A Netflix 2021-ben bemutatott sci-fi thrillere egy sokszor felvetett témát boncolgat: 2063-ban járunk, a klímaváltozás sújtotta Föld az utolsókat rúgja, az emberiség számára úgy tűnik, befellegzett, kivéve, ha egy csapatnyi gyereket a tudósok el tudnak juttatni a legközelebbi lakható bolygóra, ami azonban 86 évnyi távolságra van.
Neil Burge rendezése rendben lenne (a 2011-es Csúcshatás és a 2014-es Beavatás után nem is vártunk tőle mást), de a forgatókönyvvel - amit szintén Burge írt - azonban jócskán akadnak problémák...
Az alaphelyzet izgalmas, ó pláne, hogy tudjuk, az útnak indított tinik unokái lesznek majd azok, akik az új bolygót benépesíthetik. Így a történet valamelyest különbözik a 2016-os Utazóktól, ahol a hajó legénysége 120 éven át hibernált állapotban halad a cél felé, de rögtön felvetődik az emberben a kérdés: ha a fajunk megmentése a cél, miért csak 30 gyerek indul útnak, és miért nem küldenek velük (legalább hibernálva) tudósokat, orvosokat, építészeket, fizikusokat, biológusokat és katonákat? Hogyan tanulják majd meg mindazt a gyerekek, amiket mások egy életen át tanulnak a Földön? Hogy építenek majd fel egy új világot egy idegen bolygón, ha a gyakorlatban soha még egy homokvárat sem építettek? Hogyan lehetne talpraesett odakint, egy idegen bolygón egy csapat steril környezetben felnevelt gyerek?
A történet szerint a családdal nem rendelkező, mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyerekek egy űrhajó-mintájára épült objektumban nevelkednek, hogy szokták a környezetet, amiben majd leélik az életüket, így nem sóvárognak majd a napsütés, a tenger vagy a hegyek után és nem ragaszkodnak senkihez, csak egymáshoz és a nevelőjükhöz, Richardhoz, akit Colin Farrell alakít.
A terv az, hogy amikor a tinik betöltik majd a 24. életévüket, mesterséges megtermékenyítéssel új utódokat hoznak létre. Itt újabb hibaponthoz érkeztünk... A mai világban melyik az a fiatal, aki 24 éves koráig egyáltalán nem érdeklődik a másik nem iránt? Az erre kapott hormon-blokkolós magyarázat roppant gyenge lábakon áll, hiszen a szexuális kíváncsiság már a 6-7 éves gyerekekben is ott van, ha pedig az ő hormonrendszerükbe avatkoznak, biztos egészséges életük és gyerekeik lesznek majd? És ha teljesen "lenevelik" őket a természetes szexualitásról, akkor az új telepesek gyerekei is kizárólag lombikban fogannak majd?
A kezdetben bemutatott világ hitelesnek tűnik, ahogy a nagy útra való felkészülés is. Nincsenek gagyi elemek, látszik, hogy sok pénzt fordítottak mind a helyszínekre, mind a ruhákra, ám a színészgárdával alaposan mellényúltak. Lily-Rose Depp viaszos arccal játszik, noha elvileg szerelmes lesz, no és zaklatják, aztán fenyegetik - de mindebből semmit nem lehet látni, a színészi játéka kimerül annyiban, hogy szépen kisminkelve hosszan a kamerába néz.
A Tye Sheridan és Fionn Whitehead által megformált karakterek engem egy az egyben Loki (Tom Hiddleston) és Thor (Chris Hemsworth) cívódására emlékeztettek (nyilván zsé-kivitelben), azzal együtt, hogy Whitehead jól játszik. Mégis, itt rákényszerítik az ügyeletes rossz fiú szerepét. Mintha a készítőknek kötelező lenne a jó és a rossz megformálására mindig ugyanazokat a karaktereket használniuk. A fekete hajú, haragos tekintetű csak rossz lehet, a szöszi kerek képű meg a jó. A 2020-as norvég Ragnarök két főhőse ugyanígy fest - oké, ők tényleg az égi isteneket játsszák, de a párhuzamok miatt a Voyagersben a két fiú első szóváltását követően tudod, mi következik...
A forgatókönyv leggyengébb pontja épp ez a Loki - Thor párhuzam és az ebből fakadó Legyek ura / The 100 - utóérzés: a nagypofájú gyerekek agresszívan bántani kezdik a békésebbeket. Persze kapunk némi magyarázatot, de nem elég életszerűt. Folyik hát a vér, hullanak a gyerekek, de nincs mélysége a drámáknak, így komikussá válik az űrhajón való futkosás és lövöldözés. Magadban fel is teszed a kérdést: vajon, miután a sok hülye puskás gyerek lelőtte a maradék 3 db nyomorult ellenfelét, ki ellen fog harcolni? (Mert folyton azt kiabálják, hogy harcolni akarnak, mintha nem látnánk.)
