népszerűsége nem csak a bájos történetnek, de az egyedi és nagyon szerethető karaktereknek köszönhető: Manfréd, Sid és Diego ugyanis olyan imádni való "falkát" hozott létre, amibe vélhetőleg minden gyerek örömmel beilleszkedne. A hazai sikerhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy szuper jó szinkronhangokat kaptak a kedvenceink Geszti Péter, Szabó Sipos Barnabás és Berzsenyi Zoltán által, amitől még egyedibbé vált minden egyes poén és "aranyköpés".
Nem csoda, hogy a nagy sikert követően egymás után jöttek ki a folytatások az álomgyárból, amelyekben egyre több új szereplő és ezzel új kedvenc született meg. A törzsgárda azonban a gyerekek kedvence maradt, a kemény magot eddig senki sem tudta überelni.
A John C. Donkin rendezésében 2022-ben debütáló Jégkorszak spin-off főszereplője Buck, a félszemű menyét, valamint Ropsz (Crash) és Eddie, az az oposszum testvérek - az Ellie-vel kibővült kedvenc falkánk azonban csak mellékszereplőként tűnik fel a történetben. A cselekmény sajnos meglehetősen önismétlő, ráadásul a fő karakterek színtelenek, felszínesek és valószínűleg szándékosan nagyon buták - de nem kedvesen infantilisen, hanem idegesítő módon. Nincs új helyszín, egy régebbi világot húznak elő a készítők a cilinderből, régi szereplőkkel, régi poénokkal és sablonos, sehová sem vezető fordulatokkal.
Négy különböző korú gyerekkel néztem végig a filmet, hogy lássam a reakciójukat. Az első pillanatok tökéletesek voltak, főként azok a részek, amikor a régi nagy kedvencek szerepeltek: Sid óriási sztár, ő azt hiszem, bármit csinál, és bármennyire is képtelen a fejlődésre, a kicsik őt (a hatalmas szíve, az imádni való kedvessége és igyekezete miatt) örökké imádni fogják. De aztán a képbe került Ropsz és Eddie, Ellie oposszum-féltestvérei, és ettől kezdve a történet rájuk fókuszált.
A gyerekek lelkesedése egyre inkább alábbhagyott. Amikor feltűntek a régi helyszínek, felsóhajtottak. Miért megint ide jöttek? Buckot nem szerették, nem nevettek rajta. Ropszot és Eddie-t még kevésbé kedvelték. Én is erőltetettnek láttam, mintsem eredetinek. A gyerekek idővel nyüzsögni kezdtek, a figyelem egyre lankadt. Aztán megkérdezték: hol van a Motkány? És mikor jönnek vissza Sidék? Mondtam, nem tudom de szerintem ez a történet nem annyira róluk szól. Nem örültek.
A képi világ fura volt, mintha nem olyan jó minőségűek lettek volna a rajzok. A Jim Hecht, William Schifrin és Ray DeLaurentis által írt forgatókönyv és a benne szereplő párbeszédek nagyon rosszak voltak, a főhősök (kiváltképp az oposszumok) karaktere szörnyű szellemi sötétséget sugárzott. Nem volt vicces, inkább kiábrándító.
Buck jellegtelen volt, kissé ripacsos, a dinók pedig buták és színtelenek - pedig, mint tudjuk, nagyon nem azok. Az egész mesefilm roppant unalmas volt, semmi ütős poén, semmi meglepő fordulat. Majdnem elaludtam, de viselkedtem, nehogy rossz példát mutassak. A legkisebb lányom nem törődött a jó modorral, a film felétől végigaludta a kalandokat, a többiek a mese felénél azt kérdezték, muszáj végignézni? Nem keresünk valami jobbat? Hát, kerestünk, bár én utólag végignéztem, hátha a végén ott lesz a nagy csattanó.
Szeretnék pozitívumot is írni a meséről, de nem nagyon tudok. Pedig lett volna "üzenet" a szülői felelősségvállalásról, a leválás okozta fájdalomról, a vak hitről, vagy a merészség veszélyeiről, a honvágyról vagy az elengedésről, de annyira bugyuta történetet írtak köré, hogy nem hinném, hogy célba érne mindez, pláne a kicsik lelkében.
Összességében rém kiábrándító volt ez a mesefilm, pedig elkötelezett Jégkorszak-rajongó vagyok. Utólag megkérdeztem más gyerekeket is, mit szóltak az új részhez, de senkitől sem kaptam pozitív véleményt. Számunkra tömény időpocsékolás volt szegény Buck új kalandja, ezért nem ajánlom jó szívvel senkinek. Helyette sokkal jobb ötlet megnézni az Encantót, ami alatt biztos, hogy senki nem fog álomba merülni, és más szereplőkre vágyni.