A tévesen Montecuccolinak tulajdonított, viszont valójában Gian Giacomo Trivulzio fejéből kipattant bonmot szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és újfent pénz. Alapesetben a szórakoztatóipar legnépszerűbb ága is igen drága mulatság. Azonban, miként azt felsorolásunk is ékesen illusztrálja, nincs olyan szabály, ami alól ne lennének rendhagyó, ráadásul messze átlagon felüli profitot hozó kivételek. Lássunk párat!
A gonosz és a képminőség
Arra, hogy mi minden szolgálhat ihletforrásként, kevés jobb példát találni a Parajelenségek-franchise-nál. A programozóként dolgozva egyebek mellett a Photon Paintet és a Mortal Kombat 3-at jegyző csapatokban is tevékenykedő Oren Peli fejében sokáig meg sem fordult, hogy a rendezéssel kacérkodjon. De mikor először engedhette meg magának, hogy saját lakást béreljen, öröme távolról sem volt felhőtlen, mert a nem éppen luxusminőségű anyagokból épített, ósdi-ásatag ingatlan egész éjszaka recsegett-ropogott. Idővel megszokta a zajokat, ám képzelőereje meglódult, és felmerült benne, hogy mi lenne, ha egy gonosz entitás által sanyargatott család a maga szerény eszközeivel igyekezne dokumentálni a szörnyűségeket. Ez telitalálatnak bizonyult: az utómunkával együtt kétszázhúszezer dollárba kerülő horror nem csak a megtalált felvétel műfaját tette vissza a térképre, hanem 194,2 millió dollárt szedett össze világszerte, azóta pedig komoly franchise nőtt ki belőle.
A nevem Dolemite
Rudy Ray Moore megtanulta, hogy ne higgyen az esélyekben. A megannyi keserű évtizeden át a bukott komikusok kenyerét evő férfi már betöltötte a negyvenhármat, mire Fortuna rámosolygott, és színpadi karakterével, az übermacsó stricikirály Dolemite-tal belopta magát a közönség szívébe. Annak dacára, hogy lemezeit azok szókimondó szövegei miatt a boltosok kizárólag a pult alól árulhatták, rímekben gazdag performanszaival csinos summát keresett - de ez egyre kevésbé elégítette ki fékezhetetlen becsvágyát. Eltökélte, hogy egy lapra teszi fel a vagyonát, és a gettó problémáit finesze, sármja és ökle szentháromságával megoldó vagányaként emeli újabb szintre a karrierét. Ám hiába támogatták ebben barátai és rajongói, két, látszólag leküzdhetetlen akadály tornyosult ambiciózus elképzelése előtt. Jelesül, hogy egyrészt a filmkészítés egyetlen eleméhez sem értett, másrészt pedig edzetlen küzdősport-antitalentumként alkalmasint a puszta mozgás is a nehezére esett. De a semmiből berobbant nevettető nem törődött a kritikákkal. Bízott benne, hogy karizmája kompenzálni fogja egyéb hiányosságait, és mint az később kiderült, az 1975-ös Dolemite az ő elsőre hurráoptimistának ható vélekedéseit igazolta. Mivel az embereket vajmi kevéssé izgatta, hogy a szélütött nyugdíjasként csapkodó férfi hozzávetőlegesen annyira fenyegető, mint egy pillepalackkal felfegyverkezett, angolkóros cserkészlány. Egyszerűen hagyták, hogy beszippantsa őket a bugyutasága dacára is bájosan abszurd, sőt, helyenként szándékosan vígjátéki elemekkel megfűszerezett sztori. Így a százezer dolláros, bekategorizálhatatlan blődli végül tizenkétmillió mentazöld bankót hozott.
