Sergio Leone
A Dollár-trilógia nem csupán Clint Eastwood diadalokban gazdag karrierének egyik meghatározó állomása. A westernek megszokott receptjét amorális, azonban a jót a rossztól szükség esetén megkülönböztetni képes antihősökkel megfűszerező, páratlanul izgalmas széria alapjaiban hatott ki az egész zsánerre. Elnyújtott, közeli képsorokkal operáló, ám átütő erejű feszültségtől vibráló jelenetei iskolát teremtettek, és a céljaikat változatos trükkökkel hajszoló karakterek a popkultúra szerves részeivé avanzsáltak. A többség által fejből fújt idézetekről a kollektív emlékezetbe beleégő jelenetekről és a vadnyugati csihi-puhikat elvi alapon gyűlölők által is egyből felismert, megbabonázó zenéről nem is beszélve. Belegondolni is félelmetes hát, hogy Sergio Leone kétségbevonhatatlan tehetsége és ihletettsége dacára nem tudott kitörni a másodhegedűsi szerepből - de a méltatlan-csüggesztő adatok sajnos nem hazudnak.
A jeles férfiú döntően beosztottként igyekezett teljesíteni a képességeihez fel nem érők kívánságait, és ritkán nyílott esélye arra, hogy megalkuvásoktól mentesen a közönség elé tárhassa kreatív vízióit. 1961-től 1989-ig bekövetkezett haláláig hét egész estés produkcióval örvendeztette meg a nézőket - egyes, téves adatokkal szemben ugyanis az IMDb-adatlapján is feltüntetett Szodoma és Gomorra munkálataiban érintőlegesen is alig vett részt. Ám ezek is elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy nevét soha ne lepje be a feledés pora - egyben ékesen illusztrálják azt a tételt, hogy a minőség optimális körülmények között kenterbe veri a mennyiséget. Legújabb cikkünkben ezért előtte és a hozzá hasonlóan a puszta darabszám helyett a nívóra esküvő, meglepően kevés nagyobb lélegzetvételű művet tető alá hozó rendezők előtt tisztelgünk. Elsőnek a szcéna elhunyt vagy visszavonult klasszikusait vesszük górcső alá!
Stanley Kubrick
Negyvennyolc év alatt tizenhat alkotás finoman fogalmazva sem szédítő tempó - pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ebből három hossza összesen alig tesz ki egyetlen kurta órát. A maximalizmusra törekvő, és elveihez már-már kényszeresen ragaszkodó Stanley Kubrick viszont sosem kapkodott. Emiatt némi túlzással élve az első komolyabb projektje, az 1960-as Spartacus alatt több összecsapásban vett részt, mint a rabszolgafelkelést vezető trák hadvezér. Azon túl, hogy éjjel-nappal vitatkozott a sztorit jegyző Dalton Trumbóval, a veterán operatőrrel, Russell Metty-vel sem találta meg a közös hangot - vagy nem ennyire finomkodóan fogalmazva rettenetesen rühellték egymást.
Az ifjú titán elaggott, a korral lépést nem tartó trogloditának bélyegezte a specialistát, aki bőszen tiltakozott az ellen, hogy egy zöldfülű taknyos követhetetlen szeszélyeit kelljen kiszolgálnia. Igaz, mikor az ágazat veteránja elnyerte az Oscar-díjat, látványosan megenyhült, és a korábbinál melegebb szavakkal dicsérte az őt a rangos elismeréshez hozzájuttató kollégáját. Incidensekből persze később sem volt hiány. Mint az ismeretes, a Ragyogás azt a jelenetét, amiben Dick Hallorann és az ifjú Danny Torrance különleges képességükről beszélgetnek száznegyvennyolcszor vette fel - ez egyébiránt a maga kategóriájában világrekord.
George Lucas
George Lucas szigorúan elméleti síkon jobban áll, hiszen 1965-től 2011-ig összesen hússzor dirigálhatott egy forgatáson - de egy kicsit közelebbről megvizsgálva a kínálatot messze nem annyira szép a leányzó, mint ahogy lefestik. A felhozatal java a lőtéri kutyát se izgató, tessék-lássék próbálkozásnak tekinthető apróság. Az 1966-os Freiheit három percben igyekszik elmesélni egy, a berlini falnál agyonlőtt férfi kálváriáját, míg a 6-18-67 a Mackenna aranya kulisszája mögött zajló eseményekbe enged kurta bepillantást.
Az Anyone Lived in a Pretty How Town pedig a városiak hányattatott életére fókuszáló semmiség - gyakorlatilag százával találni hasonló koncepciójú, ám lényegesen profibb szkeccseket az ilyen-olyan videómegosztó portálokon. Leszögezhetjük tehát, hogy a zsengéi alapján senki sem feltételezte, hogy a tagadhatatlanul aktív ifjonc 27 évesen Robert Duvallal, illetve Donald Pleasence-szel dolgozik majd együtt. Emellett anno a felvetésen, hogy az ő fejéből fog kipattanni minden idők negyedik legtöbb pénzt hozó médiafranchise-a, még egészen bizalmas barátai is csak kacagtak volna.
Huszárik Zoltán
A felsorolásunkból nem hiányozhat egy sajnos messze nem elég érdemi lehetőséghez jutó magyar tehetség sem. Az ötvenedik esztendejében járva tragikus hirtelenséggel elhunyt Huszárik Zoltánt aligha kell bemutatni: magnum opusa, az 1971-es Szinbád a szektor egyik hazai csúcsteljesítménye. Ahogy az 1980-as Csontváry is okkal-joggal nyűgözi le a lírai mozgóképekre éhezőket - de ezeket leszámítva nem kapott módot arra, hogy eljuttathassa mondandóját a publikumhoz. Rövidfilmjei eleve nem tarthattak számot széles érdeklődésre, és tartozunk annyival a tényeknek, hogy az egyedi kivételektől eltekintve tévés vetítésre szánt kísérletei is nyom nélkül tűntek el a semmiben. Szerencsére azonban a lényeg megmaradt.
A cikk második és egyben befejező részében a feltörekvő tehetségeké, kortárs mestereké és a szakma más területeiről átnyergelőké lesz a főszerep.