Hirdetés

Filmklasszikus: Közönséges bűnözők

|

Bryan Singer 1995-ös bűnügyi klasszikusa a műfaj egyik legjobbja. Az ír kapcsán elevenítjük most fel.

1995-ben, amikor még Bryan Singer nem arról volt ismeretes, hogy jókora löketet adott a képregényfilmek hullámának, elkészített egy kicsiny filmet Christopher McQuarrie-vel karöltve, aki ez idő tájt szintúgy távol állt még a Mission: Impossible égbekiáltó sikerétől. Ez a kicsiny film nem szólt másról, mint néhány közönséges bűnözőről, akik egy szerencsés (vagy szerencsétlen?) véletlen (tényleg az?) folytán összeverbuválódnak, hogy aztán megcsináljanak pár rutinmunkának tűnő melót, melynek hátterében egy bizonyos Keyser Soze áll. Ez a rettegett név legalább annyira beitta magát a filmtörténet nagykönyvének lapjaiba, amilyen félelemmel és aggodalommal teli arckifejezéssel néznek "hőseink" egymásra, mikor először tudatosul bennük az, hogy kinek is dolgoznak közvetett formában. Mindezek előtt és sokkal inkább mindezek után azonban még ennél is nagyobb döbbenetnek néznek elébe, ám ahelyett, hogy spoilerekkel ijeszteném el a gyanútlan olvasót (feltételezve, hogy még nem volt szerencséje ezen alkotáshoz), inkább a film egyéb tulajdonságaira próbálok rátapintani az elkövetkezőkben.

Hirdetés

1995-ben, amikor még Bryan Singer nem arról volt ismeretes, hogy mutánsok válogatott kalandjait vezényelte, nevét adta az évtized egyik legélvezetesebb és legfurmányosabban megkonstruált krimijéhez. Az, hogy később áttért a behemót blockbusterekhez, nyilvánvalóan nem kis váltás volt számára, ám a későbbiekben is megőrizte azt a jó szokását, hogy a történetet helyezte előtérbe a látvánnyal ellenben. Utóbbi itt nyilvánvalóan kevésbé bombasztikus és kevésbé apellál a nézői zsigerekre, sokkal inkább van egyfajta post-Tarantino (vagy legyünk pontosabbak: post-Kutyaszorítóban) jellege a filmnek, mely főként az idézésre lehető legalkalmasabb macsó-attitűdöt hirdető maszkulin párbeszédekben, valamint a közeg megjelenítésében merül ki. A Singerre oly jellemző lassú, ráérős és elegáns modorban történő történetmesélés bár sokak szerint hátrányára vált mondjuk a Superman visszatér című bukott hősmozinak, ezen produktumnak leginkább az előnyeinek csoportját erősíti.

