Különcökkel szimpatizáló - Tim Burton filmjei

|

Megannyi emlékezetes filmmel és karakterrel ajándékozott meg bennünket az éppen a 60. születésnapját ünneplő rendező, ezért cserébe mi megpróbáljuk megfejteni, mi fán terem a Burton-film.

Tim Burton a 60. születésnapját ünnepli, ennek alkalmából vettük elő újra és frissítettük fel az alábbi cikkünket. 

Az ember már puszta megjelenésével, régi filmek őrült tudósaira emlékeztető fizimiskájával definiálja saját magát és mozgóképes tevékenykedéseit. Alkotásai a különcség csimborasszói, ébenfekete platformjai mindannak, ami elüt a normálistól és kiszorul a margón túlra. Legyen szó fekete bőrruhás igazságosztóról, a világ egyik legrosszabb rendezőjéről vagy a mesélőről, aki egész életét saját fantazmagóriájának szentelte. Filmográfiája távolról sem nevezhető bukkanóktól mentesnek, kudarcok több ízben tépázták rendezői nívóját, de erényei a hibák árnyékában is vitathatatlanok. Az ember, aki a Disney cég égiszében képtelen volt érvényesülni és akinek neve azóta valóságos márkajelzéssé vált továbbra is fékezhetetlenül űzi az ipart és keresi a szájízének megfelelő történeteket. Horror, komédia, barokkos díszletek és a német expresszionizmus visszaköszönése, avagy bemutatjuk Tim Burton munkásságát!

Hirdetés

A normarendszer felborítása

Mi a normalitás? Mi az, ami társadalmilag elfogadott? Burton filmjei meg sem kísérlik pedzegetni ezeket a kérdéseket, nemhogy megválaszolni őket - filmjeinek cselekménye általában egy sajátos, kiforgatott normarendszer szerint rendeződtek be. Értsük ezt úgy, hogy nála a hétköznapi értelemben vett normális nemlétező dolog, a helyébe lépő - csúnya szóval mondva - abnormalitás az, aminek a fénytörésében mutatja be történeteit.

Filmjeinek alapvető motívuma, a társadalomból kirekesztettekkel való empátia nem új keletű és nem egyedülálló a filmtörténetben - megpendített hasonló húrokat David Lynch és John Waters is, előbbinek ilyen téren igazi opus magnumának számít példának okáért az Elefántember. Ám az a módszer, ahogyan Burton ezeket a különc figurákat bemutatja és szembeállítja az ún. normalitással, már inkább mondható párját ritkítónak. Burton az Ollókezű Edward-ban nem csupán az amerikai kertvárosi idillt állítja pellengérre, de kvázi az egész világot egy kifordított, görbe objektíven keresztül szemléli. Elmosódnak a határok normális és abnormális között, sőt - diagnózist tekintve inkább jut arra a rendező, hogy bizony sok esetben a meghatározott norma ferdébbnek bizonyul annál, mint amire csak meresztjük a szemünket reflex-szerűen.