Nagyon örültem, hogy az Északi vizeken (2021) elmebeteg bálnavadásza után Colin Farrellt újra normális embernek láthatom. Szerettem, ahogy a Földről és az élet szépségeiről beszélt, ahogy azt a Robin Williams-i szelíd türelmet is, amit az arcoskodó kis pöcsökkel szemben tanúsított - a karakterének sorsa azonban bosszantóan rosszul lett megírva. Az is suta koncepció volt, hogy ő az egyetlen felnőtt a hajón, hiszen, ha vele bármi történik, mit csinál egy csapatnyi tini? Ők szerelik meg az űrhajót, mert azt is megtanulták már a youtube-ról? Ha pedig egy felnőtt felmehetett arra a hatalmas űrhajóra, miért nem fért még el csapatnyi mellette, hogy vigyázzon a gyerekekre és segítsen baj esetén?
Isaac Hempstead Wright, a Trónok harcának kisfiúja csak egy nyúlfarknyi szerepet kapott, pedig ő el tudta volna játszani a főszerepet, és akkor talán kevésbé lett volna kiszámítható a történet.
Ami nagyon hiányzott: a készítők nem mutatták meg, hogy vajon miként küzdenek tovább a Földön maradók? De nem válaszolták meg azt a kérdést sem, hogy a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletemberei, politikusai és tudósai miért nem jutnak fel erre az űrhajóra? Miért nem az ő gyerekeik utaznak az új világba? Miért csak az űr jelent menedéket a klímaváltozás ellen? És mit csinál a többi nemzet? Tétlenül várják a világvégét, miközben integetnek a távozó amerikai gyerekeknek? És miért csak egy űrhajó indul? Szerintem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása megért volna a forgatókönyvben még pár oldalt...
A történetbe a készítők igyekeztek minden konfliktust okozható cselekményt belecsempészni: bimbózó szerelmet, ébredező szexualitást, gyilkos féltékenységet, abúzust, lázadást, háborút, halált, de mindre nagyon kevés idő és nagyon gyenge színészi játék jutott, így csak a valódi témák felszínét kapargatták, és az sem volt hiteles.
Az ébredező szexualitás kapcsán meghökkentő volt látni, hogy a tinik az égvilágon semmit nem tudnak az udvarlásról vagy a szexualitásról (persze, a hormonblokkoló és a sok tiltás miatt). De kérdem én, az ilyen öszön-állatként viselkedő gyerekek akkor hogy tudnak űrhajót szerelni és majd az új bolygón városokat építeni? Ha nem tudnak annyira sem udvarolni egy nőnek, mint ahogy egy papagáj vagy egy szarvas ösztönből teszi, akkor miért feltételezzük, hogy be tudnak csavarni egy csavart is? Lily-Rose Depp orvost játszik, de bambán néz, amikor megfogják a mellét... Mint aki egyáltalán nem érti, mi történik vele - mégis, a "tudatlansága" ellenére azért a kerek képűvel simán le tud feküdni. Hogy van az, hogy ezek a kölykök az alapvető emberi viselkedési formákkal sincsenek tisztában, de őket küldik el az új világba?
Aztán ott a szörny-kérdés, ami (teljesen feleslegesen) végigkíséri a filmet, választ mégsem kapunk a sejtelmesen megmutatott jelenségre, így felmerül a kérdés, mi szükség volt erre?
A film az ígéretes kezdet ellenére voltaképp egy osztálynyi tini űrhajós csihi-puhijáról szól, nem arról, amit a legtöbben várunk tőle. A helyszín ennyi erővel lehetett volna egy kísérleti laboratórium vagy egy lakatlan sziget is, kár, hogy a témában rejlő puskaport erre puffogtatták el. Megmutathatták volna az utazók lelki tusáját, a mindennapos életüket a hajón, a jövőbeli terveiket, hogy miként bánnak majd a gyerekeikkel, hogyan nevelik őket, hogy miként érkeznek meg és kezdik el az új világ megépítését... de ez inkább egy sorozatba fért volna bele, ahol lehet, megszólalt volna a maradék 24 szereplő is, aki így csak (jobbára némán) futkosott a hajón.
Thrillernek semmiképp sem nevezném, drámának sem (mert nem tudták eljátszani), sci-finek inkább, egyszer nézhetőnek.