Hirdetés

Milos Forman emlékére: Amadeus (Rendezői változat)

|

Amikor a zsenialitás és a középszer találkozik egymással.

Hirdetés

Hogy milyen egy jó életrajzi film? Olyan, mint bármi más, jól elmesélt történet: jó esetben izgalmas gondolatokkal telített, remek színészek közreműködésével készített intim, egyben univerzális műalkotás. Egy életrajzi filmnek is kutyakötelessége, hogy jó legyen, nem elég, ha arra bízzák alkotójuk a végeredmény sikerességét, hogy egy mindenki által ismert embert állítanak középpontba. Elárulok egy titkot: kiver a víz attól, ha egy rendező, forgatókönyvíró csak arra hajlandó, hogy felmondja az adott alkotóművész (legyen az zenész, filmkészítő, író, festő) pályafutásának fontosabb állomásait, rigolyáig, kudarcait és sikereit. Hogy elmondja kikkel szeretkezett, mikor kezdett el lecsúszni a lejtőn, milyen kábítószert szedett és hogyan temették el. Ha csupán ezekre vagyok kíváncsi, akkor elolvasok egy wikipédia-szócikket és köszönöm szépen, megvagyok (vagy megnézem a Chadwick Boseman remek alakításával megbolondított, amúgy rettentő középszerű Get on Up című James Brown-biopicet). De ha az adott életrajzi film olyan, mint az Amadeus, vagy a szintén Milos Forman rendezésében készült Larry Flynt, a provokátor, akkor helyben vagyunk. Akkor elégedetten csettinthetünk és agyazhatunk órákig - akkor olyan filmélményben lehet részünk, amely provokálja gondolatainkat, és amelytől azt érezzük, jelen filmünk alktója valamit mondott, valamiről beszélt. És nem csak egy híres emberről tette mindezt, hanem egy emberről, aki olyan, amilyen - izgalmas. Aki épp híres, aki történetesen hús-vér személyként létezett. De megkockáztatom, ez lényegtelen. Az Amadeus például akkor is egy böhöm nagy mestermű lenne, ha épp Mozart csak egy fiktív karakter lenne a sok közül. Hogy valóban létezett, az csak cseresznye a hab tetején. Cherry on the top.

Hirdetés

Fenti állításomat jól alátámasztja az, hogy maga Forman is ódzkodott annak idején, miután karrierje beállt a legpozitívabb irányba, hogy zenész-biográfiát készítsen. Éppen a film alapjául szolgáló Peter Shaffer által írt színházi darab bemutatójára igyekezett és azon morgolódott magában, mennyire nincsen kedve végigülnie egy ilyen témájú darabot (orvul tőrbe csalásnak esett áldozatául, ha tudja, hogy biográfiára viszik, el se ment volna). Unalmasnak, modorosnak tartotta ezeket a filmeket/történeteket, mégis, mikor az Amadeus végén felállt székéből, egyből tudta: ebből bizony neki mozgóképet kell faragnia. Meg is kereste Shaffert az ajánlattal, hogy írjon egy scriptet a darabból, amit ő el is vállalt, a többi pedig már - hogy úgy mondjam - történelem. Személyes történelem és filmtörténelem egy csomagban. Személyes, mert a  forgatás helyszínéül Prágára esett a rendező választása, amely lehetőséget biztosított számára arra, hogy több év után hazatérhessen szülőhazájába, ahonnét évekre kitiltották őt emigrálás miatt. Mert ugye az usadollár beszél, kutya ugat, a valamit valamiért alapra felfűzött munkakapcsolat mindig is gyümölcsözőnek bizonyult. Filmtörténelem pedig azért, mert amit a filmmel véghez vitt Forman úr, az tagadhatatlanul remekbeszabott munka. Nem az a fajta film, amit az ember azért szeret, és azért néz meg, mert egyfajta bölcsészkötelesség hajtja a szívét, hanem az a fajta darab, ami leszakítja a ház tetejét. Az a fajta alkotás, ami képes megszerettetni olyan emberekkel a komolyzenét, vagy az életrajzi filmeket, akik eleinte ódzkodtak annak gondolatától, hogy komoly témákat pedzegető, háromórás filmre szánjanak időt.