Mindez nem mondható meglepőnek, hiszen a rendező saját bevallása szerint is különc figura, nem csak megjelenésében, de attitűdjében is - ehhez mérten válogatja meg projektjeit is. De mit is értünk az alatt, hogy az "abnormalitás az új normális"? Leginkább azt, hogy alkotásaiban általában nem a klasszikus értelemben vett normális embereket állítja konfrontációba a freak-ekkel, nála nincs olyan, hogy normális környezet, nincsenek teljesen normális karakterek. Legtöbb filmjeiben nem csupán a történet protagonistája nevezhető különcnek, de az, ahogy a rendező láttatja őt és az, ahogy a külvilág lereagálja jelenlétét, igencsak sokatmondó. Az Ollókezű Edward-ban (Johnny Depp és Burton hosszútávú kollaborációjának legelső állomása) mutatkozik meg mindez a leglátványosabban. Hogyan is? Edward, a Sors - de leginkább egy a civilizációtól önmagát elszigetelő professzor - által ollókezekkel megáldott/megvert fiatal fiú a film cselekményének első harmadában kikerül az amerikai kertvárosi mini-társadalomba. Az ott őt ért reakció extrém külsejét illetően kulcsfontosságúvá válik a Tim Burton-filmográfia egészét nézve. Ahelyett, hogy élből kiközösítenék őt és kilökné magából a társadalom, inkább fenntartásokkal ugyan, de befogadja magába - ám, ahogyan azt már David Lynch Kék bársonyából is megtudhattuk, az amerikai kertvárosi házak lakói és úgy nagy általánosságban az amerikai álom, mint olyan nem az, aminek mutatja magát. Burton is ennek a közegnek a hamisságát igyekszik lefesteni a maga módján, így azt láthatjuk, amint Edwardot eleinte szinte körülrajongja a nép és csodájára járnak, a magas fokú ellenségeskedés pedig akkor üti fel a fejét, amikor megszűnik a nép kényére-kedvére tenni. A történet ekkor érkezik fordulópontjára és vált át egy a Frankenstein-filmek modernizált verziójává. A normaborítás azonban már a rendező egy korábbi alkotásában is felütötte a fejét. A '88-ban bemutatásra került Beetlejuice - Kísértethistóriában is fellelhetünk hasonló törekvéseket erre vonatkozólag. Ott a kísértetek számítanak hagyományos értelemben vett különcöknek, és a jelenlétükre adott reakció ezúttal sem a megszokott úton megy: ahelyett, hogy a kísértetek járta ház újdonsült lakói fülüket-farkukat behúzva menekülnének a magából a horror gótikáját árasztó épületből, inkább fellelkesülnek a természetfeletti gondolatán. Ahogyan a későbbi Ollókezű-ben, úgy itt is megpendíti Burton a kihasználtságot, mint témát, a freak-ek, társadalom margójára kitaszítottak cirkuszi látványosságokká degradálódnak - funkciójukat csak addig nézi el a társadalom, amíg hasznot húznak belőle. Azon túl: felesleges hordalék és nincs szerepük a civilizált életben.

Mesék horror köntösben - és fordítva

Ha Tim Burton-ről van szó, akkor azonban a belső tartalommal ellenben sokkal szembetűnőbbnek számít maga a külcsín és az azzal járó hangulati jegyek, stilisztikai fogások. Burton filmjei szívük mélyén mesék a felnőttekben lévő gyereknek erősen horrorisztikus köntösbe burkolva. Ez már megmutatkozott a Beetlejuice című filmjénél is, de pályafutása során ezen túl egyre jobban és jobban rájátszott erre a stílusra. Az Ollókezű Edward-nál már méginkább kiforrottabbnak tűnt ez a horrormesei vonal, ezt pedig a látvány jobban aláhúzza - gondoljunk csak a hóesés gyönyörűen stilizált, szinte képeslapokra kívánkozó (vagy mesekönyvek illusztrált oldalaira) képsoraira és a tragikus végkimenetelű "zsák megtalálja a foltját"-szerelmi szálra Johnny Depp és Winona Ryder karaktere között. A későbbiekben ezt a kettősséget csúcsra járatta a Karácsonyi lidércnyomás című filmben, melynél ugyan csupán produceri minőségben volt jelen, a Henry Selick által rendezett alkotás igencsak magán viselte a kézjegyét. Stop-motion technikával készült figurái és  a szeretet ünnepét a horror színpadán piedesztálra emelő alkotás magában foglal mindent, ami a rendező sajátja - nem véletlen, hogy filmrajongók tömkelege veszi elő azóta is nagy lelkesen a filmben megjelenített ünnepek valamelyikén. Arról pedig azóta is folyik a vita, hogy a Karácsonyi lidércnyomás inkább halloween-i, vagy karácsonyi filmnek titulálható-e inkább.

