Emlékszünk még azokra az időkre, amikor (elsősorban) az eredeti angol nyelvű előzetesek alatt megszólalt egy mennydörgő férfihang, aki a narrációjával fokozta az izgalmakat? Nos, ha már nem, korántsem meglepő, hiszen a 2000-es évek végétől kezdve egyre kevesebbet csendült fel, sőt ma már ott tartunk, hogy pusztán felvillan feliratként egy-egy szó vagy rövidke mondat, ami valójában arra hivatott, hogy mindezt pótolja. Sikerült?
Nem. A trailernarráció egy külön szakma, amiben legalább annyira oda kell összpontosítani a mondandódra, mintha egy egész estés film szinkronhangja lennél. Az az igazság, hogy ebben az esetben a beszédhang értékesíti a terméket. Lehet egy előzetest dinamikusan megvágni, ami kap egy hangulatos zenei aláfestést, ám ezzel szemben a narrátor direkt módon szól a nézőhöz, ezzel is már előzetesen belengetve néhány azonosulási pontot az adott filmben.
Amellett, hogy a megfelelő orgánummal kell a narrátornak rendelkeznie, az intonációnak (hangsúlyozásnak) talán még fontosabb szerepe van abban, hogy az előzetes elérje a célját. Nem mindegy tehát, hogy milyen hanglejtéssel vezet fel Redd Pepper egy vígjátékot (Mr. Bean nyaral) vagy egy katasztrófafilmet (Armageddon), mert - ahogy az alábbi példák is mutatják - rendkívül illúzióromboló lenne, ha a két filmelőzetest ugyanúgy narrálná.
Az Armageddon előzetese (narrátor: Redd Pepper)
A Mr. Bean nyaral előzetese (narrátor: Redd Pepper)
Érződik a különbség, igaz? És ugye, hogy mennyivel hangulatosabb, mint néhány tényközlő felirattal végigpörgetni? Márpedig ma a trailergyártás (többek között) erről szól: narráció helyett szöveges ismertető, lehetőleg minél lényegre törőbben. Valahol persze érthető, hiszen egy előzetesnek csak egy rövid betekintést kell nyújtania a hamarosan érkező premierfilmbe, de ez nem jelenti azt, hogy abba a két percbe nem lehet minél több kreativitást invesztálni. Félreértés ne essék: napjainkban is készülnek remek trailerek, amik képesek akár a legrutinosabb filmfogyasztókat is megtéveszteni (2016-os Suicide Squad - Öngyilkos osztag, rád nézek…), de lássuk be, egy Don LaFontaine-narrációt nem sok minden képes überelni.
Számos okra visszavezethető ez a váltás napjainkra, ilyen például az MPAA (Motion Picture Association of America) azon szabálya, miszerint egy előzetes hossza csak és kizárólag nagyon ritkán, kivételes esetekben haladhatja meg a két és fél percet. Ez látszólag egy átlagos trailerhossz, de pont annyira rövid, hogy kiszorítsa a narrációra szánt időt. Egy másik indok alapvetően a filmipar átformálódásából és tömeggyártásából fakad. Naponta több száz előzetes debütál a különböző videómegosztókon és közösségi platformokon (már a moziba sem kell elmenni, hogy lássuk őket), továbbá a streaming megjelenése is csorbított a trailerek eseményjellegén.
Utóbbi különösen rászolgált erre, ugyanis nem kevésszer előfordult már, hogy egy streamingfilm előzetese csupán néhány nappal a premier előtt jelent meg, kvázi "kötelességtudatból". Ebből pedig logikusan következik a producerek szemszögéből, hogy teljesen felesleges a minimumnál több energiát fektetni egy ekkora projektbe, mert elég egy ütős betétdal és egy ügyes vágó, hogy az alapvető konvencióknak megfeleljenek.
Több, mint valószínű, hogy ez a kérdés nem mozgat meg széles tömegeket, különösen nem Magyarországon, ahol még a mai napig szembejön néhány olyan amerikai film előzetese, ahol az angol felirat alatt felcsendül a magyar szinkron fordítás gyanánt, de ki bírja ki nevetés nélkül a Trópusi vihar első jelenetét, amiben azt a bizonyos előzetesblokkot nézhetjük végig, vagy a Screen Junkies Honest Trailers-sorozatát? Na, ugye. Márpedig ha tetszik, ha nem, azok is ebből merítik elsődleges humorforrásukat. Eseményfilmekhez méltó előzeteseket a népnek!