Hogy az Amadeus mennyire nevezhető rendhagyó biopic-nek, azt nem lehet eléggé hangsúlyozni: kezdjük ott, hogy az elbeszélő eleve nem a zseniális zeneszerző maga, hanem egyik legnagyobb irigylője és rosszakarója, az udvari zeneszerző, Salieri. Salierivel aggkorára találkozunk - öngyilkossági kísérletét követően elmegyógyintézetbe szállítják, ahol egy ifjú pap készül később meggyóntatni őt. Salieri ennek megfelelően beszélni kezd, története pedig nem csak Isten szolgáját döbbenti meg, de bennünket, nézőket is. Történetében feltárulkozik előttünk Bécs zenevilága, az ifjú Mozart zsenije, hogy milyen akadályokat kellett leküzdenie életében, valamint, hogy milyen érzés lehetett egy ilyen géniusz zeneszerző árnyékában élni egy olyan művészként, aki nem is kiemelkedő, nem is rossz, de…Nos, leginkább a középszerűség megtestesítője. Bepillantást nyerhetünk neveltetésükbe: míg Mozart már ötévesen zeneművet írt (apja hathatós nyomására és a vele való rengeteg gyakorlás hatására), addig Salieri csak ábrándozott arról, hogy olyan zenei képzettsége legyen, mint a nagyoknak. Majd a későbbiekben: míg Mozart világhírűvé vált, addig Salieri csak kispályásnak minősül. Ha belegondolunk, mindezekkel leírható kettejük toxikus kapcsolata, de mégis leegyszerűsítésnek nézne ki, ha csak ennyiben hagynánk. Salieri tisztelettel vegyes irigysége, majd gyűlölete nem egyről a kettőre jön létre. Eleinte csak a kíváncsiság van, az alázat. Izgatottan várja az első találkozást. Kíváncsi rá, vajon hogy néz ki egy ilyen zseni? Arcáról egyből leolvasható a tehetség? Amikor megtudja, hogy imádott géniusza a színfalak mögött egy pojáca, egy obszcén, harsány, besorolhatatlanul létidegen nyerítő-nevetéssel megáldott/megátkozott, pimasz figura, összezavarodik. Mi is összezavarodunk. És itt jön a képbe a milosformani zsenialitás.

Milos Forman mindig is remek érzékkel viseltetett az emberi lélek iránt. Nem kis bizonyítéka ennek a Jack Nicholson főszereplésével készült Száll a kakukk fészkére, melyben egy csapatnyi, társadalom által megbélyegzett és elmegyógyintézetbe besorozott férfi harcát láthattuk, amit önnön egzisztenciájukért folytatnak. Nem kis bizonyítéka a Larry Flynt, a provokátor sem, amiben a leghíresebb és legelső pornográf tartalmú magazin főszerkesztőjét tette meg a szólásszabadságról alkotott vita szócsövének. Főszereplője egyszerre volt körülmények áldozata, főhős, valamint saját története antagonistája. Vagy az Ember a Holdon, melyben a hírhedt komikus, Andy Kauffman munkásságát vette górcső alá, hogy lamentáljon ennek a szintén ellentmondásos, skizoid benyomást keltő embernek életéről. Nézzük - szóban forgó alkotás - főhősét, egyik sem kategorizálható be sehová egykönnyen. Nincs hőse, aki erkölcsileg, morálisan tiszta lenne, de éppen ez benne az izgalmas: Forman megtalálta a géniuszt az obszcén természetben, fellelte a jólneveltetés álarca mögött lakozó gyilkos rosszindulatot, az embert az "állatban". Az Amadeusban pedig konkrétan a középszerűség átkos természetét is vizsgálgatta. Salierit - a középszerűség védőszentjét - persze első sorban nem az bosszantja fel, hogy van egy nálánál nagyobb tálentummal rendelkező személy. Hanem, hogy ez a személy úgy dobálózik saját tehetségével, mintha aprópénz volna, és hogy ebben a személyben egy fikarcnyi alázat sincs mások iránt, egy leheletnyi szerénység sem szorult belé. Salieri számára nem fér össze egy képben ez a másokkal szemben tanúsított tiszteletlen viselkedés és az a virtuozitás, amellyel a kottákkal bánik. Amikor pedig ennek az embernek a kottáit nézi, azokat a javítások nélküli első verziókat, akkor esik le neki a tantusz. Akkor kényszerül szembesülni saját miniatűr voltával az igazi nagysággal szemben. Mert míg ő elégedetten végzi munkáját egy olyan uralkodó udvarában, aki botfülűként imádja zenéjét (ahogy ezt az elbeszélő is elmondja), addig Mozart új utakat tör és fél perc alatt rendbe tesz egy az éppen az ő tiszteletére íródott indulót.