Ugyanakkor érdekes, hogy bármily nagy rajongója Burton a horrorfilmeknek, kevés olyan filmet találhatunk a portfóliójában, amelyek színtiszta zsánerfilmeknek mondhatók. Horrorba illő témák és ikonográfiák megfigyelhetők, de ezeket előszeretettel tálalja a maga habókos stílusában. Tartja azonban a mondás, hogy a kivétel olykor a szabályok erősítésére is szolgál: filmjei között találhatunk egy dolgozatot, amely valamelyest kilóg a társai közül. Az 1999-es Az Álmosvölgy legendája bár első ránézésre klasszikus értelemben vett burtoni mozi (a Johnny Depp által alakított Ichabod Crane igazi csodabogár és különc, a zeneszerző pedig Burton házicomposer-je, Danny Elfman), de egyben ez volt az a filmje, amely a leginkább áldozott a rendező által imádott műfaj oltárán. Az Álmosvölgy legendája a filmográfia azon filmje, mely legfőképpen hommage-ként működik és kevésbé szerzői szignóként. Az ötvenes-hatvanas évek Hammer-filmjei és Mario Bava munkássága előtt tisztelgő mozi szinte minden ízében a korszakot igyekszik megidézni: sötét, borongós képi világ, bőszen csorgó vér, baljós erdők és egy megoldásra váró rejtély. A tisztelgés mellett azonban nem sok okot ad a film arra, hogy az utókor emlékezzen rá, a takaros és hangulatos külcsín mögött soványka belbecs rejtezik. Pedig tény, hogy rengeteg minden volt adott egy kiváló mozihoz - ez utóbbi helyett pedig inkább arra szolgált bizonyságul a film, hogy Burton bár remek érzékkel rendelkezik a látványt illetően, a forgatókönyvek kiválasztása már - nos, problematikusabb aspektusnak számít. De tudjátok mit? Ezt alátámasztandó idézzük ide magát a direktort:

Akkor se ismernék fel egy jó forgatókönyvet, ha beleharapna az arcomba.

Szerencsére azonban filmjeinek zöme olyan scriptek alapján készült, amik nem nevezhetők rossznak - ám az is igaz, hogy sokszor az ő stílusa az, amely adott esetben engedte kiteljesedni a forgatókönyvíró által megírt történetet. Nehezen lehet elképzelni például, hogy az Ollókezű Edward más rendezőnél ennyire markánsra és egyedire sikeredett volna (vagy a Támad a Mars!-ot, hogy még kézenfekvőbb példát hozzak fel). Esetleg, hogy az Ed Wood-ból életrajzi film létére igazi Burton-filmmé váljon. Itt pedig, ezen a ponton meg kell, hogy jegyezzem: az Ed Wood magasan az életmű egyik legjobb darabja, amely egy szívhez szóló szerelmes levél a ZS-filmek koronázatlan királya felé.

Ahogy tehát a fentiekben írtam, a horror és mese nála kéz- a kézben járnak egymással, támogatva, kiegészítve egyik a másikat. A hangsúlyok persze eltolódhatnak és előfordulhat, hogy valamelyik erőteljesebb szerepet kap. A 2003-as Nagy Hal arra remek példa, amikor a mese kerekedik felül anélkül, hogy túlzottan elmenne a korai munkák groteszkebb, gótikusabb pályája felé. A történetmesélés áldásos és átkos mibenlétét egyaránt prezentáló alkotás több szempontból is a direktor egyik legérettebb alkotása. A kiváló színészeket (Evan McGregor; Jessica Lange; Danny De Vito; Albert Finney; Helena Bonham Carter) felvonultató darab tökéletes esszenciáját nyújtja a burtoni ismertetőjegyeknek, ezen felül pedig a többi filmjére kevésbé jellemző érzelmi töltettel bír. Hiába nevezhetők egyéb alkotásai is szívük mélyén emberközpontúnak, ez a jellegzetessége itt lett a leginkább kidomborítva. Négy év múlva aztán ez a humánum egy pillanatra eltűnni látszott, amikor a Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya című film bemutatásra került: ha a Nagy Hal az életbe és történetmesélésbe vetett hitünket erősítette, úgy a Sweeney Todd szépen lelombozott bennünket és nihilista, depresszív hangvételével valósággal beledöngölt bennünket a filmszínházak üléseibe. 