A Közönséges bűnözők elsősorban annak köszönheti sikerét és fakulatlan állapotát, hogy Singerék egy igazi all-star szereposztást tudtak tető alá hozni. Nem csupán olyan neveket nyertek maguknak, akik már eleve elismert aktornak számítottak (lásd például Gabriel Byrne-t, aki Singer előtt már a Coen-tesókkal is forgatott), de sikeresen összeválogattak néhány olyan arcot is, akik akkoriban ugyan nem örvendtek nagy ismertségnek, később viszont generációjuk leginkább elismert színészeivé váltak. Példának itt leginkább Kevin Spacey-t, illetve Benicio Del Toro-t lehet felhozni, akiket akkoriban talán még be kellett mutatni a filmrajongóknak, de ma már arra nézünk furcsán, aki kérdőn néz maga elé a nevek hallatán. A Baldwin-klánt képviselő Stephen Baldwin is tiszteletét teszi a filmben: az ő esetében az a helyzet áll fenn, hogy bár személyében egy C-kategóriás alkotásokban tündöklő aktort köszönthetünk, azért imitt-amott becsúszott neki egy-két olyan szerep is, ami lehetőséget adott neki arra, hogy felemelkedjen egy A-kategóriás színész szintjére. Két rendezőnél volt erre alkalma: az egyik Singer, a másik Oliver Stone, akinek a Született július negyedikén című Vietnam-opuszában vállalt szerepet. Mellette még Kevin Pollack az, aki felbukkan, színészként ő se tartozik az A-ligások közé, hiába csúszott be neki egy Scorsese-mozi is (Casino). Legyen szó bármelyikükről, munkájuk a jelen tárgyalt filmben meglehetősen szórakoztató, perszónájuk pedig olyan tölteléket biztosítanak az általuk játszott karakterüknek, ami egy kevésbé kvalifikáltabb rendezőnél és kevésbé tehetséges színésznél nem feltétlen működne. Itt viszont működőképessé válik: pár vonással felskiccelt figurák ezek, de az a néhány ismertetőjegy és a színészi játék megteszi a magáét. Így is inkább a cselekmény konstruálása és a mögöttes machinációk azok, amelyek mozgatják és életben tartják a filmet (semmint a jellemrajz vagy a történetben rejlő esetleges mondanivaló), emígyen könnyedén összekeverhetjük egy felszínes krimivel. Ne tegyük. Ha bármilyen negatívumot felhozunk Singerék filmjével kapcsolatban, az kompenzálódik a forgatókönyv és a rendezés stílusában, John Ottman ördögien jó muzsikájában és a ragyogó színészi összjátékban.

Egyik legnagyobb érdeme Singerék alkotásának a rendezés és a szereposztás mellett a film struktúrája, mely konstans kétségben tartja a nézőket: ez első megtekintéskor is megfigyelhető, ám főként az újbóli, sokadik megtekintésnél mutatja meg magát. Ami első nézésre világos volt és egyértelmű, az másodikra kérdésessé válik és talányossá. McQuarrie módszere, hogy beetessen, eléd dobjon egy vörös heringet, majd jól átverjen téged és teszi ezt úgy, hogy a blöff gondolata nem merül fel. Hiába veszélyes játszani a nézői elvárásokkal, vannak helyzetek, amikor kifizetődőnek tetszik. Ehhez persze leginkább egy olyan forgatókönyv szükségeltetik, ami a cselekmény fordulatait megfelelő mértékben adagolja és egyik a másikból fakad, nem pusztán öncélúan, koherenciát nélkülözve vannak egymás hegyére-hátára hajigálva a meglepetések. Ha nem így volna, csupán egyszernézős kalandra futotta volna, így viszont felépítéséből fakadóan olyan filmmel van dolgunk, mely többedjére is tartogathat az embernek újdonságot és apró finomságokat, melyek felett esetlegesen átsiklott a tekintetünk elsőre. A néző birtokában lévő információmennyiség mindig csak arra elegendő, hogy kíváncsiságunkat felkorbácsolja a cselekmény elkövetkezendő húzásait illetően. Mire a finisbe érünk, a szőnyeg durván és észrevétlenül ki van húzva a talpunk alól.

Habár inkább a stílus és a mögöttes machinációk azok, amik dominálnak és kevésbé a karakterábrázolás vagy a dráma, előbbi kellőképpen ízes és elegáns ahhoz, hogy vigye a hátán a filmet annak esetleges hibáival együtt. A Közönséges bűnözők egy nem éppen közönséges krimi, a legkevésbé sem közönséges szereposztással és fordulatokkal. Olyan történetvezetéssel, aminek végén egy közönségesnek éppen nem mondható állejtéssel búcsúzik a rendező a nézőjétől. Csak úgy elegánsan, hogy stílusához hű legyen, közben finoman jelezve, hogy mindenki annak rendje és módja szerint át lett ejtve. Nem gond. Jó érzés az, ha a mozi világában képes arra valaki, hogy az orránál fogva vezesse nézőjét, majd zsákutcába vigye. Nem mindenkinek sikerül, de Singer csont nélkül bevitte a labdát.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.