A Netflix új sorozatának nem volt könnyű dolga már az első szezonban sem, tekintve, hogy végig a feje felett lebegett a "nagy testvér", a Vikingek árnyéka, amelynek ikonikus alakjaival nehéz volt felvennie a versenyt a történet új főhőseinek, Leif Eriksonnak, Freydis Eriksdotternek és Harald Sigurdsonnak.
A második évad azonban Jeb Stuartnak és hatfős forgatókönyvíró csapatának hála sokkal lendületesebbre, izgalmasabbra szellemesebbre sikerült, mint amilyen az előző volt, sőt, egyes (egyébként tenyérbemászó) karakterek ennek köszönhetően - megdöbbentő módon, gyarló jellemük ellenére - kedvencekké léptek elő.
Bátraké a szerencse - ez a mottó (ami Leif szájából hangzik el) tulajdonképpen az egész évadra rányomja a bélyegét. Az új évad nem sokkal az 1. évad eseményei után veszi fel a fonalat: a 11. században játszódó Kattegat települése Villásszakállú Svend király (Søren Pilmark) kezébe kerül, miután Olaf (Jóhannes Haukur Jóhannesson) elbukik az ostrom során.
Leif (Sam Corlett), Freydis (Frida Gustavsson) és Harald (Leo Suter) szökevényekké válnak Skandináviában, így menekülni kényszerülnek, így lehetőséget kapnak arra, hogy próbára tegyék bátorságukat a Kattegat fjordjain túli világokban, ám a végzetük elválasztja őket egymástól.
Freydis nekivág az ismeretlennek, abba az irányba, amely felé az istenek hangja hívja, míg Leif és Harald a rúszok földje felé veszi az irányt, hogy ott a norvég herceg nagybátyjától kérjenek sereget a trón visszaszerzéséhez.
Londonban ezalatt Emma királynő (Laura Berlin) és Godwin gróf (David Oakes) tartja kézben a dolgokat Canute király (Bradley Freegard) távollétében, de egy merénylet felborítja az igencsak törékeny látszat-egyensúlyt. Az udvari intrika igazán mélyre hatol és elképesztő domino-effektust indít el, Emma királynő pedig a paranoiájának (vagy irigységének?) köszönhetően a történet egyik legmegosztóbb hősnőjévé válik.
A második évad sokkal feszültebb, pörgősebb, izgalmasabb, mint amilyen az első volt. A karakterek sosem érezhetik magukat biztonságban, folyton készen kell állniuk a küzdelemre, a támadásra, a túlélésre, függetlenül attól, hogy földrajzilag épp hol tartózkodnak. A békés és akciódús jelenetek egymást váltják, a nézőnek egy szusszanásnyi ideje sem marad, hogy egy pillanatra is kiessen a ritmusból. Sok az új szereplő, ám senki sem az, akinek első pillanatra látszik. Akit rokonszenvesnek találunk, idővel kiderül, hogy aljasabb bárkinél, aki pedig elsőre lelketlen bunkónak tűnik, idővel megmutatja a bajtársias, érző szívű oldalát. Ez a forgatókönyvírókat dicséri, akik nem csak a szereplőgárda és a cselekmények terén, de a párbeszédekben is brillíroztak: nagyon sok a (férfias) poén, a viking humor áthatja a legvéresebb eseményeket is, ami nagyon jót tesz a történetnek.
Harald Sigurdsonban már az első évadban is nagy lehetőségek rejlettek, de jellemét igazán ebből az évadból ismerjük meg: abból, ahogy az ellenségeivel és a barátaival bánik, ahogy a nehézségeit megoldja és ahogy a céljaiért küzd. Lassan, de biztosan kezd olyan rokonszenvessé válni, mint a nagy előd, a Travis Fimmel által alakított Ragnar Lothbrok. Bár a Valhalla eseményei között nincs annyi háború és véres portya, mint a Vikingekben, Harald az összecsapásokban megmutatja, milyen egy igazi viking - a ringbéli verekedése már-már a Blöff-béli Brad Pitt által alakított cigus felejthetetlen bunyóját idézi. Karaktere a poénjaitól, mosolyától, és a legnehezebb helyzetekben tanúsított humorától válik igazán szerethetővé, miközben érezzük benne a megállíthatatlanságot, a céltudatosságot, az erőt, a keménységet, amit sem a fizikai, sem a lelki megpróbáltatások nem ingathatnak meg, és ettől csak még inkább "passzol" hozzá a "leendő norvég király" cím, amit oly konok vasakarattal kíván elérni.