A sárkány tündöklése
Bár a hetvenes évek óta sok víz lefolyt a Jangcén, Bruce Lee fantasztikus koreográfiájú harcművészeti remekei a mai napig lenyűgözik az efféle kikapcsolódást keresőket. Ez persze nem csoda, hiszen egytől egyig a zsáner etalonoknak kijáró népszerűségű klasszikusai, melyek nem véletlenül hajtottak fejedelmi hasznot a jó lóra tevőknek. A számok nem hazudnak. Az 1971-es A nagyfőnököt százezer dollárból forgatták, és ennek az ötszázszorosát hozta vissza a jegypénztáraknál. Míg egy kurta esztendővel később a hasonló büdzséből gazdálkodó Tomboló ököl ennek a dupláját kasszírozta be. A szintén ebben az évben bemutatott A sárkány útján ügyködők sem szégyenkezhettek, mert az, hogy munkájuk százharmincezer dollárra ugyanennyi milliót termelt. Ez manapság is megsüvegelendő eredmény - hát még Nixon második elnöksége alatt. 1973-ban aztán az A sárkány közbelép csábította az ezüstvászon elé az egy kis bunyóra vágyókat. A hat nappal a sztár tragikusan korai halála után a publikum elé tárt mű nyolcszázötvenezer dollárt kóstált, és nem kevesebb, mint négyszázmilliós bevétellel nyűgözte le a szakmát. Ez inflációarányosan korrigálva kétmilliárd dollárnak felel meg - mai értékén kalkulálva egy szárnyait bontogató direktor-aspiráns főleg dialógusokra építő próbálkozásának áráért. Ezen adatok tükrében félelmetes belegondolni, hogy ha a Komor Kaszás nem ragadja el harminckét évesen Lee-t, akkor távlatilag mire is lett volna képes.
Erről eszembe jut egy vicc
A pályája elején főleg rövidebb produkciókban utazó Robert Rodriguez tudta, hogy ahhoz, hogy megélhessen a szenvedélyéből, le kell, hogy tegyen egy hosszabb lélegzetvételű alkotást az asztalra. Ám kapcsolatok nélküli senkiként arra sem nagyon volt esélye, hogy egy B-listás stúdió illetékesei szóba álljanak vele. Egy zsírosnak semmi szín alatt sem nevezhető, de legalább szűkösen elégséges forrásokat nyújtó szerződés aláírásáról nem is beszélve. Ám ez fikarcnyit sem törte le a kedvét. Realista alapállásának köszönhetően beletörődött, hogy a tényeken akkor sem változtathat, ha agyvérzést vagy szívrohamot kockáztatva gürcöl, és arra jutott, hogy első körben az a legbölcsebb, ha a létező legalacsonyabbra céloz. Terve ezért egyszerűbb nem is lehetett volna: a sok kicsi sokra megy ősi bölcsességét követve a spanyol nyelvű VHS-piacon akart érvényesülni. Kínnal-keservvel összekapart kilencezer, jórészt kísérleti stádiumban lévő gyógyszerek tesztelésével megkeresett dollárt. Majd megfogadta, hogy előbb vágja le mindkét karját, és zsonglőrködik a csonkokkal, mintsem, hogy fölöslegesen elköltsön akár egyetlen huncut, vörös centet is.
Ez - figyelembe véve, hogy fáradozásai El Mariachinak keresztelt gyümölcsével főleg az akcióra éhezőket akarta megszólítani - minimum trükkösnek ígérkezett. Viszont, mint az közismert, a szükség nagy úr: fanatizmussal vegyes rafinériájának hála, takarékos, azonban ennek dacára a vizuális ingerorgia intenzitását egyáltalán nem tompító ötleteket agyalt ki. A géppisztolyok sorozatlövéseit például úgy szimulálta, hogy több szögből is felvette az egyetlen vaktöltényt eldurrantó színészt, aki eközben üres hüvelyeket szórt a földre. Profi vérpatronok helyett pedig festékkel megtöltött kotongumikat durrantott ki. Az ilyen és ezekhez hasonló fortélyoknak hála, végül csupán 7225 zöldhasút kellett kiadnia - ráadásul a diadalmenet sem maradt el. A díjesővel honorált neo-western felkeltette a Columbia Pictures döntéshozóinak figyelmét, akik a büdzsé közel huszonnyolcszorosát adták ki annak érdekében, hogy a film más piacokon is befuthasson. Befektetésük busásan megtérült. Rodriguez később sikertrilógiává bővítette a történetet, és 2011-ben az USA kongresszusi könyvtárának bizottsága a megőrzésre méltó kultúrkincsek sorába iktatta a nyitányt.
Ti mikkel bővítenétek még a listát?