Ha egy filmszerető embernek azt mondja valaki, hogy A24, akkor - hacsak nem éppen a hajóra gondol, ahol folyton koncerteket adnak - jó eséllyel nagyot dobban a szíve és kíváncsian figyel. Főként azért, mert az elmúlt években megszokhattuk azt, hogy az A24 stúdió kicsit mindig mást szállít, mint amit megszokhattunk a többi forgalmazótól/stúdiótól és olyan filmeket láthatunk tőlük, amilyet amúgy ritkábban. Tízéves fennállásuk apropójából nézzük meg kicsit közelebbről, mitől is működik olyan jól ez a csapat és hogy miken mentek keresztül az elmúlt évtizedben.
Az egész egy autópályával kezdődött. Na jó, nem konkrétan egy autópályával, mondjuk inkább úgy: egy autópályán formálódott meg az ötlet. Ez pedig az Autostrada 24, mely Olaszországban található és amelyen az egyik alapítótag, David Katz rendszeresen hajtott végig. Ez volt az a hely, ahol fejébe ötlött, hogy most jött el a pillanat, most jött el az a pont, amikor lépést kell tenni annak érdekében, hogy saját céget alapítson. Ez meg is történt. És a kilométer számláló csak ment és ment, a 166 km-es autópályát elhagyva pedig azóta már az ötlet a filmes sztrádákon hasít - már ha szabad élni ezzel a hasonlattal. Ez volt 2012.
Öt évvel azelőtt járunk, hogy Harvey Weinstein, a Miramax producere szembesült volna az őt illető csúnya és levakarhatatlan vádakkal. Öt évvel azelőtt, hogy egy másik, kísérletező kedvű forgalmazó szépen bedőlt volna alapítótagja személyének súlya alatt. Nem véletlenül hoztam fel a Miramaxot, hiszen ha össze lehetne hasonlítani valamivel az A24-et, akkor ezzel lehetne. Mindkét forgalmazó vevő volt az újításra, a kísérletezésre, mindkét név azt a benyomást keltette, hogy olyan emberek ülnek az irányítószékekben, akik nem pusztán algoritmusok alapján választják ki a filmeket, hanem szeretik is a mozgóképet és törekednek arra, hogy felfedezzenek új, izgalmas hangokat. Quentin Tarantino, Kevin Smith, Steven Soderbergh, mind a Miramax köpenyege alól jöttek és bár nem kételkedek abban, hogy ezek a figurák Weinstein nélkül is megtalálták volna a módot arra, hogy filmezzenek és hogy hírnevet szerezzenek maguknak, azért mégis, érdeme elvitathatatlan. Egy jó forgalmazó/gyártó sokat jelent, ez erre mindenképpen bizonyíték.
Az A24 egyik legfőbb ismertetőjegye az, hogy filmkínálatukat nehéz bekategorizálni és a döntéshozók minden lépésükkel azon vannak, hogy ne is lehessen könnyen skatulyába rakni őket. Nehéz megjósolni, hogy milyen filmmel fognak legközelebb előrukkolni, mert nem köti őket béklyóba sem műfaj, sem stílus, sem pedig sztár, illetve brand. Portfóliójukban találunk komédiát, horrort, drámát, romantikus komédiát, dokumentumfilmet, felnövéstörténetet - lényegében tehát igyekeznek lefedni minden területet. Teszik ezt azonban úgy, hogy az adott filmeken mindig az érződik, hogy az irányítás a rendező, író kezében van. És ezt az irányítást meg sem próbálják kivenni, hanem hagyják, hadd érvényesüljön az eredeti szándék és eredeti, mögöttes gondolat. Ezzel pedig máris előnyben vannak az egykori Miramax-szal, hiszen ott Weinstein egy idő után előszeretettel beleszólt bizonyos dolgokba, még magával Martin Scorsese-vel is összerúgta a port a New York bandái kapcsán, hiszen mindkettejüknek más és más víziójuk volt a kész filmről. De ez egy másik történet. Daniel Katz, John Hodges és David Fenkel (mind filmszerető üzletember, mindhárman szakmabeliek voltak már ez előtt is) másként nyúlnak a dolgokhoz, módszerük, attitűdjük jóval rendhagyóbb, mondhatni egyénközpontúbb. De ezen a ponton úgy érzem, nyugodtan idecitálhatjuk Colin Farrell-t, ő a következőket mondta a fiúkról:
Rendkívül jó szemük van azokhoz a kicsi, apró kis filmekhez, a gazdag és egyedi történetekhez, melyek nélkülük nem találnák meg útjukat a nagyvászonig.
