Úgy tűnik, a Belvárosi Színház elkezdett elmélyedni az európai (film)művészek életművében, hiszen nemrég Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek című filmjéből készítettek előadást, most pedig Ruben Östlund 2014-es, Cannes-ban a Zsűri nagydíját elnyerő Lavináját állították színpadra.
A hazai előadás a Katona József Színház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre, ami azonban sokkal inkább hajaz a Lavina egy korábbi feldolgozására, a 2020-as Lejtmenet című Will Ferrell-filmre. Megnéztük, mire számíthat az, aki a Lavina előadását választja, és az újfent bizonyos, hogy szűz szemmel érdemes érkezni a színházba.
A vakációzó család történetét ugyanis Östlund eredetijéhez képest egy jóval könnyedebb hangnemben fogalmazták meg, ami humoros momentumok terén lehet ugyan előny, de a központi konfliktus okozta feszültséget mindenképp enyhíti. A lavinába keveredett házaspár közötti bizalom megtörik, mikor a férj veszélyhelyzetben magára hagyja nejét és a gyermekeit, majd a történteket még le is tagadja. Az egyébként is súlyos bonyodalmat - a házasság és az emberi kapcsolatok átértékelését; a szégyent, a haragot, a hitetlenkedést vagy épp a megbánás teljes hiányát mutató szereplők vívódását, valamint a manipuláció megbotránkoztató mivoltát - Östlund minimalista, ám szépen megkomponált képekkel, statikus beállításokkal és olykor lezáratlannak tűnő jelenetekkel mutatja be, hogy a végig háttérben lüktető nyugtalanság sose múljon, és a néző ugyanolyan kényelmetlenül érezze magát a szenvedésüket látva, mint a történet résztvevői.
Ezzel szemben - ahogy már említettük - a darab inkább a Lejtmenet stílusát követi, és a poénokat is inkább feszélyező momentumok feloldására használja, mintsem mondjuk a vicces és drámai pillanatok kontrasztjának kiélezésére, amely ellentétekre épülő koncepció ugyancsak képes lett volna felültetni a közöséget egy szélsőséges érzelmi hullámvasútra. Pelsőczy Réka rendező azonban már az előadás elején úgy mutatja be figuráit, mint akik alapból jól látható krízisben vannak, így a lavina miatt hirtelen megroppant házasság tematikája eleve súlytalan lesz, hiszen az amúgy is vergődő kapcsolatban csak hab volt a tortán az incidens. Persze Östlund sem az idilli családképet vetíti előre, pusztán ügyesebben elrejti a válságra utaló jeleket.
A darab további részét pedig áthatja a görcsös modernizálás és a mellékszereplők szálainak kibővítése - essen szó az abszolút jellegtelen, manapság minden darabban feltűnő, rémesen unalmas sablonkarakter influenszer lányról, aki a végén még környezettudatosságra is okít, és epizódszereplőhöz képest teljesen feleslegesen kap túlzott figyelmet, vagy a szabadelvű, "emancipálódott" turistatársról, akiről megtudjuk, hogy szereti váltogatni a partnereit, és ennek didaktikus bemutatásának semmi jelentősége nincsen -, és bármennyire is hűen próbálják követni a szövegkönyvet, a humorosnak szánt megjegyzések és jelenetek így is jóval nagyobb számban vannak jelen, mint szükséges lenne.
Östlund elbeszélésének markáns jegye, hogy a gyávaságáról tanúbizonyságot tevő férj, Thomas a felesége által felrótt vádakat nem csak tagadja, hanem szánt szándékkal áldozati szerepbe kényszeríti magát, az önsajnáltatás mechanizmusával pedig gyermekeit is manipulálja, és illuzórikus győzelmei a saját szemében valósággal piedesztálra emelik őt. Ahhoz viszont, hogy mindezt a néző zavartan szemlélje, szükséges a titokzatosság és egyfajta steril és rideg formanyelv, amit többek között a film ráérős tempója biztosít is, stilizáltságban pedig a színdarab sem marad alul. Mégis, a nemkívánatos komolytalanság, a rövidebb játékidő ellenére a plusz jelenetek (a Lavina film nagyjából két óra, míg a darab másfél óra) és a megkérdőjelezhető színészvezetés egész máshová helyezi a történet fókuszát. Kevésbé lesz meghatározó Ebba (a magyar változatban Járó Zsuzsa) szemszöge, és Mészáros Béla Thomas szerepében alkalmas lett volna a nárcisztikus, nyerni akaró férj szerepére, itt azonban inkább neurotikus, valóban a tetteivel és érzelmeivel küzdő személy, mintsem számító stratéga.
Minden erőfeszítés ellenére, a humor és a dráma látszólagos keverésének dacára a Lavina színpadi adaptációja kevés amplitúdóval rendelkezik, így nem is tesz igazán nagy benyomást. Szinte ugyanaz a probléma gyökere, mint amit a Még egy kört mindenkinek kapcsán írtunk: nem kell mindenből viccet csinálni. Meglehet, a karakterek bizonyos helyzetben szoronganak, csakhogy a közönségnek kellene kellemetlenül éreznie magát, akiket azonban jószerivel nem ér el semmilyen hatás.
Kiemelt kép: Kovács Milán/Deszkavízió