Az Amadeus arról szól, hogy miként fűzünk fals elképzeléseket egy "zseni"-hez, miként próbáljuk magunkban a létező legnagyobb mértékben idealizálni az adott alakot. Mitizálni őt. Isteníteni. Meg arról, hogy mit kezdünk azzal a képpel, ami a publikum elől óvó fátyol levetése után elébünk tárul. Legyünk profának: a géniusz is csak ember, mint mindenki más. Összetett, ellentmondásokkal teli ember. Forman a három órás játékidőt pedig arra szánja, hogy ennek az embernek a legtöbb arcát megmutassa nekünk. Először csak a köz számára is ismert lázadó, fennhéjazó, pimasz kurafit, amint egy nő mellei közé dugja pofáját. Aki meghajlás közben mintegy jelzés értékűen hátsóját mutatja a királynak. Majd később azt, aki összekócolt hajjal, komoly arccal egy billiárdasztal felé görnyedve körmöli kottáit. Az álarc lehull, a bohóckodás, a sok majomkodás jól irányzott gyomros csupán a bécsi elit számára. Vagy csak gyerekes cselekedetek sorozata. Majd jön Mozart, a pénzherdáló, Mozart, a hiú, Mozart, a büszke, majd…Mozart, az apakomplexusos. Megformálója Tom Hulce. Relatíve ismeretlen név. Szánt szándékkal, Forman nem szerette volna, ha egy nagy név ugrik be és egy mindenki által ismert arccal azonosítja a nézőközönség a zeneszerzőt. Így nincsenek pre-koncepcióink a karaktert illetően, képes bennünket meglepni. Hulce-nak sokszínűséget kellett hoznia: azt a fékevesztett életvitelű, virgonc ifjút, aki hirtelen megszeppen, fülét-farkát behúzva hajbókol rég nem látott édesapja előtt. Egyszerre mindenek és semminek a tudója. Hulce tekintetéből csak úgy sugárzik az az ifjonti erő, minden mozdulata maga a dinamika, izeg-mozog minden porcikája. Live fast, die young - mondhatnánk, hiszen épp így történt a film szerint. Mellette a Salieri szerepében jelenlévő F. Murray Abraham egy végzetszerű monolitként kísérti a "vásznat". Forman egy hol szánandó, tragikus figuraként (az arckifejezése, mikor a kottákat nézi, felejthetetlen), hol a mozgóképtörténet egyik leggyűlöleletesebb antagonistájaként ábrázolja. Abraham félelmetes és kényelmetlen, mert kicsit magunkra is emlékeztethet - így jár az, aki képtelen feldolgozni azt, hogy megvannak a saját korlátai. Öregemberként még borzongatóbb így visszagondolva, amiként a tátott szájú papnak feltárja emlékeit, és amiként a borzalmas tettek iránti megbánásnak szikrája sincs tekintetében - csak a színtiszta gyűlölet és irigység. De valahogy mindez alázatossággá és tiszteletté tisztul a jelenetben, amelyben Mozart halálos ágyánál, utolsó nekifeszülésével lediktálja a férfinak a Requiem-et. A férfi nem győzi csodálni azt a tempót, azt a profizmust, ahogyan csak úgy szüli az ötleteket a lázbeteg ember. Alig képes tartani az iramot, mégis, annak az extázisa ül ki az arcára, amit akkor él át az ember, amikor valami nagy dolog születésének szemtanúja. Gyönyörű jelenet. Gyönyörű, ahogy szépen egymásra hangolja a rendező a két ellentétes karaktert, ahogy legalább erre az egy jelenetre egymásra talál a zseni és a középszer. Színészi bravúra.

Milyen szemét dolog is a tehetség, gondolhatjuk magunkban a film megtekintését követően. Mert mégis milyen alapon jut több vagy kevesebb neked, vagy nekem? Milyen alapon dől el az, hogy ha éjt-nappallá téve azon is vagy, hogy a legjobb legyél, végül mégsem leszel, csak egy kispályás? Forman nem ad erre egyértelmű választ, csak azt mondja, legyél akár tehetséges, akár nem, mindkettőnek megvannak a maga átkai s áldásai. Ezzel együtt árulkodók a film utolsó képsorainak egyike, ahogyan az idejekorán elhalálozott (halálba kergetett, édesapja elhunyta után megzuhant) ifjú titánt névtelen sírba dobják. Eső esik, ember alig, csak a szekunder szégyenérzet marad részünkről, másként kellett volna ezt, egy ilyen ember többet érdemel! De tudjuk jól, ez aztán nagyon nem ilyen egyszerű.

Forman tökéletes díszletezésű, perfekt zenei aláfestéssel és ragyogó színészi alakításokkal megtoldott filmet hozott létre. Ráérősen, de cseppet sem unalmasan, jó adag humorral, de nem kevesebb drámával (ám sose pátosszal) és szívet maró tragédiával tette mindezt. Jutalma meg is lett: tizenegy Oscar-jelölés, abból nyolc találat. Nem rossz arány. Tartok tőle, túl gyenge párhuzam, de azt hiszem, ez alapján (is) ki lehet jelenteni, Milos Formant nem lehetett és soha nem is lehet középszerűnek titulálni. Viszont hozzá képest, mi mindnyájan annak tűnhetünk. Ez ellen egyet tudunk tenni: ne legyünk Salierik s viseljük tisztességgel e terhet! Köszönünk szépen mindent, drága Rendező Úr!

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.