Kezdetben, 2012-ben persze az A24 még kicsi volt. Hodges elmondása alapján irodájuk teljesen kupis volt, beillett volna akár egy lomtárnak is, azt pedig kész abszurditásnak tartja, hogy ott bárki is aláírt velük szerződést filmre. De megtörtént. Első filmjük ugyan, a Charlie Sheen főszereplésével készült Pillantás Charlie Swan képzeletébe már jelezte, hogy képesek egészen marginális dolgokra, de sem a közönség, sem a szakma nem kapta fel annyira, hogy igazán nevet találjanak maguknak. Hiába a majdnem-visszatérő Charlie Sheen a főszerepben, a Roman Coppola által rendezett alkotás eltűnt a feledés homályába. Az első kisebb áttörésre azonban nem kellett sokat várniuk, ugyanis 2013-ban bemutatták a Spring Breakers - Csajok szabadont. A film jogát ugyan nagy nehezen tudták csak megszerezni és a tesztvetítések sem voltak kecsegtetőek, de a végeredmény mégis őket igazolta. Ugyan egy meglehetősen megosztó alkotásról beszélünk, de nagyon jó indikátora annak, hogy milyen is az A24: vállalkozó szellemű és bevállalós, nem fél a kísérletektől.
Eleve egy olyan darabról beszélünk, melynek rendezője Harmony Korine annak idején meredekebbnél meredekebb filmekkel szerzett magának hírnevet (ő írta az 1995-ös Kölykök című film forgatókönyvét, mely egészen szabados módon ábrázolt egy csapat lezüllött gyereket). Korine filmje persze saját magához képest még így is inkább egy mainstream hangot ütött meg, de a szabálytalan narratívájú, James Francót, mint vagánykodó, Britney Spears-t hallgató gengsztert felvonultató még így is kellően megosztotta a népet. Viszont itt már érezhető volt, hogy valamit megragadtak, hogy a nézők rezonáltak a filmmel és innen már látható volt az, hogy tényleg van érzékük meglátni a filmes egyéniségeket. Ráadásul itt a főszereplő színésszel sem jártak rosszul, mert míg a Charlie Swan képzelete esetében Sheen végül már a bemutatón sem jelent meg (mintegy előjelezve hogy az a nagy reneszánsz mégsem fog megtörténni), itt Franco személyében ott volt egy nagyobb sztár, aki jelenlétével egyfajta segítő jobbként is funkcionált a film promotálásában.
Ezt követően sem szűkölködött a cég furcsa, sajátos hangvételű filmekben. Nehéz elképzelni például azt, hogy más módon napvilágot lát Jonathan Glazer Under the Skin című alkotása, amely minden ízében egy különc, bizarr darab, melyben hiába szerepel Scarlett Johansson, minden képkockája ellenáll annak, hogy széles körű forgalmazást kapjon, vagy hogy multiplexekben vetítsék. Más részről okos, jól megírt dramedy-k sem hiányoznak a repertoárból, ilyen például Az élet habzsolva jó Miles Tellerrel és Shailene Woodley-val, vagy Noah Baumbach While We're Young-ja. Persze ha megnézzük ezeket a filmeket, akkor jobbára R besorolású darabokat láthatunk, ritkábban olyanokat, amelyek az alacsonyabb korhatárt célozzák meg, de a szigorú besoroláson túl mégis azt láthatjuk, hogy nem nagyon akarnak kizárni egy célcsoportot sem. Nem lennék meglepve, ha egyszer egy egyedi hangvételű gyerekfilmmel is előrukkolnának. De ez még a jövő zenéje.
Az, hogy szép lassan kinőtték magukat a koszos, kupis irodából és egyre nagyobb nívót szereztek maguknak, az többek között annak is köszönhető, hogy idővel elkezdtek nyitni más platformok felé is. Megkötöttek egy 40 millió dolláros szerződést a DirectTV Cinemával, melynek lényege, hogy filmjeik 30 nappal a mozis premiert előtt elérhetővé válnak az otthonülők számára is. És mivel filmjeik sikere egyébként is úgy működik jobbára, hogy szájról szájra terjed a jóhíre (oké, oké: szájhagyomány útján, bocsánat), így sokszor ez a módszer jónak bizonyult. Ez a húzásuk azt is jelenti, hogy nem félnek használni a streaming-et (miközben azért sokszor a mozikban is hatalmas sikereket érnek el, lásd: Lady Bird), ami a mostani, Covid-csapta világban előnynek bizonyul. Azóta több streaming-szolgáltatóval is együttműködtek már, a Direct TV Cinema után az Apple+-nál is kopogtattak (itt került bemutatásra a Coen-féle Macbeth-feldolgozás), valamint a Netflix-nél is ügyesen játszották a lapjaikat. Itt a Csiszolatlan gyémántok című filmjüket tárták a nagyvilág elé mégpedig úgy, hogy bemutatója idején Amerikán kívül világszerte lehetett látni a platformon az alkotást. Amerikában pedig limitáltan ugyan, de szépen lehetőség nyílt arra, hogy az emberek szépen jegyet váltsanak a Safdie-tesók remekművére. Ami pedig ebből világosan kitűnik, hogy ezen a téren sem hajlandóak lecövekelni egyetlen szolgáltatónál, egyik sem élvezheti azt a kizárólagos jogot arra, hogy az A24 filmjeit "vetíti", ahogyan attól sem határolódnak el, hogy DVD-n vagy Blu-Rayen jelenjenek meg filmjeik.