A Bőregér kalandjai és az Acélember hányattatásai

1989-ben, a Beetlejuice után Burton kirándulást tett a képregényfilmek területére, mely terület és az azzal járó lehetőségek akkoriban kiaknázatlanok voltak. A Batman - A denevérember abból a szempontból mindenképp útmutatónak bizonyult a stúdiók számára, hogy van pénz a képregényfilmekben - tekintve, hogy a '89-es év legjobban kaszáló mozijává vált az év végére. Mindez attól függetlenül vált valóra, hogy Burton a lehető legkevésbé volt hűséges a képregényben ábrázoltakhoz. Bár a sötét látványvilágot megtartotta, ahogy Batman morózusságát is, Joker-nek új eredettörténetet adott és összekötötte azt a Denevérember eredettörténetével. A képregényekért kevésbé rajongó rendező a későbbiekben nem beszélt túl éltetően a produkcióról, hiába vált a képregényfilmes kultúra egyik sarokkövévé annak idején és hiába a nemrégiben elhunyt Prince által jegyzett aláfestő muzsika. Mondjon azonban bárki bármit, a rendező kézjegye így is ott van a képkockákon: Gotham barokkos díszleteitől kezdve Joker és Batman freak-karakterein keresztül egészen az elborultabb megoldásokig (Joker Vigyorex-gáza és annak hatása kellően groteszk hatást kelt, ugyanakkor nem karakteridegen). Mégis, az 1992-ben érkező folytatás, a Batman visszatér nevezhető inkább annak a Batman-filmnek, amit teljesen magáévá tudott tenni a rendező. Az első rész anyagi sikere lehetővé tette számára azt, hogy bár nem fűlött hozzá nagyon a foga a sequel levezényléséhez, azért a mániáit a stúdió jóváhagyásával elültesse benne. Így vált lehetővé az, hogy a mozi egy igazi fekete báránnyá váljék: elődjénél, ha lehet, még sötétebbre sikerült, groteszksége pedig a plafont veri. Esszenciális Burton-mozi, mely magában foglalja a rendező minden stílusjegyét: különc karakterek minden fronton (kiemelkedik ilyen téren Danny DeVito Pinginje), gótikus látványvilág, hóesés, bohócok és szuperhősfilmhez képest bicskanyitogató fekete humor. Éppen csak az olyan gyorsétteremláncok, mint a McDonald's képtelen volt reklámozni a filmet, hiszen híján volt szép, színes és cuki, gyerekek számára eladható karaktereknek. A rendezői életműnek azonban nagyon is szerves részévé vált, amit érdemes lenne többeknek újravenni - már csak azért is, mert a Michelle Pfeiffer által alakított Macskanő történetszálát érdemes lenne egy finom, feminista olvasatnak alávetni. Jegyezzük meg, hogy legközelebb csak 2015-ben, a Nagy szemek című filmben pendíti meg a férfidominancia húrjait.  

A rendező a későbbiekben is kokettált egy időben a szuperhősmozikkal, jelesen egy Superman-filmmel, amely több évig volt talonban (és amelynek egyik draftját Kevin Smith írta). Hogy a film végül mégsem készült el, az többek között annak is felróható, hogy a rendező túlontúl költséges és bizarr ötletekkel állt elő - csupán sejtésünk lehet, milyen film kerekedhetett volna belőle és hogy milyen Superman lett volna Nicolas Cage-ből. Annyi bizonyos, hogy ennek a filmnek a létre nem jötte volt vélhetően az utolsó szög Burton-nél, mely után már nem valószínű, hogy újra képregényfilm tájékára lép. A stúdiók számára talán jobb is: esetében olyan kockázatokat kellene vállalniuk, melyek a széleskörű nézőközönség igényeinek nem feltétlen felelnének meg. 