Leif karaktere is sokkal mélyebb húrokat pendít, mint amit az első részben láthattunk belőle: megismerhetjük az álmodozó oldalát, az érzékeny oldalát és a legkeményebbet is (gondolok itt az utolsó nyílvesszőre - aki látta már a sorozatot, pontosan tudja, ez mit jelent). Az évad egyik legszebb pillanata, amikor az eget bevilágító meteorit fénye mellett Leif a hazájáról, Grönlandról mesél Mariamnak (Hayat Kamille), a tudós nőnek, aki megváltoztatja a sorsát. Corlet és Suter fantasztikus munkát végeztek, színészi játékuk imádnivalóan mutatja meg a karaktereik lelki fejlődését a rájuk váró nehézségek közepette.
Freydis iszonyú vagány ebben az évadban (is): egyszerre járja át a lelkét az ősi istenekbe vetett hit, a küldetéstudat, no és az anyaság, amelynek köszönhetően megállíthatatlanná válik. Kőkemény küzdelmek várnak rá, olyannyira, hogy kérdésessé válik, túléli-e a rá rótt feladatot, vagy maga alá temeti a végzete. Nehéz spoiler nélkül írni az ő útjáról, mivel az előzetesben szinte semmit nem mutatnak meg belőle, de maradjunk annyiban - ő is kezd felnőni Lagerthához és nagyon szerethető mind a karaktere, mind Frida Gustavsson alakítása.
Az évad egyik legnagyobb meglepetése számomra az Olaf Haraldsont alakító Jóhannes Haukur Jóhannesson játéka, aki elérte, hogy a sorozat leggyűlöltebb, legnegatívabb karakterét megszeressem. Egyszerűen annyira pofátlan, önző és manipulatív, ugyanakkor annyira szellemes és szórakoztató mind tetteiben, mind beszólásaiban, hogy idővel egyre nehezebb lesz eldönteni, vajon ő tulajdonképpen pozitív vagy negatív szereplő-e. Jóhannesson többnyire negatív szerepeket alakít, de mégis, most elérte, hogy imádtam a pofátlanságát és a viking virtust, amit kitűnően megjelenít a legváratlanabb jelenetekben is. Például - hiszem, hogy egy villanásnyi spolier belefér - felröhög, amikor becsapódik a hajója előtt egy lángoló kőbomba. Azt hiszem, ez az a momentum, és ez az a virtus, amiért a ma embere őszintén rajong az ilyen jellegű filmekért. Mert itt a férfiak (még a szemetek is) ízig-vérig férfiak.
Az operatőri munka elképesztő: az Írországban felvett erdei jeleneteket átjárja az istenek fénye (a fák között átszűrődő nap), a hajós jelenetekben mi is együtt hánykolódunk és szinte vizesek leszünk a szereplőkkel, a jeges rúszföldön belénk fagy a lélegzetünk is, ahogy a kavargó hóban, a csontig hatoló hidegben követjük Haraldék sorsát, de Freydis küzdelmében is ijesztő közelségből láthatjuk a verejtékkel elkeveredő vért, vagy a levágott végtagok porba hullását.
A zenei betétek és a profi vágás is rém sokat hozzáad a történet lebilincselő hangulatához. Egyedül az erdőben élő menekült lány aláfestő éneke nem tetszett, nekem nagyon erős volt az a fejhang, ahogy énekelt, helyette szebb lett volna valami mélyebb hangú, spirituálisabb, pogány-hangzású zene, lassú dobütemmel kísérve.
Az új szereplők hamar felnőnek a többiekhez. Jorundr (Stanislav Callas), mint fattyú kifejezetten kedvencemmé vált, annak ellenére, hogy több csapást élt meg, mint mások 16 epizód alatt, de szerettem a nevelőapját alakító Lord Harekr-t (Bradley James) is, aki azt hiszem, mindannyiunk számára az egyik legmeglepőbb karakter lesz, de izgalmas színt hozott az évadba a "zsoldosokat" alakító Batu (Taylor James) és Kaysan (Kayode Akinyemi), valamint a Kurya szerepében az egyik legmegdöbbentőbb fordulatokat okozó Tolga Safer is. Szintén új szereplő volt az Elena szerepében feltűnő Sofya Lebedeva, aki megadta az utolsó epizódban a nézőknek a kijózanító pofont, és akivel - valami azt súgja - a harmadik évadban is találkozunk.
Bár az első epizód alatt az ismertető ellenére kapkodtam a fejem, hogy ki kicsoda (hisz rég volt már az első évad), azt hiszem, ez a történet azok számára is érthető lesz, akik esetleg nem látták az elsőt, mivel a másodiktól gyakorlatilag egy idősíkon keresztül 3 "új" történetet követünk végig.
Sokkal jobban tetszett, mint az első évad, hisz magával ragadó volt, izgalmas, szellemes és szórakoztató. Hogy történelmi adaptáció révén mennyire hiteles, ezen a ponton már nem számít, hisz elsőrangú show ez, ami fiataloknak, időseknek, férfiaknak és nőknek egyaránt tetszeni fog. Aki nem bírja az erőszakot, az óvatosan nézze, mert vannak benne igazán brutális jelenetek, de egy viking érában játszódó történet nem lenne hiteles másként.