Mindig ugyanúgy
Hollywood nagykutyáinál kevesen hisznek őszintébben abban, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Azaz miközben vitathatatlan, hogy egyesek hébe-hóba ideiglenesen maguk mögött hagyják komfortzónájukat, a valódi megújulások ritkák, mint a fehér holló. Holott, miként azt cikkünk is ékesen illusztrálja, kellő kitartással sincs legyűrhetetlen akadály, és az elszántaknak semmi sem lehetetlen.
Nem értem! Beszéd közben ne lőjön!
Tom Hanks mostanság keserédes tanmesék, szívszorító drámák, és esendő hősök hányattatásai körül forgó filmek garantáltan kasszát robbantó csillagjaként él a köztudatban. De az 1993-as Philadelphia előtt főleg vígjátékokban brillírozott. Az egy ember-sellő páros kalandjait elmesélő Csobbanás, a vérbő-pajzán Legénybúcsú, az groteszk-eszelős Pénznyelő, vagy a zongorajelenetével halhatatlanná váló Segítség, felnőttem!: a listát hosszasan folytathatnánk. Ebből adódóan pályája elején a különösen élénk fantáziájúak is ízeset kacagtak volna a habókos felvetésen, hogy az anno göndör hajkoronájú tréfacsináló egyszer nem a humorával fog hódítani.
Vele szemben a kritikusfejedelem, Robert Ebert által a paródiák Laurence Olivierjének kikiáltott Leslie Nielsen az ellenkező utat járta be. A karrierét 1950-ben megkezdő ikon három évtizeden át komorabb figurák megformálásával öregbítette hírnevét: az egyenlőtlen küzdelemtől sem meghátráló westernhősként, rettenthetetlen felfedezőként vagy gátlástalan gyilkosként remekelt. 1980-ban viszont, bár a könnyedebb műfajban semmiféle tapasztalattal sem bírt, a Zucker fivérek meglátták benne a potenciált. Mivel az, hogy a legblődebb marhaságot is higgadt-faarcú nyugalommal adta elő, pikáns kuriózumnak számított a harsányságukra, eltúlzott mimikájukra vagy furcsa külsejükre építő kollégái mellett. Elsőnek az Airplane Dr. Rumack-jaként csalt mosolyt az arcokra, aztán előbb egy hamar elbukó sorozatban, majd három komédiában tündökölt az orgiázó vakokhoz hasonlóan egyből a lyukra tapintó Drebin hadnagyként.
A feleséged is ezt kérdezte!
2009-ben Chris Pratt megütötte a főnyereményt, mert a publikum tagjai annyira megkedvelték a Városfejlesztési osztály finoman fogalmazva sem a munkamoráljáért tisztelt Andy Dwyereként, hogy epizodista helyett a törzsgárda tagjává lett. Csakhogy a súlyproblémákkal küzdő komikus hamar ráébredt, hogy népszerűsége egyszerre áldás és átok, mivel pufók testalkata miatt eleve tízből kilencszer infantilis kváziidiótaként tűnt fel a vásznon vagy képernyőn. Ergo, nem lehetett kizárni, hogy alanyi mókamesterként hátralévő napjaiban kisebb-nagyobb különbségektől eltekintve ugyanazt az egy karaktert fogja eljátszani. Ám ő nem törődött bele ebbe, hanem edzeni kezdett, és eltökélte, hogy megmutatja, hogy többre is képes a csetlés-botlásnál. Fáradozásait totális siker koronázta: előbb az A galaxis őrzői Űrlordjával nyomatékosította, hogy szakított a múltjával, utána Jurassic Park Owen Grady-jéként bizonyította be, hogy maga mögött hagyta a sorozatokban való bohóckodást.
Tény, hogy a súlyos betegségét a nyilvánosság elé táró, és egyben a visszavonulását is bejelentő Bruce Willis 2020 óta rengeteget tett azért, hogy reputációja romokban heverjen, de ettől érdemei tagadhatatlanok. Hiszen lényegében ő volt az egyik első, távolról sem atlétaalkatú sztár, aki átlagos fizikuma dacára puszta kisugárzásával megteremtette annak az illúzióját, hogy akár egy komplett tankhadosztályt is kiiktat egy konyhakéssel. A Die Hard franchise John McClane-je a popkultúra egyik ikonjává nemesedett - a kemény öklű Butch-t, a makacs Harry S. Stampert, Korben Dallas-t, vagy a zűrös Joe Hallenbecket nem is említve. Ebből nem meglepő, hogy az ágazat bennfentesei közül eleinte senki sem hitte, hogy ő fog a gazfickók orra alá a másnapossággal viaskodva is borsot törő hekus bőrébe. Mert a férfit akkoriban szinte mindenki az A simlis és a szende frappáns egysorosokat pufogtató David Addisonjával azonosította. Vagyis az, hogy nyers-cinikus fenegyerekként magukat terroristának álcázó rablók hordáit ritkítja meg, viccnek durva, komolyan pedig gyaníthatóan nem gondolt felvetésnek hatott.
Rendelkezem olyan különleges képességekkel, amelyeket pályám során tökélyre fejlesztettem
Záróakkordként, írásunk aligha lenne teljes Liam Neeson objektíven nézve már-már abszurd pálfordulása nélkül- elvégre az ír gigász sokáig kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se skatulyázzák be. Jezsuita szerzetest épp úgy alakított, mint IRA-ügynököt, bosszúálló géniuszt, skót nemzeti hőst, jó útra tért, ám üldözött bűnözőt, vagy párkapcsolati problémákkal küzdő szerencsétlent. Hovatovább, akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy azelőtt, hogy a háborús nyerészkedőből zsidómentő hőssé avanzsáló Oscar Schindlerként ámulatba ejtette a világot, egy okkal-joggal elfeledett dráma-thrillerben, a Ruby Cairóban tűnt fel.
Nem csoda hát, hogy színes repertoárjával kivívta a szakma tiszteletét. De 2008-ban ez végleg megváltozott, mivel arra jutván, hogy Luc Besson produkciója nem több egy DVD-re kiadott, ellenben pompásan fizető semmiségnél, rábólintott az Elrabolva főszerepére. A francia direktor alkotása azonban hisztérikus felhangoktól sem mentes fogadtatásra lelve huszonötmillió dolláros költségvetése bő kilencszeresét hozta vissza a kasszáknál, és az ötvenhatot taposó Neeson pályája is fenekestül felfordult. Onnantól kezdve a lánya megmentéséért semmitől sem visszariadó, hidegfejű ex-CIA ügynök, Bryan Mills-szel azonosították, és manapság az a hírértékű, ha nem kiégett veteránként oszt igazságot.
Ezzel cikkünk végére értünk: ha ti is ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló példákat, ne legyetek restek, osszátok meg velünk őket a Facebookon vagy a kommentszekcióban!