Kísérletek, botlások és egy szebb jövő reménye

Kétlem, hogy ecsetelnem kellene bárkinek is azt, hogy Burton pályafutásában az utóbbi pár évben egyfajta törés keletkezett. Ami a kilencvenes években megvolt benne, az a kreativitás, az a történetmesélői készség, a kétezres évekre kiveszni tűnt belőle. Ekkor is bizonygatta ugyan több filmmel is, hogy nem változott meg teljesen (jeles példa erre a már említett Nagy Hal és Sweeney Todd mellett A halott menyasszony is), de egyre több fiaskó kezdte tépázni filmes nívóját. A 2001-es, feleslegesnek ható Majmok bolygója-remake volt az egyik első jel, majd a Johnny Depp főszereplésével készült, Roald Dahl-regény alapján íródott Charlie és a csokigyár volt a következő, gyengülésre utaló jel. Bár a Csokigyár nem mondható fiaskónak, hiszen igyekezett hű lenni az eredeti alapanyag bizarr vetületeihez és a morbid humor is jót tett neki, rossz irányba terelte a rendezőt. Vélhetően ez vezetett oda, hogy elvállalta az esztétikájában a Charlie és a csokigyárra hajazó Alice Csodaországban újabb változatát, mely minden tekintetben egy lélektelen és otromba munka lett. Annál is szomorúbb, hogy aztán egykori fényét valahogy képtelen volt helyretenni azzal, hogy több ízben igyekezett visszanyúlni az alapokhoz és azokhoz a témákhoz, amelyek annak idején érdekelték őt. A Frankenweenie - Ebcsont beforr ilyen kísérlet volt, amely egy korai rövidfilmjének az egész estés változata - mint olyan, klasszul visszahozza a régebbi munkái szellemiségét, de egy film kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a nagyközönség megbocsássa neki tévelygéseit. Ezt tetézte az Éjsötét árnyakkal, ami remekül példázta azt, hogy Burton továbbra is Burton, de egy jó forgatókönyv csodákra képes - ez a jó forgatókönyv pedig ezúttal (sem) adatott meg neki.

Sajnálatos módon önmaga újradefiniálása sem ment neki túl fényesen: az Amy Adams és Christoph Waltz által fémjelzett Nagy szemek bár tematikailag magán viselte a rendező keze nyomát (a kirekesztettség megint felüti a fejét), az alapanyag is ígéretes, de mindennek a feldolgozása egy jobb tévéfilm minőségére emlékeztetett bennünket. 

Legutóbb a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei jelentette a reményt keltő napsugarat. Burton itt témájára talált ismét - mintha csak ráöntötték volna, annyira passzol hozzá a film centrálisnak tűnő vonala: a társadalom peremére taszított gyerekek kálváriája, az pedig, hogy a ma divatos young adult/fantasy vonal is képviselteti magát, szintén nem tűnik előnytelennek. A Vándorsólyom...-ban az ifjú Jacob útját követhetjük nyomon, amint felfedez egy titokzatos, emberek elől eltitkolt csodálatosan furcsa világot, amelyben a különleges képességgel bíró gyerekek egy Vándorsólyom kisasszony nevű hölgy által vezetett speciális iskolába járnak - hogy jobban megismerjék önnönmagukat és nem mindennapi tehetségüket. A világtól elzárt helyet és annak lakóit azonban sötét, fenyegető erők kezdik el ostromolni, majd ahogy Jacob egyre több időt tölt el a gyerekek köreiben, úgy sejlenek fel a régmúlt sebeit feltáró titkok. És hogy milyen lett a végeredmény? Bár ismét láttuk azt a freak-eket keblére ölelő, groteszk humorral és hatalmas szívvel megáldott direktort, mégis, alkotása inkább nevezhető lábjegyzetnek a klasszikusaihoz képest. A film ugyan helyenként meglehetősen fantáziadús, kreativitásnak sincsen híján (a csontvázakció különösképpen fergetegesre sikeredett), mégsem nevezhető igazán kiforrott filmélménynek a Ransom Riggs azonos című regénye alapján készült darab. Inkább egy olyannak, mely felidézi kicsit, miért szeretjük Burton-t annyira, de azt is jól illusztrálja, hogy ha cselekményvezetésről, karakterábrázolásról van szó, nem mindig van a topon emberünk. Mindazonáltal makacs tény, hogy Eva Green és Samuel L. Jackson valósággal tobzódik a nekik szánt szerepben, az X-Ment idéző történet pedig azért tartogat számunkra meglepetéseket és dacára annak, hogy akadhat hiányérzetünk - volt már rosszabb Burton-ben részünk. Csak épp azt reméljük, lesz még jobb. Ám ha mégsem, hát járhatnánk ennél is rosszabbul: bármikor lekaphatjuk a polcról a Nagy halat és társait és ismét átélhetjük azt a varázst, aminek előidézésére oly kevés rendező képes olyan lelkesedéssel és elánnal, mint ez a kócos hajú, különc úr. Szóval köszi, Tim. 

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.