A szórakoztatóipar jövője egyes vélekedések szerint annak múltjában gyökerezik - nem csoda, hogy a filmesek évről-évre egyre egyre sűrűbben vesznek elő anno bevált ötleteket. De ezek hébe-hóba besülnek, így ezúttal ezeket a hamvába halt rebootokat vesszük górcső alá!
Halloween (2007)
Miként azt az eleinte általános üdvrivalgással fogadott, aztán összességében mégis csúfos kudarcként elkönyvelt Halloween-trilógia is ékesen illusztrálja, a John Carpenter nevével fémjelzett franchise megannyi fény- és mélypontot megélt fennállása során. A döntően a kérlelhetetlen Michael Myers rémtettei körül forgó alkotások jóformán egyetlen közös pontja a misztikum, pontosabban fogalmazva az, hogy a vegytiszta, őselemi gonoszságot jelképező férfi motivációi kiismerhetetlenek.
Nem sejthető, hogy miért is ragadott fegyvert - hovatovább, arról is legfeljebb találgathatunk, hogy mennyit fog fel környezetéből. Rob Zombie 2007-es próbálkozása viszont fogta ezt az alapvetést, a pajta mögé vitte, és különösebb érzelmek nélkül, egyetlen, precíz puskalövéssel agyonlőtte. Fáradozásainak maga után minimum felemás zamatot hagyó gyümölcse túlmagyarázza a zsenge ifjonc tetteit, és ezzel egy mezei, tizenkettő-egy tucat slasher szintjére zülleszti a történetet.
Szellemirtók (2016)
Ugyan ma már az 1989-es Szellemirtók 2-t sokan klasszikusként kezelik, a maga idejében megbonthatatlan konszenzus uralkodott arról, hogy nem ért fel jeles elődjéhez. Éppen ezért az, hogy egy új, élőszereplős folytatás debütáljon, évtizedeken át a legszigorúbb tabunak számított. Pláne, mert Bill Murray kategorikusan elzárkózott a gondolattól, és annak ellenére, hogy néha színleg beadta a derekát, a levegőben lógó tervezet sehova sem jutott. Harold Ramis 2014. február 24-én bekövetkezett halálakor pedig rengetegen azt hitték, hogy a koncepciónak örökre befellegzett, és senki sem fogja felhozni a jövőben.
Nem meglepő, hogy amikor Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek) ugyanazon év októberében bejelentette, hogy egy női kísértetvadászokkal hódítani óhajtó sztorival kísérli majd meg elnyerni a publikum tetszését, akkor ennek hatására - főleg anyjuk pincéjéből kommentelgető incelek bejegyzései által fűtött - gyűlöletkampány indult. Holott mint a 2016-os premierkor kisült, a hamvába holt, sótlan blődlin az se segített volna, ha a közepesen inspirált gárda helyett a tréfa aranypajzsos mesterei bújnak a karakterek bőrébe.
Alkonyzóna (1985-1989)
Annak dacára, hogy csupán ötven, kurta esztendő adatott meg neki, Rod Sterling örökre beírta magát az egyetemes kultúra aranykönyvébe. Hiszen az 1959-től 1964-ig futó, eredeti Alkonyzóna atyja fogta a horror, illetve a sci-fi általában jelentéktelen, bazári blődliként kezelt zsánereit, és arra használta fel ezek bevett kliséit, hogy kikapcsolódás közben elgondolkoztassa az önvizsgálatra fogékonyakat. Rasszizmus, a konzumerizmus vagy az emberi természet árnyoldalai, önpusztítás, az egyéniség kifejezésének nehézségei, a hidegháború borzalmai vagy az egyén és a társadalom viszonya: az összeset kivesézte. Ráadásul tanmeséi könnyedén, az illúziót megtörő, didaktikus magyarázkodástól mentesen dolgozták fel ezeket a kényes kérdéseket.
Érthető, hát, hogy többen is azon igyekeztek, hogy feltámasszák a megunhatatlan kedvencet, de sajnos, bár egyértelműen rossznak egyik tisztelgést sem nevezhetjük, mindhárom projekt megbukott. A legtovább az 1985-től 1989-ig futó verzió húzta. Ám a 2002-től 2003-ig vetített változat és a Jordan Peele aktív támogatásával tető alá hozott, alig húsz epizódot megélt produkció gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el a semmiben. Mert az egykori etalonok felmelegítése és átcsomagolása nem elég - okvetlenül kell az a bizonyos, megnevezhetetlen-elsajátíthatatlan bónusz is, ami az egy percet sem pihenő géniusz munkáit jellemezte.
Dallas (2012-2014)
Nem mehetünk el szó nélkül a Dallas hattyúdala mellett sem. Az 1978-tól egészen 1991-ig futó, tévétörténelmi mérföldkő hatása felmérhetetlen. A közönség hétről-hétre fokozódó izgalommal követte nyomon a texasi felső tízezer krémjének intrikákban, tragédiákban és családi viszályokban gazdag kalandjait. Fordulatai és megoldásai átformálták a szappanoperák dramaturgiáját - hovatovább, a Bobby elvileg az ibolyát alulról szagoló karakterét zökkenőmentesen visszahozó, híres-hírhedt "Csak egy álom volt!" trükk egyenesen a popkultúra egyik kirobbanthatatlan toposzává nemesedett.
A magyar szinkronban Jockey-ra átkeresztelt J. R. lelövését övező, alkalmasint hisztérikus reakciókat kiváltó médiakampányt nem is említve. Beszédes, hogy a finálé harminchárommillió néző figyelmét kötötte le - ennyien akarták tudni, hogy hogyan zárul le az Ewing és a Barnes famíliák öröknek hitt harca. Az egy friss-zabolázatlan generáció konfliktusain túl a régiek játszmáira is fókuszáló, 2012-es reboot viszont alig húzta három, gyengécske évig. Mivel egyrészt a szebb napokat is látott műfaj fénye ekkora jócskán megkopott, másrészt Larry Hagman elhunytával tömegek pártoltak el a szériától.
A második részben egy sajátos divathóbort, az újragondolások témáját fogjuk boncolgatni.