Ez persze csak egy része a dolognak. A másik az, hogy egy idő után nem csupán támogatták a filmeket, de saját maguk is finanszírozták, ennek pedig első eredménye nem volt más, mint a Holdfény című Barry Jenkins-film. A Holdfény pedig annyira jól sikerült, hogy végül az Oscar-gálán maga alá gyűrte a Kaliforniai álmot (mindenki meglepetésére). Nem is olyan rossz egy olyan stúdiótól, ami Daniel Radcliffe-ből egy fingó hullát csinált (Swiss Army Man).
Ami még mindenképp kiemelkedik a fősodorból az az a mód, ahogyan filmjeiket reklámozzák. A mai világban, így, hogy az internet lényegében mindennek és mindenkinek is terepet ad, rendkívül nehéz kitűnni és bonyolult hallatni az embernek (vagy stúdiónak) a saját hangját. Az A24 azonban hol kamu Tinder-profilt hoz létre az Ex Machina női főszereplőjének (akit Alicia Vikander alakított), hol Twitter-profilt csinálnak A boszorkány kecskéjének is, de előfordult az is, hogy ijesztő babákat küldtek filmkritikusoknak az Örökség című filmjük apropójából. A Tinder-profillal ugyan lehet, hogy túllőttek a célon, viszont ez is azt mutatja, hogy hitvallásuk szerint a forgalmazásnak nagy részét képezi a kreativitás és játékosság. Nem kell mindennek óvatosnak lennie és sterilnek. Ráadásul ezek azok a dolgok, amelyek elérhetnek az emberekhez és amelyek azt a bizonyos ingerküszöböt átlépheti.
Nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy szinte egyedülálló módon képviselnek egy olyan filmfogyasztói réteget, amely ha nem is telítődött teljesen a szuperhősfilmekkel, de szeretnének másfelé kacsintgatni. Nem lehet persze állítani, hogy csakis képregényfilmek készülnek, de tény, hogy rengeteg kerül a mozikba és ha épp nem is szuperhősök repkednek a vásznon, akkor is valamilyen franchise részét látjuk. Az A24 ha nem is tudatosan, de kerüli ezeket, nem illeszkedik bele a nagy képbe és mégis abszolút megél, pont azért, mert képes egyszerre kielégíteni egy szűkebb közeget, miközben ezt a közeget a jól választott filmjeikkel egyre inkább bővítik. Bővítik azzal, hogy alkotásaikat egyre többen nézik meg és nagyon sok közülük elég gyorsan kult-státuszba kerül (lásd: Örökgés, Fehér éjszakák, vagy éppen A boszorkány).
Mit hoz a jövő?
Amilyen széleskörű érdeklődéssel válogatják a filmeket, nehéz megmondani, hogy merre vezet az útjuk. Legutóbb a Minden, mindenhol, mindenkor című filmjüktől volt hangos a sajtó és ez volt az a film, ami amennyire képtelen és őrült alapötlettel bír, olyannyira tudott rezonálni az emberekkel. Az biztos, hogy lassan kialakítanak maguknak egy egész rendező-istállót, hiszen a Danielsék, a Safdie-testvérek, Noah Baumbach, valamint Ari Aster és David Lowery is már duplázott náluk. Ha pedig ők megmaradnak és hozzájuk csapódik néhány újabb izgalmas, eddig ismeretlen név, akkor egyáltalán nem fogunk rosszul járni. Annyi bizonyos, hogy elég sok cím van bejegyezve hozzájuk a következő évekre. Köztük Aster Dissapointment Blvd-je, Alex Garland Civil War-ja (aki az Ex Machinát is jegyezte), de Darren Aronofsky The Whale című filmje is az ő égiszük alatt fog napvilágot látni, melyben Brendan Fraser folytatja színészi reneszánszát. Lesz mit nézni és mi várjuk szeretettel.